Szirénázd a képembe! 2014 legjobb magyar számai

-

Mire volt nagyobb szüksége Magyarországnak 2014-ben: pálmafás menősködésre, poppunk slágerre, acides veretésre vagy egy abortuszról szóló megrázó dalra? Nem létezhet szilveszteri buli korszerű magyar zenék nélkül. A 44 legjobb 2014-es magyar számmal kívánunk boldog új évet!


Kelemen Kabátban: Fainul a buli


A Kelemen Kabátban idei lemezével kilépett a "vicces hülyeség" kategóriából, és egy igazi nagy slágert is összehozott. Legjobb száma viszont vicces hülyeség a köbön - miközben sok okos cikknél többet mond Magyarországról. Ordas lakodalmas techno és veretős trap váltogatja egymást, és ezek a “kettéosztott ország” kettősségét is leképezik. A lakodalmas a "vidéki-népies", "fideszes" (fainul a buli = Magyarország jobban teljesít), a trap a "városi-menőző", "ellenzéki". Ám mindkét oldal az ellenpárt rágalmain (vagy azok paródiáján) keresztül jelenik meg (álnépies primkóság, mértéket nem tudó egoizmus). És csak e kettő együtt adja ki azt, hogy mi ez az ország, vagyis mi ez a dal - ami valójában persze nem több egy agyeldobós bulislágernél. (RA)


Piresian Beach: Digging for Gold


Na, melyik magyar rockzenész mondhatja el magáról, hogy egy szingapuri kiadó jelentette meg a lemezét kazettán? Piresian Beach pár éve a magyar lo-fi/garázsrock legmarkánsabb énekes-dalszerzője. Ez a dal amúgy egy másik idei, Matthias von Stumbergerrel közös kazettáján jelent meg Spanyolországban, az együttműködés pedig sokkal feszesebb struktúrát is adott Németh Zsófia számainak, lényegében ez az eddigi legrockosabb lemeze. A Digging for Gold pedig az egyik legnagyobb sláger, amit valaha írt. (PK)


Imre Kiss: Non


Kiss Imrére, azaz Imre Kissre rendszeresen hivatkoznak úgy a külföldi zenei sajtóban, mint az új vonalas magyar elektronikus színtér fontos budapesti alakjára, annak ellenére, hogy Kiss Imre Szlovákiában él. Ez is jelzi mindenesetre, hogy a többnyire a Farbwechselhez és holdudvarához kötött fiatal szintis budapesti közeg elég markáns identitást képvisel kifelé is. Kiss első lemeze még farbwechseles volt, és sokkal maszatolósabb is; az idei, hang- és tájképeit ütemesebben, ha akarjuk táncorientáltabban tálaló Raw Energy című EP-jét a londoni Lobster Theremin adta ki, rajta a már-már underground klubslágerként működő Non című trackkel. (PK)


Gábor Lázár: EP4


Az év legvalószínűtlenebb magyar sikertörténete: Lázár Gábornak a Death Of Rave kiadónál megjelent EP16 című EP-je nemcsak az elektronikus zene szélsőségeivel foglalkozó lapokban kapott jó kritikákat, hanem még a Guardianben is (idézetek itt). Az egyetlen MIDI-hangból élőben kisajtolt, utólag nem manipulált számok olyanok, mintha valaki egy erre teljesen alkalmatlan alapanyagból próbálna létrehozni valami tánczeneszerűséget - vagy fordítva, tánczenét akarna teljesen absztrakt hanghalmazzá aprítani, de még nem ért a munka végére. Az EP1 és az EP4 az a két szám, amelyen a legkönnyebben meghallható, miért használják erre egyesek a "funky" jelzőt; a teljes EP itt hallgatható meg. (RA)


