Nem emlékszem, hogy anyám terhes lett volna

Fotó: BADINSZKY-TOLVAJ ANNUS

-

Milyen érzés lehet 25 év után rájönni, hogy az anyád nem is az anyád, az igazi szüleidet pedig épp az az ember ölte meg, akit addig az apádnak hittél? Az argentin Lola Arias dokumentumszínházában, a My Life Afterben az áldozatok mesélik családi történeteiket meglepően sok humorral és iróniával. Péntek este nézhető meg a Trafóban.


„18 éve minden kapcsolatot megszakítottam az apámmal. Pedig kiskoromban én voltam a kedvence. Imádott, és én is őt. Most 65 körül járhat, és valószínűleg még mindig börtönben ül. Én voltam az első gyerek Argentínában, akinek a bíróság engedélyezte, hogy vallomást tegyen a saját apjával szemben” – meséli egészen tárgyilagosan Vanina, a My Life After (Diktatúrában élt az apám) című darab egyik szereplője. Közben sorra pakolja ki a kanapéra apja hétéves bírósági tárgyalásának aktáit.



Nem gyógyszerügynök volt, hanem kínzásokat vezető tiszt

„Húsz éve, egy vasárnap délután azzal hívott fel az öcsém, hogy az anyám bevallotta neki, nem ő szülte. Mindketten gyanakodtunk már egy ideje, mert egyetlen olyan kép sem készült anyáról, amin az öcsémmel lett volna terhes. Egészen kicsi koromtól fogva emlékszem az öcsémmel kapcsolatos zavarodottságomra. Nagyon örültem neki, de nem értettem, honnan került oda, nem emlékeztem rá, hogy az anyukám terhes lett volna. Azon a vasárnapon anyám elmondta az akkor 25 éves öcsémnek, hogy a férje hozta őt haza újszülött csecsemőként, mert neki nem lehetett több gyereke, és akart egy fiút. Apám azt mondta anyámnak, hogy egy fiatal lány szülte, aki nem tud róla gondoskodni, ezért neki adta.”



Vanina öccse ekkor feljelentést tett apja ellen. A hétéves tárgyalás során kiderült, hogy a gyógyszerügynöknek hitt apa valójában az argentin titkos rendőrség kínzásokért felelős osztályának tisztje volt a 70-es évek Perón-diktatúrája alatt. A csecsemő szüleit valószínűleg ő ölette meg az egyik fogolytáborban. A történet nem egyedi, körülbelül 300 csecsemőt raboltak el hasonlóan az 1976-tól 1983-ig tartó argentin katonai diktatúra alatt.
Vanina eleinte az anyjára is dühös volt, mert azt gondolta, hogy ő is mindenről tudott. Később rájött, hogy sok másik katonatiszt-feleséghez hasonlóan egyszerűen csak nem akart tudni a dolgokról, és inkább elfogadta férje gyanús magyarázatait.


Az apja csizmájában táncol

Lola Arias argentin rendező tavaly már járt a Trafóban hasonló koncepción alapuló chilei darabjával, a The Year I Was Bornnal (Az év, amikor születtem). A harmincas éveiben járó rendezőnő munkamódszere mindkét előadás esetében hasonló volt. Workshopot hirdetett, amelyre olyan chilei és argentin amatőr és profi színészeket várt, akiknek személyes történetük, emlékeik vannak a 70-es, 80-as évek chilei Pinochet- és argentin Perón-diktatúrájáról. A kiválasztott szereplőket mindennap más instrukcióval küldte haza. Volt, hogy ki kellett szedniük egy történetet a szüleikből, máskor egy gyerekkori homályos emléknek kellett utánajárniuk, vagy családi fotók, dokumentumok után kutatniuk.



A tárgyak egyébként legalább olyan fontos szereplői az előadásnak, mint a történetek. Pablo, a táncos, akinek apja egyik napról a másikra rejtélyes körülmények között tűnt el, az apa csizmájában táncol malambót.

Liza anyja ruháiba bújik, és korabeli stúdiófelvételek segítségével rekonstruálja, milyen érzés lehetett neki napról napra hamis híreket beolvasnia, mígnem egyszer felolvasott egy kicenzúrázott hírt is. Kirúgták. A titkos mozgalmakban tevékenykedő férje hamarosan halálos fenyegetést kapott, ezért 1974-ben Kubába, majd Mexikóba költöztek, és csak 1984-ben, a rezsim bukása után tértek haza. Addig álnéven, borítékokba rejtett hangkazettákon beszélgettek az otthon maradt családtagokkal.



A hazatérés volt az igazi száműzetés

Liza már Mexikóban született, ahol argentin fiatalok egész kolóniája élt akkor. „A mi generációnk számára az Argentínába való hazatérés volt az igazi száműzetés, hiszen számomra Mexikó volt az otthon. Emlékszem a pillanatra, amikor négy-öt évesen először néztem ki a Buenos Aires-i lakásunk ablakán. Minden olyan lehangolóan szürke és romos volt Mexikóhoz képest.”

Carla még anyja hasában volt, amikor egy katonai bázisra mért gerillaakció során a rendszernek ellenálló apját elfogták és több fiatal társával együtt kivégezték. A holttestek kezét levágták, hogy azonosítani tudják őket. De mivel nyár volt és meleg, a kezek oszlásnak indultak, és nem tudták azonosítani az áldozatokat. Ennek köszönhette Carla terhes anyja, hogy soha nem jutottak el hozzá a katonák, életben maradt, és megszülhette lányát.


Trafó, My Life After


A próbafolyamatról valamennyi színész őriz néhány fájdalmas emléket. Carla például hetekig képtelen volt hangosan felolvasni apja anyjához írt utolsó levelét, Vanina pedig még mindig nem tudja összeegyeztetni magában a kínzótiszt és a vele mindig gyengéd apa képét.


Mégis humoros

A hat évvel ezelőtti argentin bemutató óta családjaikkal is sokuknak átalakult a kapcsolatuk. Lizát akinek a szülei menekülni kényszerültek Argentínából – például támogatták, de anyja szerette volna, ha nem tesz említést hírolvasó múltjáról. Vaninával viszont a bemutató után még évekig nem állt szóba az anyja. Az 1976-tól 1983-ig tartó argentin katonai diktatúra alatt közel 15 ezer embert kínoztak és öltek meg, vagy veszett végleg nyomuk. Carla például néhány éve egy tömegsírban végeztetett DNS-vizsgálat során tudta csak meg, hova temették apját, Pablo pedig máig nem biztos benne, hogy valóban meghalt-e az apja.



Ami talán a legkülönösebb a My Life After esetében, hogy minden megtörtént borzalom ellenére az egész előadást áthatja a humor és az irónia. „A humor a túlélő fegyverünk, ezzel tudjuk naponta eltávolítani magunkat azoktól a dolgoktól, amik a szüleinkkel történtek, és amik a mi egész életünkre is kihatottak. De hát nem elég ironikus már az is, hogy egy színpadon áll a tartótisztnek és a megölt fogolynak a gyereke?” nevet Liza.