Térey János: „A hídemberekben hiszek”

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint / Vs.hu / Hirling Bálint

-

Térey János új kötete, az Átkelés Budapesten júniusban jelent meg. A most készülő új regény a Protokoll-vonalon megy tovább és szocdem-jobbközép nagykoalíció idején, a jövőben játszódik. Az íróval beszéltünk koncertekről, Kispálról, városokról, popkultúráról, az elképzelt 2019-ről.


Nincs olyan műved, ahol ne lenne számos kiszólás a populáris kultúra, a zene felé. Honnan a viszony? Van meghatározó kiindulási pont? Az új könyvemben is van némi nyoma. A pop néha érték, erő és ihlet. Kedvenc zenekaraim a gimnáziumban a Sexepil és az F. O. System voltak. Mind a kettő megszűnt a kilencvenes években, illetve a Sexepil két főbb korszakot és énekest is magáénak tudhatott. Érdekelt a Neurotic romjain nőtt Ámen is. Akkoriban jártam először fontos koncerteken. Ilyen volt 1988 márciusában a kirobbanó formában lévő Depeche Mode az akkor még létező Budapest Sportcsarnokban.



És mostanában a magyar zenében? A magyar popzenéből jó ideje kiestem. Egyrészt tizenvalahány éve nem jártam a Szigeten – amikor jártam, nem apróztam el, akkor hajnali hatkor vitt haza a hajó. Másrészt most általában komolyzenét hallgatok. A mi nemzedéki zenekarunknak például a Quimbyt mondják. Tavaly azonos napon fordultunk meg egy fesztiválon, gondoltam, ha már így alakult, végighallgatom őket. Nagyon jó koncertzenekar, de mellettem ez a hajó elmegy. A szövegek inkább furán szürrealisták, mint vagányak. A Kispál mindig másik bolygó volt, bár respect, és amikor egyszer együtt léptünk föl, az jó élménynek bizonyult, de mondom, két világ. Viszont pont most kaptam ajándékba egy Kiscsillag-koncertjegyet, és meglepően jó volt a buli. Karcos örömzene. Lovasi képességes ember. Dolgozol az új regényen. Azt mondtad, a jövőben játszódik egy nagykoalíciós kormány idején, és van benne több karakter az Átkelés Budapestenből. Meg az Asztalizenéből Kálmán és Alma, Győző és Mariann, már mindnyájan jóval a válásuk után. És jópáran a Protokollból, például Mátrai Ágoston mint házasember és munkanélküli. Az egyik főszereplő a nagykoalíciós kormány miniszterelnöke lesz, egy szocdem vezető, aki az akkori jobbközéppel köt kormánykoalíciót. Amolyan németes fölállás. Vagyis nincs párhuzamban a mai magyar valósággal. A szociáldemokrácia a padlón hever, a jobbközép pedig nem szorul szövetségesekre. Tulajdonképpen scifiről beszélünk? Majdnem. De öt év múlva nem lesz forradalmian más minden mondjuk a tudományban és a távközlésben. Csak éppen a könyvben nem igazán süt majd a nap, lehűl egész Európa. Komoly playlist is készül hozzá. Nemcsak a gimnázium és a jelenem néhány alapzenéje, hanem amit még elbír ez a könyv. Sőt, mivel a jövőben játszódik, ki kell találnom a 2019-év meghatározó magyar slágereit. Az akkori új előadókat.