Palya Bea: Én is voltam


Ez magában is bivalyerős, de a című lemezen, nincs erre jobb szó, odabasz. Csupa fülbemászó dal, sőt, "világzene" ide vagy oda, sláger jön egymás után (köztük az X Faktort is megjárt Szabadon) - aztán beüt ez: egy dal az abortuszról, mégpedig a magzat szemszögéből. Keveredik a pontos leírás és valami hibrid, sosem volt mitológia; mindez pedig a magyar népzene leginkább ősinek ható, brutálisan tömény-tömör rétegét idézi meg. Egyszer az utcán hallgattam a lemezt, és egyszerűen meg kellett állnom, amíg ez lement. Utána jön az Emberállat: a terhesség tapasztalata a popzenében nagyon ritka őszinteséggel. Majd vissza a slágerekhez. (RA)


Pegazusok nem léteznek: Így vonulunk be


A Pegazusok Nem Léteznek idei lemezéről több szám is bekerülhetett volna az év legjobbjai közé, de aztán elkészítették ezt az Európa Kiadó-feldolgozást erre a lemezre, és ez mindegyik saját daluknál hátborzongatóbb. Pont azért, mert a zenekar a nehezebb végéről fogta meg a dolgot, és a drámázást majdnem elkerüli, csak néha engedi meg a gitárnak. Egyébként szenvtelen, mechanikus, jéghideg az előadás, minden ízében, az énektől a basszusig. Majdnem hű az eredetihez, közben jelentősen és nagyon pontos érzékkel "modernizál" (talán még ez az idézőjel is ott van a dalban). Így egyszerre mutatja meg, hogy mennyire mást jelent ma mindaz, amit 32 éve Menyhárt Jenő énekelt, és mégis mennyire érvényes. (RA)


Uffalo Steez: LGT: Embertelen dal (Jukeyfied)


Egy dolog nem megalkotni a Soha Nem Hallott Új Stílust, más dolog egy az egyben átvenni, ami a mitikus Nyugaton történik. Az Uffalo Steez megcsinálta, amit többeknek kéne: fogott egy, az utóbbi években elterjedt stílust/módszert, és hazai anyagra alkalmazta. Vagyis a nyaktörő tempójú juke/footwork zenébe az apróra vágott hangminták nem amerikai R&B-slágerekből jönnek, hanem magyar örökzöldekből. Az eredmény frenetikus és úgy szórakoztató, hogy közben kicsit idegtépő is. Önmagában talán ez az LGT juke-osítás a legjobb (a végén átmegy a Delta-főcímzenébe), de érdemes innen letölteni mind a 17 számot. (RA)


Passed: Mesmerized


A Passed Mesmerize című száma volt idén az, amelyre talán a legtöbben mondták, hogy na tessék, így kell szólnia egy nemzetközi értelemben vett jó rádióslágernek. Mindenesetre a dalt nemcsak a blogok ünneplik, hanem az MTV A Dal című műsorának 30 legjobbja közé is bekerült a sok tehetségkutatós és kereskedelmi tévés zene mellé, így sokat játsszák majd jövőre is a rádiók, valamint az Eurovízión is indulhat, ha szerencséje van. Korszerűen ötvözi az R&B-s dallamokat, a hárfát és a 808-as trapes ütemeket, hogy aztán garage-ba és house-ba váltson, amikor a közúti lámpa is zöldre, és a kormányt csapkodva, de jó ízléssel lépjünk a gázra. (PK)


Gazsi Rap Show: Megy a Nap le


Gazsiban nem annyira az egyes számokat lehet szeretni, mint inkább a személyiséget, az észjárást, ahogy mindenféle dolgok eszébe jutnak az utazásairól (idei EP-i közül ez a M.U.R.Zs.I.) vagy éppen a vízről (H2O). De kiugranak azért egyes számok is, mint például a Megy a Nap le, amely egy egyszerre cukin naiv és sokat mondó megszemélyesítésre épül (a Nap, aki/ami tudja, hogy "éjszaka tudja, hogy máshol a helye"); és békésen megfér benne a festő szakszókincse és az evolúciós ismeretterjesztés az időjárásról való elmés megfigyelésekkel. És bár "amatőrnek" tűnik Gazsi rapje, szépen ráül Str sötétkedő, basszusnehéz alapjára. (RA)


