Mi ellen tiltakozik az ember, aki saját maga ellen is tiltakozik?

Forrás: Ludwig Múzeum

-

Ritkán bukkan fel a kortárs román művészet mainstreamjében a konceptuális szál. Most ennek egyik legfontosabb képviselője állít ki a Ludwig Múzeumban. Ciprian Muresan kiállítása a konceptuális rafinéria és az anyagiság izgalmas keveréke. Gondolatkísérletek a fogalmi művészet 21. századi lehetőségeiről.


Ciprian Muresan kiállításának talányos címét – Egzisztenciátokat szerződés szavatolja – csak az igazán lelkiismeretes látogató tudja megfejteni. A cím ugyanis az egyik utolsó teremben látható munkát magyarázó szövegben bukkan fel újra, s ekkor derül ki, hogy tulajdonképpen egy Elias Canetti-regényből, a Káprázatból vett idézettel van dolgunk. Azonban ahhoz, hogy ezt megtudjuk, végig kell járnunk a kiállítást, végigolvasni a műveket kísérő szövegeket. És mivel a román Muresan a konceptuális művészet kortárs vonulatának – legalábbis a régióban, de lehet, hogy azon túl is – egyik legfontosabb alkotója, ez utóbbi, az olvasás, a látogatók többsége számára „kötelezően ajánlott”.

Az általános vélekedés szerint pont ez a baj a konceptuális, a gondolatiságon alapuló művészettel: hogy időigényes, odafigyelés nélkül érthetetlen, a megértéshez háttér információkra van szükség. Az első kettő Muresan esetében is elkerülhetetlen, nem lehet csak úgy végigszaladni a kiállításon, mert akkor valóban szinte üres terek, fehér vitrinek, egy román nyelvű graffitiket bemutató fotófal vagy esetleg egy papírlapokból épített torony maradnak meg a látogató emlékezetében. Ahhoz, hogy ezek jelentését megfejtsük és összeálljon a kép, kínálnak fogódzót a művek leírásai.



Ugyanakkor Muresan erőssége, hogy konceptualitása erős vizualitással és anyagisággal párosul, és sok esetben, mint a kiállításon látható művek többségében is, már meglévő művekre támaszkodik. Vagy éppen azok támaszkodnak Muresan „elképzeléseire”, ahogy az egy a kolozsvári művészeti múzeumban végrehajtott beavatkozása során történt, melynek fotódokumentációja látható a kiállításon (Intervenció, 2012). Ekkor a múzeum gyűjteményében található bronz szobrokat (szocreál, modernista vagy éppen klasszikus figuratív alkotásokat) párosított elgondolása szerint szellemiségükben hozzájuk illő irodalmi művekkel, amelyeket a szobrok talapzata alá helyezett. A szobrok helyzete így szó szerint és képletesen is destabilizálódik, meginognak nemcsak fizikai értelemben, hanem Muresan elképzelése szerint múzeumi státuszuk, a művészettörténetben betöltött helyük és megítélésük is megkérdőjeleződik. Egyszerűen azáltal, hogy addig mozdíthatatlannak hitt helyzetükből kibillentik, a piedesztálról elmozdítják őket.

A kibillentés, felülírás, megkérdőjelezés lehetne a mottója a Ludwig Múzeumban kiállított munkák többségének is. Muresan mindenben kételkedik, például a szerzőség kérdésében – ennek jó példái az általa lemásolt művészeti albumok, amelyeket más művészek munkáival ír felül. Vagy éppen darabokra aprít egy ilyen, másolt Masaccio-albumot, hogy aztán egy mindenre elszánt gyűjtő újra összeragaszthassa azt (Aprított Masaccio könyv, 2012). Számára az egyszeriség, eredetiség, megismételhetetlenség, a klasszikus művészeti remekművekkel kapcsolatban felmerülő fogalmak konceptuális kihívást jelentenek, kísérletei ezek relativizálására irányulnak.

