Miért kell a születésnapodon a sógornőd hányását takarítani?

Forrás: Cirko Film

-

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan csak a magyar filmes átlag miatt tűnhet kiemelkedőnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne kifejezetten jó és szerethető. Ráadásul úgy mond el sokat Budapestről és a tömeges kivándorlásról, hogy nem akar sokat mondani.


A hazai filmgyártás állapotát jól jellemzi, hogy amikor kijön egy új magyar film, szükségét érezzük, hogy a magyar filmekhez képest helyezzük el valahova, ítéljük jónak avagy épp ellenkezőleg, legyintve egyet már megint. Ha viszont egy film ahhoz képest jó, hogy milyenek általában a magyar filmek, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy tényleg jó. Amíg azonban kevés magyar film készül, addig az is elkerülhetetlennek tűnik, hogy mi is érzelmileg viszonyuljunk egy-egy új magyar film létrejöttéhez, úgy általában. Ez nem baj, hisz tud örömet az is okozni, hogy valami nem olyan rossz.

Ez mindenesetre csak akkor fog változni, ha több magyar film születik: akkor arányaiban is több lesz közte a jó is, és nem csak a "valamihez képest egész jó". Egy kellően leegyszerűsítő és torz párhuzamot állítva, és visszakanyarodva a kezdő felvetéshez: ha több a jó minőségű utcai kajálda, akkor kevesebben eszik majd meg a szart.



Reisz Gábor első nagyjátékfilmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan korántsem hibák nélküli, de egyrészt épp tökéletlensége teszi szerethetővé, másrészt nemcsak magyar viszonylatban sikerült egész jól, hanem abban a tekintetben is, hogy egész közel került a saját maga által kitűzött célokhoz, sőt, önmagához képest tud helyenként többet nyújtani.

A film főszereplője a talpraesettnek éppen nem nevezhető, jellemzően fővárosi, saját útját keresve téblábolva bukdácsoló fiatal értelmiségi Áron, akivel szakított a barátnője, a hetedik kerületbe jár bulizni, és egy alkalommal, amikor bánatában ordasra issza magát a haverjaival, arra ébred, hogy vett egy repjegyet Lisszabonba. Azt elárulom, hogy a film nem Lisszabonban fog játszódni, csak egy kicsit, és jóval később. Egyrészt, mert sok egyéb mellett Budapestről szól, másrészt összesen hétmillió forint volt az elkészítésére. Emiatt több kreativitás is szorult belé.



Nagy érdeme a filmnek például, hogy néhány ötletes vágással és szótlan jelenettel többet mond el Budapest mindennapjairól, mint az elmúlt időben bármelyik másik hazai film szavakkal és fajsúlyos körítéssel. És most nem is arra gondolok, amikor Áron és a haverjai kevesebb mint egy perc alatt járják végig a hetedik kerület bulipoklát - bár az is egy nagyon jól összerakott és sokatmondó jelenetsor -, hanem az anyukáját az utcáról hívó főszereplőre, aki a kicsöngést hallgatva és végigsétálva a városon jobbikos, balos, biciklis tüntetésen és nemzeti giccsfelvonuláson is keresztülvergődi magát többek között, hóesésben és napsütésben, egészen pontos képet adva arról, mit jelent ma Budapesten lakni. Közben az anyja meg nem veszi fel neki a telefont, ami Áron karakteréről és helyéről a világban mond el rengeteget úgy, hogy nem is mond igazából semmit. Ráadásul egy ponton, bár ez korántsem a film elsődleges célja, a Van valami furcsa egészen hiteles történetévé is válik a tömeges kivándorlásnak. Remek pillanatok ezek.



Kevésbé jól sikerültek vagy szükségesek azok, amikor Reisz Gábor leülteti a mellékszereplőit a kamerával szembe, és olyan mondatokat ad a szájukba, amelyekkel egy generációról szeretne elmondani valamit. Sablonos részek, és - céljukkal ellentétben - nem hitelesek, cserébe ügyetlenek.

De van valami bája is ennek a bénaságnak, hiszen a film szereplőinek nagy része - köztük maga a főszereplő, Ferenczik Áron is - amatőrök, azaz nem hivatásos színészek, részben magukat alakítják. Ennek megfelelően hullámzik is a teljesítményük a nagyon frisstől az egészen testidegenig. Ez az egész (meg például a nagyon ötletes és kedves vége-főcím) kölcsönöz egy független filmes bájt az egésznek, sőt én már hallottam olyat is, aki odáig merészkedett, hogy ez a film egyenesen a magyar mumblecore első képviselője.



De a nem amatőröket is érdemes kiemelni: az Áron szüleit alakító Takács Katalin és Kovács Zsolt egyrészt önmagukban nagyon viccesek és hitelesek, másrészt a hozzájuk köthető családi jelenetek a legemlékezetesebbek a filmben. Például az, amikor Áron születésnapján a bátyja bejelenti, hogy a barátnője terhes, aki azzal a lendülettel oda is hány az ebédlőasztal alá, amit Áron takarít fel, miközben a feje fölött mennek a gratulációk a sógornőjének. De valahogy az is messze szórakoztatóbb az átlagnál, amikor a szülők egymással üvöltöznek.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan azt juttatja eszünkbe, hogy hibái ellenére (például a gitáros-popos aláfestő-átvezető zenék elég rosszak) sokkal egészségesebb lenne a magyar film, ha több hozzá hasonló készülne. Nem kiemelkedően jó (maximum csak a hazai filmgyártás állapota miatt tűnhet annak), de olyan pillanatokkal van tele, amire később is emlékezni fogunk, ráadásul az egész természetesnek hat. Mint egy új-zélandi független filmecske, amit teljesen véletlenül láttunk az HBO-n tizenkét éve, de ma is beugranak a legjobb poénjai. Csak a címe nem. Én Reisz Gábor filmjéét is folyamatosan elfelejtem.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film csütörtöktől látható a mozikban.