Gustave Tiger: Clitoris Crucifix


Nevezzük akár artpunknak, mert kell egy gyűjtőnév mindarra, amit lemezükön ötvöznek (blastbeatek, posztpunk, noiserock, Mária Terézia stb.), vagy katedrálispunknak, ahogy ők saját magukat, a Gustave Tiger idei lemeze mindenesetre az év egyik legjobb és legeredetibb rocklemeze, nehéz is róla választani, annyi rajta a kiemelkedő dal. A Clitoris Crucifix 45 másodperces játékideje viszont tökéletesen példája annak, hogyan lehet kevesebb mint egy percben himnuszt, punkslágert és irtózatos zúzást írni anélkül, hogy bármi túl lenne gondolva vagy akár direkt túlegyszerűsítve. (PK)


Terrible Ted: Milk Bunny


Talán túlzás lenne szupergrupnak nevezni csak azért, mert minden tagjának van más együttese is (Tumo, Broken Cups, Haunebu, Hangmás), de tény, hogy a Terrible Ted afféle underground rockösszefogás eredménye, épp ezért viszonylag nagy figyelem is övezte. A Milk Bunny egészen pofátlan módon derivatív szám, minden taktusa, vokálja, hangja emlékeztet valami másra (Black Angels, Black Lips, Black Holes/Dicks, tökmindegy), mégis nagyot robban. Igazi gigarocksláger. (PK)


Spark The Hawk: Joey Boy


A Spark the Hawk rokonszenves módon hoz létre amerikai folkos melankolikus akusztikus indie-zenét Győrben, bendzsóval. Év eleji lemezük kellemes meglepetés volt, épp azért, mert nem a törekvést lehetett rajta érezni, hanem valami egészen zsigeri természetességet és megnyugvást, miközben olyasmit csinálnak, amit itthon kevesen. A Sad Kolibries nevű zenekarból ismert Skrihár József új zenekara választott gyökereihez nyúl, őszinte dalokat ír, az egyik legkedvesebb a lemezről a Joey Boy. (PK)


Korea: Mocsár


Bajza Olivér három EP-t adott ki, amelyek nem kapták meg az őket megillető figyelmet, és most sajnos be is fejezi. Pedig néha teljesen egyedi, szinte már valószínűtlen dolgokat művelt. A Mocsárban például van minden, downtempós hangulatú glitch-szintipoptól vokális manipulációkon és posztrockos hatásokon át acides megőrülésig, és még ennél is több. De nem is ez a valószínűtlen, hanem az, hogy ezt sikerül egyben tartani: ez egyetlen dal, mert összefogja az érzelmi töltés. (RA)


S.Olbricht feat. Carla Under Water: Gunshot (You Are The Light)


Nem feltétlenül számítottunk arra, hogy az év legerősebb, legszebb és legsötétebb magyar szintiwave számát a szaxofonos/magnós/kütyüzős improvizációiról ismert Tulipán Máté (Carla Under Water) és a house, az acid és az ambient maszatos háromszögében mozgó Mikolai Martin (S.Olbricht, Farbwechsel) hozza össze. Nem magyar kiadó hozta ki, az egész kazetta nagyszerű, itt hallgatható meg. (PK)


Lanuk: oV


A magyar absztrakt elektronika egyik legizgalmasabb és legöntörvényűbb alakja Lanuk (aki egyébként a szintén kiváló Der Tanz trió basszusgitárosa is). Idei lemeze a cseh Baba Vanga kiadónál jött ki, a nyitószám ereje pedig abban rejlik, hogy elsőre nehéz benne szabályszerűséget találni, mégis van egy elképesztő húzása az egésznek. Amint sikerült elmerülnünk benne, belülről bontakozik ki számunkra szép fokozatosan a rendszer, a szabályszerűség, a történet, a groove, a csönd. Nagyszerű szám. (PK)


