Messit még nem énekelték meg - versek a fociról

Fotó: Kovács Márton Ernő / Fortepan / Kovács Márton Ernő / Fortepan

-

HÁTTÉR

Rövid bizonyítás következik: az élet az irodalom témája. A foci az élet része. Természetes, hogy lehet arról verset írni, hogy "megint kikaptunk, basszameg". Varró Dániel meg is tette. Nagy elődei pedig a berni meccset, a hathármat vagy épp az olasz kupa eseményeit. Ma úgysincs meccs, olvasson helyette költészetet.


Sokszor tapasztalt jelenség, hogy modern korunkban a sport, az ott elért győzelmek és vereségek még egy nagy, a történelemben sokszor diadalmas nép életében is sorszerű erővel rendelkeznek. Közösségképző erőként jelképessé válnak. Nem tudni, ki mondta, de némi igaza lehetett: a focivébé a világháború folytatása más eszközökkel. Ha túlzás is az aforizma, ott búvik benne az igazság magva. Jobb példát nem is lehetne hozni, mint a berni Mohácsot, mely Németország, pontosabban az NSZK szemszögéből a berni Wunder volt. A világ legjobb csapata fölött aratott győzelemmel a megalázott, teljesen tönkrevert háború utáni Németország ismét bejelentkezett Európa népei közé.  És a magyar vereség, mely voltaképpen a Rákosi-rendszer első komoly bukása volt egyben, ugyancsak szimbolikus mélységekre tett szert, amit Szabó Lőrinc (1900-1957) azonnal megérzett. A Vereség után címmel írt háromrészes nagy verse, melyet a kézirat tanúsága szerint  („Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.” ) nyaralása alatt, közvetlenül a berni bukás után vetett papírra, első szakaszában ezt festi le:


Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség?
De kik ellen! S hányszor!… A diadalát
már-már jelképnek hitte a nemrég
hadvert nép (s vele tán a világ).
A remény mint nagy zene csattogott-szállt,
kápráztak csoda-ütközetek:
jóvátétel arany lobogóját
hallotta-látta a rádión át
oromra repülni a mámoros ország
és Bernben a küzdő Tizenegy.
Mert bármi volt is egyéni sorsa,
sodorta a lelket a köz-ragály:
tizből kilenc millió szorongva
leste, sziv, hogy száll, hova száll
a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse
lidérce, de, Villám, maga akart;
s hitetlen is könny gyűlt a szemembe,
valahányszor, egy-egy uj győzelemre,
jutalmúl, imánkkal kérte a Messze,
hogy: „Isten, áldd meg a magyart!”
Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem
(bennünk); akárcsak a pálya, amely
mint tenger, az emberi végtelenben
hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj:
ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj!
Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!…
– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? –
gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl;
– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,
ezt ird meg: tenekedvaló!


De bármennyire is azt érezte, hogy ez „neki való” téma, a költeményt nem közölték, hiszen a Párt is pontosan érezte, hogy a vereség jelképes értékű, és inkább agyonhallgatták, semhogy egy nagy költő roppant erejű versével emlékezzenek meg róla. A szöveg először csak 1974 jelent meg nyomtatásban. Vajon mit érezhettek az akkori szerkesztők és párttitkárok, ha a vers harmadik részét is elolvasták!? Az ő szemszögükből különösen a kezdő sorok lehettek ijesztőek:


Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. –
     Antik erények s Pindarosz
szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet:
     az a még csak szentségtörő
themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt
     (s háborút nézni se mohóbb)
látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh,
     müvészet s tudomány soha.
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
     villámgömbjében tört ki az
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
     Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép!
     de eredmény, és a miénk!



A vereséget ünnepelni? Plusz olyasmit állítani, hogy mi a fociban értük el legnagyobb eredményeinket, és a londoni 6:3-ra felfigyelt, míg művészetünkre és tudományunkra csak vállat vont Európa és a világ… Nem, ez a vers akkor közölhetetlen volt. Érdekes, hogy ez korántsem számított különvéleménynek. Hasonló hangot ütött meg a mára érdemtelenül elfeledett kiváló költő, Csanádi Imre (1920-1991), aki a londoni diadalról, ugyancsak disztichonban, eléggé epés hangon szólt 1953-ban:


A londoni hat-három közvetítésekor

Á, nem légiveszély, nem ugat jajgatva sziréna,
     vágtat mégis a nép, áll le a taxi, a busz,
ugrik szét az utas, valahány, szalad ám a sofőr is,
     srácok üvöltenek és szatyros, ezüst nagyanyák.
Aztán csend: megakad gyárakban a munka, - takarmányt
     vet barmának a pór, iszkiri, házba siet.
Már az egész ország fülel, egy ember kiabál csak,
     egyszál ember a brit ködfalon át, Szepesi.


