Vér fog folyni

Fotó: The Picture Desk / Scott Garfield

-

A két színészi és egy rendezői, összesen pedig öt Oscarra jelölt Foxcatcher a birkózásról szól, de a sport csak ürügy arra, hogy lelki terrorról, két testvér konfliktusáról, elfojtásról, magányról és árulásról beszéljen. Pszichológiai dráma, amely az amerikai patriotizmus szatírájává válik.


Van egy olimpiai aranyérmes birkózó (Channing Tatum), aki bár olimpiai aranyérmes birkózó, mégis a bátyja (Mark Ruffalo) árnyékában él, aki szintén olimpiai aranyérmes birkózó. A nyolcvanas évek Amerikájában járunk, vidéken, három évvel a Los Angeles-i olimpia után.



És ott van Steve Carell karaktere, aki Amerika egyik leggazdagabb dinasztiájának magányos milliárdosa egy kurvanagy farmon. Úgy dönt, birkózókat fog edzeni és megnyeri velük a következő olimpiát. Kifizeti, ami ehhez kell. A birkózáshoz ugyan nem ért, de mindig birkózó akart lenni.

Sportfilmnek is mondhatjuk, ha akarjuk, de a Foxcatcher minden egyes rétege fontosabb annál, hogy annak nevezzük.


Steve Carell


A függetlenségi háború idején a lőporgyártásnak köszönhetően politikai hatalomra szert tevő multimilliárdos család ambícióiban elnyomott sarja a birkózás becsületének visszaszerzésével adna új értelmet az amerikai hazafiságnak. Néha rendel magának egy tankot, és hisztirohamot kap, amikor a tetejére szerelt géppuska nélkül szállítják le neki. Egyébként pedig az anyukája - akinek ötvenévesen is folytonos megfelelési kényszer veti alá - nem engedte fiatal korában birkózni, hiszen a sportot alantasnak ítélte a fenséges lótenyésztéshez képest. Carell karakterének első és egyetlen igaz barátja kiskorában egy fiú volt, akiről később rájött, hogy az anyukája fizette, hogy barátkozzon vele.

Nos, ez sok mindent megmagyaráz, ne is csodálkozzunk, hogy szörnyeteggé vált. Sajnálni azonban egy percig sem tudjuk, szánni talán. De leginkább félni lehet tőle, hisz tudjuk, bír annyi hatalommal, hogy tönkretegye mások életét. Pszichológiai és politikai hatalommal egyaránt.


Channing Tatum


De a Foxcatcher elsősorban tragikus történet az egyedüllétről. Másrészt pszichológiai dráma, amelyben folyamatosan lappang valami, és kitörni készül.

Channing Tatum a film legelső jelenetétől kezdve befelé fordult, szorong, viszonya az őt lényegében felnevelő bátyjával csupa elfojtás. Olimpiai sportolóként tart előadást kisgyerekeknek, összekeverik vele. Egyedül eszi gyorséttermes sajtburgerét az autóban, hogy otthon aztán instant tésztalevest egyen csípős szósszal, egyedül. Tetrisezik, birkózik, eszik, szarik. Olyan, mint a lovak, csak szomorúbb és feszültebb. Első közös edzésük Mark Ruffalóval nagyon erős jelenet, mert minden benne van: a testiségben a testvériség és a folyamatos ellentét, a birkózás rituálévá válik benne, a szeretet, a gondviselés és a gyűlölet allegóriájává.


Channing Tatum és Mark Ruffalo


Ruffalo karakterén billeg a film, ő az egyetlen a Foxcatcherben, akinek kiegyensúlyozott az élete: családja van, szakmailag elismert, jó ember. Akaratlanul is elnyomja testvérét, amikor törődik vele.

És Steve Carell az, aki ezt a látszólagos egyensúlyt kibillenti. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk: lényegében saját ambíciói érdekében használja fel Channing Tatumot, majd fordítja testvére ellen. A legijesztőbb az, hogy nem cinikus. Az ő motivációja a film motorja, de sosem egyértelmű, hogy miként látja valójában a világot. Ez fenyegető érzést kelt. Amikor egyedül ül a szobájában és a saját magáról forgatott hazug dokumentumfilmet nézi, nem tudjuk, hogy vajon tényleg elhiszi-e, amit magáról állít benne. Nagyon ijesztő.


Steve Carell, továbbá rendőrt játszó színészek


Közben egészen bizarr módon mindenki egy karikatúra is: Steve Carell egy elmaszkírozott szánalmas szörnyeteg; Channing Tatum érző lelkű tuskó; a felgyúrt Mark Ruffalo tonzúrája és magasra borotvált homloka pedig a Tökös tekésben is elfért volna. Megjegyzem: Ruffalo nem feltétlenül látványos, ám annál jobb alakításának Oscar-jelölése szépen ellensúlyozza, hogy Steve Carell jelölése szinte képletszerű: egy komikus szatirikus drámai szerepben, kötelező jelölni. Nem mintha az Oscarnak bármi jelentősége lenne.

Jó kérdés, hogy hitelesebbé tesz-e egy filmet, ha igaz történetet alapul. A válasz egyébként nyilván az, hogy nem, nem teszi hitelesebbé, ennek ellenére ebből a célból írják ki elsősorban a filmek elejére, amikor igaz történeten alapulnak. Egy fokkal nehezebbé teszi a kérdést, amikor olyan fordulat van a filmben, amelyet egy nem igaz történeten alapuló filmben tipikusan elnagyolt rendezői megoldásnak tartanánk. De hát mit tegyünk? Így történt a valóságban. Hiteles filmes megoldássá válik ettől?


Foxcatcher

Tatum, Carell, Ruffalo


A Foxcatchert az teszi hitelessé és megrázóvá, ahogy Bennett Miller rendező az egész filmet a pszichológiai folyamatoknak rendeli alá, a hagyományos értelemben vett történet mellékes és csupán ürügy.

Sebzett embereket látunk, lelki terrort, nyomásgyakorlást, törődést, sikert, árulást és újabb sebeket. A sokkolóan ható befejezés (én nem olvastam el előtte a Wikipédiát) az első pillanat, amikor a való élet betüremkedik az amúgy mindvégig valószerű filmbe, és épp ezért zavarba ejtő. Azért olyan erős és kizökkentő pillanat, mert nem tűnik sem valószínűnek, sem valószerűnek; nincs rá magyarázat, még ha ott is lappangott végig a felszín alatt.

Ezért válhatott belőle film.