Dorothy’s Legs: Watch Me Go


A Dorothy’s Legs Walters Lili és Szilágyi Máté gitáros-szintis duója, ennek ellenére az idei Free Entry című Sziget-filmhez készült számuk a témához illően nagyszabású, már-már dagályos himnusz, beleszirénázza és -cukiskodja az ember képébe, hogy "helló, sláger vagyok", mégis elragadó az egészben, ahogy megmarad nyersnek és kiforratlannak. Az egyik legjobb popszám, amit idén hallottunk. (PK)


Drone Travolta: Smokva


Hogy lenne már sláger, nincs is benne refrén! A Drone Travolta sok kilónyi analóg elektronikus hangszerrel és zajkeltő eszközzel hoz létre hosszú improvizált hangképeket. Az ehhez hasonló zenék leginkább élőben működnek (vagy nem működnek), mégis: a Smokva című track nagyon szép ívet ír le a születő zajtól egészen a lassan kibomló dubos lüktetésig, miközben mindvégig ott lappang benne a DT drone ambientjének mély nihilizmusa. Akár a műfaj slágerének is nevezhetnénk, annyira kerek és telibe talál. (PK)


Mary Popkids: Runaway


Az első benyomásom az volt: most tényleg ehhez a számhoz csináltak klipet? Szép az ének, jó meleg a megszólalás, mókás a szoftrockos gitárszóló, vannak ügyes trükkök is meg minden; de hát úgy beleomlik a szám a maga puhaságába, hogy nem marad utána semmi - gondoltam. Aztán úgy alakult, hogy újra meghallgattam, és kiderült, hogy ez az év legalattomosabb magyar slágere: úgy megragadt, hogy képtelen voltam nem dúdolni magamban, holott nem hittem, hogy ez bármikor megtörténhet, pláne már másodszorra. (RA)


Lóci játszik: Viszlek magammal


A Van valami volt az év legszebb magyar filmsikere: egy kis költségvetésű film, amely közönségsiker is lett, miközben megmaradt hiteles és szórakoztató alkotásnak arról, hogy milyen ma Magyarországon élni (na jó, Budapesten). A filmről erre írtunk bővebben, a filmzenét pedig maga a rendező, Reisz Gábor és Csorba Lóránt szerezték, de csak egy része került bele a filmbe. Ott nem is mindig működött, viszont a zene saját életet él a film nélkül is, önálló egységet képez. Itt hallgatható meg az egész, a kezdődal pedig – nem függetlenül a filmtől – beleégett az ember fejébe az Év Magyar Csilingeléseivel. (PK)


Sör és Fű: Necces


A Sör és Fű nagyon egyszerű recepttel emelkedik ki a magyar hiphop mezőnyéből: laza alapokra laza szövegek. És ennyi, a titok az, hogy nem kell idézőjel a "laza" köré. A Necces pedig azért ugrik ki a lemezről, mert olyan, mintha akartak volna írni egy rádiós slágert, és simán meg is van hozzá az alapanyag. De nem is annyira a - fogalmazzunk finoman - lustaság akadályozta meg őket ebben, hanem az, hogy minek ilyesmiken erőlködni, hogy hú, írjunk slágert, hát mennyivel jobb ez így, nem? (RA)


The Qualitons: Gone To You / Stain


A klasszikus beat felújításától a Qualitons mostanra eljutott a pszichedéliáig; retrós ez is, noha más korszakot idéz meg, mint amit manapság szokás. A Tomorrow's News nagylemez csúcspontja egy dalpáros. A Gone To You egy igen ravaszul felépített, nyolcperces szám, amely (szinte már túlontúl) ismerős helyen kezd, ezzel elaltatja a figyelmet, aztán elindul innen, látszólag csak kicsi, logikus lépésekben - és nagyon messzire jut el. Aztán rácsap az ellenállhatatlanul rohanó, szemtelenül hatásos Stain. (RA)