A kiállításon például egyik legtöbbet idézett művének, a 2006-ban propaganda bakelitlemezek anyagának felhasználásával készült Communism Never Happened című munkának az „utóéletét” állította ki (az „eredeti” mű nélkül). A vitrinekben katalógusok (másolatai), a munka parafrázisai, különböző kontextusban történt újragondolásai szerepelnek – Muresan számára ezek mindegyike „mű”, nem több és nem kevesebb az „eredetinél”.



A kiállításon állandóan visszatér a hozzáférhetetlenség gondolata is. A 21. században a művészethez való viszonyunk egyik meghatározó eleme az elérhetőség érzése. A neten minden megtalálható, a művek reprodukciói, a róluk szóló információk, a múzeumok virtuális sétái, az online aukciósházak, melyek igény (és anyagiak) szerint rendkívül gyorsan beszerzik és rendelkezésre bocsájtják a kívánt művet.

Muresan ezzel szemben szándékosan elrejti munkáit. Hol több száz kilós gipszszobrokat használ nehezéknek saját grafikái fölött, hol egy George Grosz művészeti album lapjait összeragasztva csempészi a lapok közé saját rajzait (Cím nélkül, 2012), hol 2,5 méter magas, a látogató fölé emelkedő tornyot épít egymásra helyezett rajzaiból (Plakátszobor, 2012). A lényeg az elérhetetlenség, a rejtve maradás, a titok. Ezzel a (konceptuális) gesztussal tulajdonképpen a művészet kapcsán folyamatosan felmerülő kérdésre, a művészeti érték kérdésére reflektál.

A kortárs művészet játékszabályait is erőteljesen domináló művészeti piac mindenhatósága kerül a művek fókuszába: egy mű művészet mivolta, illetve kereskedelmi értékének kérdése. Muresan művének tekinthetjük-e a Grosz-album lapjai között elrejtett, nem látható munkákat? (Kereskedelmi) értéket képvisel-e a mű, melyet nem látunk? De mivel a konceptuális művészet ezt a kérdést már a hetvenes években megválaszolta, Muresan kérdése inkább így hangzik: műnek tekinthető-e a szándékos tagadás, elrejtés, meg nem mutatás?



A kiállításon látható, Muresan művei között emblematikusnak számító filmek, mint a 2009-es Velencei Biennálén bemutatott, majd a Műcsarnok 2012-es Európai utasok című kiállításán is látható Kutyaszív (2009) vagy a Tiltakozom magam ellen (2011) sokkal inkább direktségükkel, nyerseségükkel hoznak zavarba. A kifinomult, bár anyagiságtól nem mentes konceptualitás itt közvetlen konfrontációba megy át. A filmek szereplői, a bábfigurák mindent kimondanak, amit nem szeretnénk hallani. A kutyák történelmi korszakok válogatott kínzási módszereit sorolják egymás szavába vágva, fel-feltéve az ember emberségére vonatkozó kérdést. Majd a film második részében az emberi törvénykezést átvéve maguk válnak a kínzások elkövetőivé – mi pedig legszívesebben elfordulnánk az elállatiasodás ilyen mértékét látva.

A Tiltakozom magam ellen monológjában pedig folyamatosan a mindnyájunkat kínzó kérdéseket, a rémálmokat, pánikrohamokat, félelmeket, vereségeket emlegeti, majd elhangzik az ebből fakadó lehangoló következtetés: tiltakozom magam ellen, mert nem hiszem, hogy a tiltakozás bármin is változtat.



Összességében Muresan munkáinak nagy része a modern művészet „alaptételeit” kérdőjelezi meg. Ezért tűnik logikus választásnak a címben idézett Elias Canetti, a huszadik századi modern regény egyik meghatározó alakja, akinek a művéből vett idézetek Muresan és barátai közreműködésével román nyelven graffitik formájában kerültek ki Berlin vagy éppen Kolozsvár utcáira. Természetesen a szerző feltüntetése nélkül, ily módon érthetetlen, oda nem illő, enigmatikus üzenetek formájában. Muresan felbontja a huszadik századi művészet kapcsán még érvényesnek tekintett szerződéseket, felülír műveket, fogalmakat és jelentéseket – ám, ha jobban odanézünk, láthatjuk, hogy diszkrét szignója azért megbújik a jobb sarokban.

A Ciprian Muresan: Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című kiállítás március 22-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.