Disztópia vagy utópia? Negatív, amennyiben például szeretjük a nyarat. Ilyen (az interjú idején egyfolytában esett – B. N.) nyarak lesznek a könyvben, mint most, de leginkább csak tél. A nagykoalíció nem hangzik negatívnak. Nem mindenkinek tetszene, nekem igen. Nem hiszek a magyar kultúra fanatikus kettédarabolásában, viszont az egységes, közös értékeket is magáénak tudó kultúrában igen. Abban is, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a szerencsétlenül kettétört magyar világot össze szeretnék kovácsolni még a mi életünkben. A hídemberekben hiszek. Boldogtalanok lennénk mindannyian, ha világéletünkben masszív politikahívők és ilyen-olyan dühös kis szekták között tipródnánk. Eufória is van a könyvben, szerelem és barátság, bulik és bálok, nonstop szórakozóhelyek. És különféle hitek. Megjelennek a jelen szélsőségeseinél szélsőségesebb fundamentalisták. Sámánista anarchisták, akik száműzni próbálják a könyvbeli kormányt is, és államvallást óhajtanak bevezetni. Formailag milyen lesz a könyv? Egyre lazább leszek, ahogy telik az idő. Nem linkebb, csak talán íróként szabadabb. Rím és jambus inkább a dalokban lesz jelen ebben a könyvben. Merthogy lesznek dalok. A forma szabadvers, de versbe tördelve, tehát olyasmi lesz, mint az Átkelés. Az írásaidban a különböző közösségek, személyek közötti politika megjelenik, de a direkt politizálástól tartózkodsz. Neked hol van az a vonal, amin túl adekvát erről írni, vagy mikor már nem akarsz közéleti lenni? Az ízlésem jelenti ezt a vonalat. Senkit nem tekintek ellenségemnek csak azért, mert ide vagy oda szavaz. Könyvhét táján például fölváltva olvastam Jankovics Marcellt és Ungváry Krisztiánt. Nem gondolom extrém helyzetnek, hogy mind a kettőjükkel cseréltem könyvet. Gyakran előfordult, hogy valaki a témáim alapján minősített: amikor a sztálingrádi csatáról írtam Paulus tábornok szemszögéből, akkor reflexszerűen náciztak, amikor a pártház ostromáról az ostromlottakra figyelve – színpadon a bent mindig izgalmasabb, mint a kint –, akkor meg rutinosan komcsiztak, ilyen egyszerű ez. Antiszemita vagy zsidóbérenc leszel a nem-olvasóid képzeletében, Alföldi üzletfele vagy Kósa haverja, vagy mindez egyszerre, azt az aznapi kedélyállapotuk dönti el. A rágalmazósdi, a megbélyegzés meg a sárdobálás sivár retorikája nem igényel komolyabb gondolati munkát, séróból nyomható. De engem nem igazán érdekelnek a pogány hiedelmek.



Több mint egy éve a Magyar Narancsnak azt mondtad, épp közéleti versreneszánsz van. Tart még? Vári György barátom vallotta ezt, én jóval kevésbé voltam lelkes, sőt némelyik kollégám produkciója egyenesen elképesztett. A reneszánsz, ha volt, mindenképpen véget ért, késéles közélet maradt puhány közéleti költészet helyett. Nem gondolom a költészetet a politika segéderejének, mivel nem igazán alkalmas kampányolásra (ahhoz, hogy az legyen, le kell mennie kutyába), segítségével nem alapítható kabinet. A reformkorban odafigyeltek rá – noha képviselőjelöltként Petőfi is megbukott –, bár akkor is inkább az elit. Most is maximum néhány ezren olvassák. Úgy látom, az elmúlt 25 évben az irodalom területéről disszidált alkotók a politikában Göncz Árpád kivételével nem hoztak létre maradandót. Csoóri megmaradt jó költőnek, de ő meg az aktív politikából vonult ki régen. 25 éve élsz Budapesten. Látsz komolyabb változást a városon a rendszerváltás óta? Pest domináns jellege a körutas-sugárutas alaprajzzal, a historizáló, csúcsminőségű palotákkal és az ugyancsak előkelősködő, de túlzsúfolt, gangos bérkaszárnyákkal a századfordulón alakult ki, ma már hihetetlen horderejű beruházások során. Két nagyon komoly pusztítás – a ‘44–45-ös és az ‘56-os – ellenére is nagy vonalakban változatlan maradt. Ez egyébként csoda. Monumentumokat létrehozó, jelentős építészet a Bauhaus óta csak elvétve üti föl a fejét. Épültek ugyan kvalitásos épületek a hatvanas években, és épülnek most is, de az olyan építészet, amely egész városnegyedeket hozna létre – mint az Ó- vagy az Újlipótváros –, mostanában elvétve jut ekkora tőkéhez. Tervek persze mindig vannak, még Zaha Hadid is majdnem képbe került egyszer. Az a pesti lakos, akinek pedig magánemberként volna igénye a Napraforgó utcai telep kifinomultságára, annak jobbára százhatvan milliója nincs. Egyetlen nagyberuházást adtak át mostanában, ami tényleg világszínvonalú, ez a négyes metró. A többi egyenstadion vagy virtuóz fölújítás, nagy elődök munkájának újrateremtése. Ha elhagyjuk az építészetet? Boldog városba érkeztem. Bízó, rosszul öltözött emberek lakták. Minden elképzelhető volt, egészen egy évig, a taxisblokád őszéig 1990-ben. Aznap volt a Mission-koncert. A haverom, akivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk, nem jutott föl Győrből. Én mentem, mert a földalatti mellett laktam. Sőt, alighanem gyalog mehettem, mivel egyébként sem volt messze a BS. Nagy nap volt.