Tumo: Alkotó/romboló


A Tumo az egyik kedvenc magyar noiserock-triónk, indulatos és érzelmes, szikár és velős, illetve néha kicsit autista. Januárban jelent meg nagylemezük, rajta a maga egyszerűségében is szinte kiáltványként működő Alkotó/rombolóval. (PK)


Skrude: Rattle


Az ambientes bevezető nem is sejteti, mi jön utána: egy olyan megbuherált trap, amely őrzi a műfaj odaverős jellegét, de megszaggatja a ritmust. De úgy, hogy szinte már olyan, mintha a groove mögött ott munkálna egy másik, amely eltér tőle, mégis erősíti. Aztán egyszer csak előbújik az a hiphop-ütem, amely így utólag mintha végig ott lett volna, és már vége is. Rövid, de annál hatásosabb bevezetés abba, mi mindent lehet csinálni a ritmussal. (RA)


Danada Cry: Jeffrey


De durva! Torzul, zajos, fémes, odaver! Igen, durva is, de pont az a lényeg, hogy az általában sötét és nyomasztó zenékhez használt elemek mellett ott vannak a szanaszét repkedve prüntyögő nyolcbites szintik, a hülye effektek, a megakadások. Ezek kifejezetten viccessé is teszik ezt a számot, noha a durvulást nem semlegesítik. Ritka, nyerő kombináció. (RA)


Liquid Limbs: Univox


A Liquid Limbs a magyar underground techno kulcsfontosságú formációja volt a kilencvenes években, aztán feloldódott a mainstreamben, és eltűnt. Tavaly tért vissza egy lemezzel (immár Batta Róbert egyedül), annak a folytatása volt a Teknikum777 idén, rajta az éterien pumpáló kilencperces Univoxszal. A szám a hossza ellenére végig fenntartja a feszültséget, és egészen zsigeri módon idézi meg egyszerre a kilencvenes években elképzelt virtuális kiberteret, a dohos/fülledt technoklubok testközeli valóságát, valamint a techno eredendő közösségi élményét – még ha egyedül hallgatjuk is épp. (PK)


Saint Leidal the 2nd: My First Car


Emlékfiltereken átszűrt diszkó és soul (hangminták), bukolikus hangképek, lüktető szintik: a Future Tiberian Baths című lemez szinte kaleidoszkópszerűen mutatja be Leidal András, azaz Saint Ledial the 2nd különféle énjeit, mindez azonban mégis kiad egy egységes, álomszerű, pszeudonosztalgikus filmzenés világot. A tinifilmes gitárszólóval nyitó My First Car pedig igazi pálmafás szintis menőzés, amelyre az országnak már rég szüksége volt. (PK)


Unknown Child: The Black Stones' Mourning Song On The Seaside


A Gustave Tiger (és korábban a 40 Days) énekeseként ismert Szurcsik Erika első saját EP-je év végén jelent meg: egy egészen egyedülálló énekes-dalszerző anyag, amely érzékenyen zsigeri, egyszerre lebegő és mélyre húzó melankóliájában ötvözi a bluest és a drone-t, a balladisztikus dalformát a világ fenyegető, mégis befogadó hangjaival. Valószerűtlen, mégis ösztönösen egyszerű és szép az, ahogy a kislemezt záró dal szinte a sludge/doomos mélységekig jut el, ezt a drámát pedig éteri vokálok ellensúlyozzák. A teljes lemez itt hallgatható meg. (PK)


Szalóki Ági: Négyeshatos


Ha egyetlen dolgot kéne mondani, ami idén feltűnően sok volt a magyar zenében, az a pszichedélia. A legmeglepőbb és egyben legjobb felbukkanása Szalóki Ági Fenyvesi Mártonnal készített, gyereklemeznek álcázott, valójában minden életkori és egyéb megkötés nélkül pompás Körforgása. Ezen belül is kiemelkedik az Erdős Virág versére írt, bravúros Négyeshatos. Megtévesztő egyszerűségű az elején az ereszkedő gitárdallam, bluesos lépegető alap. Nagyon kedvesen, finoman visz innen befelé a dal, újabb és újabb zenei rétegek érkeznek, egyre több a zengetés, felbukkannak keleties elemek, a magáét makacsul ismételgető ritmusszekció pedig egyre mániákusabbnak tűnik. Közben a szöveg a jól ismert, látszólag semmilyen furát nem tartalmazó valóságra csodálkozik rá gyermeki nézőpontból. (RA)


Baltazar Montanaro: Dimanche


Kopogások, csörgések, kattogások és az ember körül megtalálható dolgok egyéb aprócska hangjai; kis pilinckázások, félig-meddig kifejlett, népies motívumkezdemények a hegedűn - ennyiből áll a magyar-francia Baltazar Montanaro száma, amelyet minimum háromszor meg kell hallgatni, hogy egyszer észlelje az ember, mi történik. De aztán kiderül, hogy csak kevesek képesek ilyen kevésből ennyire határozott, egyéni világot megteremteni, amelyet pont ez a majdnem észrevétlen visszafogottság tesz rendkívüli emberivé. (Vagyis nincs benne "szembeszegülés a harsánysággal" vagy ilyesmi: egyszerűen ilyen, és nem tesz semmit azért, hogy rátalálj, csak rád bízza magát.) (RA)


B:Azta: Armutlu


A magyar Babylon Records nálunk egyedi, nemzetközileg is ritka zenét képvisel: a "globális" basszusnehéz műfajok keleties beütésű változatait. Első szülinapi válogatásuk jó bevezetés ebbe a világba; illetve Stas nagyszabású konceptalbuma is. A legjobb talán B:Azta ingyenes megjelenése volt idén. Optimálisan keveri az autentikus(nak tűnő) megszólalást a műviessel, sőt, vuttyogásokkal; az alap pedig úgy üt nagyokat, hogy közben szellemes. Többszöri újrahallgatásra ajánlott. (RA)


Vodku: Ázott Széna


Mostanra már mindenki megírta a maga "menni? maradni?" és/vagy "ilyenek vagyunk mi, magyarok" számát. De mindezeknél együttvéve erősebb a Vodku dalának egyetlen sora: "Rám csukódik e dögszagú ország" - ráadásul a hallgatóra bízzák, mennyire aktualizálva érti. Mindezt egy nagyon szép hangú, karizmatikus énekesnővel, a legjobb magyar világzenei hagyományokat folytatva. Sőt, nagyon érdemes az ének és a szöveg mellett a kíséretre is odafigyelni: sűrű szövésére, pazar hangszerelésére, az egymást kiegészítő szólamok játékára, valamint arra, hogy milyen finoman, de kérlelhetetlenül jeleníti meg a dal alapja a szövegben leírt mehetnéket. (RA)


Tudósok: Kérlek ne


A Tudósokban mindig volt valami kamaszos: drMáriás avantgárdizmusában, brutalitásában, idiotizmusában, gúnyában és kétségbeesésében. A Kérlek ne pedig maga az igazi kamaszhimnusz, szövegével ("De akkor is azt teszem / Még ezerszer megteszem / Akkor is magam leszek / S a fejed leszerelem!") és előadásának hülye túlzásaival. (Más kérdés, hogy a valóságosan létező kamaszok mit szólnak hozzá.) A zenére pedig a korábbiaknál erőteljesebben rányomja a bélyegét a Tudósokhoz 2012-ben csatlakozott Tövisházi Ambrus, aki itt jól elereszti magát. De emiatt panaszkodjon az, akinek a szívét nem lágyítják meg az idióta szintihangok és a ritmikus ciccegések. (RA)