Azt is mondtad korábban, Budapestet nem jellemzően depressziós városnak ismered, van szellemi pezsgés. Ezt tartod? A mesterséges és különösen brutális lefojtások idején – Szálasi vagy Rákosi rémuralmára gondolok – persze magánlakásokba száműzetett a pezsgés, de képtelenség volt a szellem képviselőit örökre eltakarítani Budapestről. Kiseprűzni igen, mint Márait vagy Hantai Simont. De pezsgés volt, van, lesz. Mi a kultúra legnagyobb hagyományaira lehetünk a legbüszkébbek: Bartók Bélára, Lechner Ödön építészetére, a Bauhausra, Jancsó hőskorára. Számomra ezek a hazai művészet csúcsteljesítményei, meg Móricz, Ottlik és a magyar költészet. Ha teheted, merre jársz Budapesten? Majdnem mindenhol szívesen vagyok. Mindenevő vagyok, ami Budapestet illeti. És az örökérvényű kérdésben Pest vagy Buda? Nálam nincs ilyen. Budán lakom, de Pesten dolgozom. Mindennap legalább kétszer lépem át a folyót. Van egy jól látható kötődésed a lakott és épített terekhez, ez a vonal például A Nibelung-lakóparkban is erősen megjelenik. A kiugrott építész, aki vagyok. Megjelenítő leírásokra törekszem, de nem fotorealista hűséggel. Egyrészt friss levegő, terepszemle agytorna gyanánt, másrészt hódolat az építészet érzékisége előtt. Az Átkelés... írásakor csak mentem, mentem, és ami eszembe jutott, azt rögzítettem. Persze nem biztos, hogy pont „oda” került a könyvben, „ahol” eszembe jutott.



Budapesten kívül vannak külföldi városok, amelyekhez kötődsz? Van egy pár, de mióta van két kisfiunk, ritkán utazunk, akkor se messzire, úgyhogy mindent megbecsülök, ahová eljutok. Ha Lellére, akkor Lelle érdekel. Egy éve Helsinkiben jártunk, és nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy metropolis igényes külvárosa, amely szorgalmasan mégiscsak első osztályú környékké képezte ki magát. Egyébként a kedvencem Lisszabon. Miért? Ősi lelki rokonság. Volt egy sarok, ahol eszembe jutott gyerekkorom városélménye vidékről, Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc, nem is tudom. Megmagyarázhatatlan, hogy miért pont Lisszabonban, valószínűleg az októberi lombok és a színek, a villamosok és a külvárosi épületek életkora, állapota miatt. Egyébként MTV Music Awards volt éppen a városban, tehát nagyvilági zsongás. De éppen azon a sarkon nem. Ez a város is élt át komoly recessziót, most se dübörög a gazdaság, ebben is rokonok vagyunk. Nincsen minden kicsattanóan felújítva, de ami a high society negyedének épült, az valóban az is. Később Lettországban, egy kisvárosban volt ugyanez az érzésem. Nyilván nem a lepusztultságot és a politikai pressziót keresem – nem szerettem gyereknek lenni, felnőtt szívesebben vagyok –, a nosztalgia mégis meghatározó érzésem. Váratlanul szokott bevillanni a gyerekkorom, és amikor így alakul, hálás vagyok érte.