Jü & Kjetil Moster: Bhajan


Egészen meglepő felismerés volt, amikor az ember először rájött, hogy a két éve aktív, Mészáros Ádám, Hock Ernő és Halmos András alkotta Jü trió, bár a tagok előélete miatt folyamatosan improvizatív jazzként aposztrofálták, akárhogy is szépítjük, lényegében iskolás stonerrockot játszik - még ha időnként egészen izgalmas kilengésekkel is a drone-os elszállások vagy a technikus/matekos powertriók irányába. Az identitását kereső (többek szerint A38-os koncertjén Earth-tribute zenekarrá vedlő) Jü idén év végén kiadott egy lemezt Kjetil Moster szaxofonossal, ami a legjobbat hozta ki a zenekarból. A Bhajan a Jü pszichedelikus jamrockjának legjobb tulajdonságait és legszebb mélységeit és szélsőségeit sűríti 9 percbe. (PK)


Anez: Eskimo


Tavaly óta szokás úgy hivatkozni az Anezre, illetve a duó énekesnőjére, Szalai Aneszre, mint aki úgy énekel, mint Björk. Ez a kezdeti eligazodásban talán jó támpont lehet, ám az Anezen absztrakt-elektronikus-széttöredezett popzenéjén inkább az érződik, hogy az organikus és a szintetikus közötti egyensúlyt próbálja kialakítani mesterséges dalformákkal, a saját hangját keresve és meg is találva. Most megjelent második lemezük Eskimo című száma ennek a legjobb példája: kezdő taktusai egyszerre juttatnak az ember eszébe egy ütős hangszert és egy számítógépen bejelentkező hangot – hogy mindez aztán sűrűn gomolygó dallá alakuljon át. (PK)


Miller Fate: Taurus


Fillér Máté, azaz Miller Fate mondjuk, hogy az új diszkó, a house és a chillesebb beatek háromszögében barkácsol ütemes elektronikus zenéket, de ezzel túl sok mindent nem mondtunk el róla, mert olyat sokan csinálnak. A Taurus hangmintás, funkos robotdiszkója és az általa megidézett emlékképek viszont nagyon friss és szellemes egészt alkotnak, akár Daft Pank-osnak is nevezhetjük, csak én azt a francia zenekart soha életemben nem szerettem, ezt pedig igen. (PK)


Noahstas: Peeping Through A Broken Window


Szürke zúgásokból, valós eredetű kattogásokból és mesterséges zajokból, elemelt szintihangokból nagy türelemmel felépített, fokozó darab, amelynek a hatásához hozzátesz, ha tudjuk, hogy Paneltopia az EP címe (legalábbis, ha élt az ember panellakásban). Talán az egyre ipariasabbá és durvulósabbá váló végét leszámítva ráadásul besorolható az év egyik trendjébe: a power ambient olyasféle zenéket jelöl, amelyek az ambienthez hasonló módon épülnek fel, zajosabbak nála, de nem erőszakosan durvák. (RA)


Birtalan Áron: Wetland Mask


A 8-bites chiptune-tól (Failotron) a nagyszabású posztrockon (Kanagawa) keresztül Birtalan Áron szép fokozatosan (pl. Ghost & Scholars) eljutott a neofolk inspirálta dalformákig. A Wetland Mask egészen felemelő és megrázó dal, kevés hozzá fogható hallottunk idén. Birtalan Áron egyre karakteresebb és érettebb dalszerző, ezzel nagyjából fordítottan arányos azon alkalmak gyakorisága, hogy mindezt rögzített formában is élvezhetjük. (PK)


Umreti Fit: Ubij


Azt talán elég nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hetvenes évek végétől kezdve tíz évig Jugoszláviában voltak a legizgalmasabb szintis és (poszt)punk zenék a keleti blokkon belül. Ki mondta, hogy ezt a hagyományt nem lehet itthon folytatni, újragyúrni, kiforgatni? Épp ezt csinálja a szegedi Umreti Fit zenekar, hallgassuk együtt, énekeljük velük! (PK)


Middlemist Red: Sundowner


A Middlemist Red képében lett egy olyan fiatal zenekarunk, amely megszólalásig úgy képes megszólalni, úgy nyomkodja a pedálokat, úgy használja a reverböt, mint a Black Angels és hasonló nevű és gyökerű társai. Ráadásul a Middlemist Red még dalokat is tud mellé írni, ami tényleg igazán nagy rockzenekarrá teheti itthon, és a tizenéveseket is bevezetheti az amerikai pszichedelikus rock világába. (PK)


Ricsárdgír: Éndalom


Amikor számba vesszük, mi minden baj a magyar zenével, akkor elő szokott kerülni, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek alternatív zenéjének sok okból elavult hagyománya mennyire nem hajlandó kiveszni. A Ricsárdgír viszont saját képére formálja ezt, és különben is, olyan lendület és popérzékenység van ebben a dalban, hogy savanyújóska legyen a talpán, aki nem érez késztetést, hogy együtt énekelje Pájer Almával, hogy mi minden az övé. (Férfi savanyújóskák esetén ez külön mókás az "ez az én arcom, ez az én pinám" sornál, amiért nyilván pluszpont jár.) (RA)


Hiperkarma: Senkitöbbet


Volt idén néhány nagy visszatérő lemez (Sexepil, Marcel, Liquid Limbs), de egyik története sem volt olyan drámai, mint a Hiperkarmáé. A Konyharegényről az első klipes dal, a Senkitöbbet szövege hozza a Bérczesi Róberttől megszokott sűrűséget, amikor, ha rácsodálkozol egy sorra, hogy ez milyen jó, akkor ezalatt hármat elszalasztasz. Bérczesi a zeneietlenséggel kacérkodó előadását, valamint az állhatatosan, visszafogottan zakatoló ritmusszekciót a fő gitármotívum szellőssége ellenpontozza, amely önmagában talán giccses volna, de így megkapja a funkcióját. (RA)


Banyek: Fékezze magát!


Banyek, mondjuk úgy, hogy a hazai dubtechno színtérhez sorolható, még ha nem is feltétlenül az határozza meg. Analóg eszközökkel alkot a zaj, a dub és a techno határán több éve. Fékezze magát! című nagyszerű, egészen hipnotikus és az embert tíz percen keresztül mindvégig egyre csak befelé húzó trackje dubos lüktetése mellett erősen kötődik a nemzetközi szinten újból felszálló ágban (vagy hát sokak szerint megint leszálló ágban) lévő noisetechnóhoz és power elektronikához. No de ezek csak szavak, fékezze magát! (PK)


Somersault Boy: Sick Of Myself


Sallai László egyszemélyes projektjéből kompakt zenekart csinált, idei lemeze pedig az ő dalszerző minőségének, valamint a powerpop/poppunk műfajoknak egyaránt az ünnepe. Nehéz is róla választani, mert például a The Music Died in 1999 című dalt tekintve sok szempontból frappáns lenne kiemelni, mégis, a Sick Of Myself egy olyan erejű sláger, amely az Amerikai pitében is elfért volna. Komolyan azt gondolom, hogy sokkal boldogabb országban élnénk, ha ez szólna a rádióban. (PK)


Wedding Acid Group: 606 Tales For 606 Nights


Meghatározó év volt az idei a Wedding Acid Group életében. A több éve egy újpesti lakótelepi lakásban jammelgető szintifetisiszta trió idén lemezt adott ki végre, illetve némileg sűrűbben is lépett fel élőben maratoni koncerteket adva, ezáltal pedig szűk baráti körénél kicsit többen ismerhették meg Keresztes Lóránt, Balla Zoltán és Leidal András élőben lehengerlő trióját. Mindez azért fontos, mert olyan időkben, amikor divatos dolognak számít szintikkel fényképezkedni, jó látni, miféle közösségformáló ereje van a barkács zenekészítésnek, és hogyan képes a falból jövő áram pozitív energiákat és bulislágereket teremteni. Vagy akár elképesztő acides veretést. Mi most egy ennél visszafogottabb számmal kívánunk boldog újévet. (PK)


Az összeállítást Puskár Krisztián és Rónai András csinálták, de kikérték a következők véleményét, és köszönik nekik (ábécé sorrendben): Árvai Dániel, Erdész Dávid, Szabó Csaba, Vargyai Viktor.