De ennél sokkal tovább megy ennek párverse:

Obeliszk

Távoli népek ütik fejüket föl, kémlelik egyre:
     honnan e győzelmes hallali? honnan e nesz?
hol lappang a jeles Magyarország, büszke szülője
     Puskásnak, Cucunak? hol Grosicsé, Kocsisé?
Vélnek a hamvadozó égaljon fölmeredőben
     roppant Lábat, arany fény koszorúzza körül.
Ez Magyarország hát... - bólintanak áhitatukban.
     Hé, fejet is hordunk! - (Nem hiszik el, ne pofázz.)


A külvilág szemében Magyarország csak egy fej nélküli Láb, a költő legnagyobb bánatára. Mintha erre válaszolna a maga frivol hangján Szép Ernő (1884-1953) kis bökverse, bár természetesen jóval Csanádi műve előtt, még 1919-ben keletkezett:


A football az, ami a földön / Mindenkit őrülten érdekel. / Hát az F. T. C. Budapestről / Az ő lábával útra kel. // Megy az F. T. C. a lábával, / Megy Bécsbe és Berlinbe megy, / Az eredmény a mi javunkra / Hol 2:1, hol 3:1. // Megy az F. T. C. a lábával / Hamburgon át, Londonba ki, / És itt is, ott is nagyokat rúg, / Isten fizesse meg neki. // Istenem, áldd meg az F. T. C.-t, / Mivel ott tartunk már manap, / Hogy a külföldön legalább / Lábunkkal szóbaállanak.


foci régi fradi pálya


De a foci olyakor az Élet lefutásának jelképe. Jékely Zoltán 1946-os verse alighanem a legmegkapóbb, amit e nemben írtak:


Futballisták

Zöld réten döng a barna futball,
– különös dzsungeli zene –
eget jár s földre-földre huppan,
gyermekkorból hős izenet.
S akik rúgják mindig ugyanazok:
száguldozók és daliásak,
teltcombú, fürge kamaszok,
virágai az ifjúságnak.
Valaha én is így loholtam
egy vakmerő gólhelyzetért,
s ha ellenfelem utolért,
fejem csapdostam elomoltan.
Egy roppant meccsre készülődtem,
melyet talán Uruguay
népével vívunk a mezőben,
és győzni vagy halni muszáj!
De jaj, mit lett a csapatunkkal?
A Tornakertből vad vihar
szórt szét bennünket s oly hamar
lőn utcakölyköké a futball!
Most e döngés emlékezésbe ringat,
mely egyszersmind öröm és árva-kín,
s új ifjúság tülekedésein
keresem régi mozdulatainkat.
S mint Toldi vén lovában harc zajátul:
a régi tűz bennem is fellobog,
s szép passzaiktól megfogyatkozott
combizmom össze-összerándul.
– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt gyepü rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
ladbaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltűnődve dől a kapufához.


Mándy Iván mottóul választotta Jékely versét A pálya szélén című kötetéhez (ennek alapján készült a Régi idők focija című emlékezetes film.) Talán erre is válaszol egy másik „dérütött pasas”, az öreg Zelk Zoltán (1906-1981) víziója, Mándynak és a költő Kormos Istvánnak dedikálva a verset:


Egy öreg szurkoló látomása

Féllába már a sírban,
de nézd csak a másik lába
micsoda gólt ragaszt
Zamora hálójába!
Nem bírnak az öreggel:
Zamora mellé állva,
őrzi a kaput Platkó,
Zsák, Szabó Tóni, Háda.
Kifut, öklöz, vetődik
mindegyik, de hiába,
megül a labda a felsősarokban.

És sose hull le onnan!


foci


Végül pedig a kései utód, Tandori Dezső 1971-es, mélyen szarkasztikus verse, száraz humorral kigúnyolva a természet tavaszi megújulásának régi költői közhelyéhez kapcsolódó édes-bús lírai érzeményeket:


Most már csaknem biztosra vehető
hogy bajnok lesz a Cagliari. Vasárnap
pontot vitt haza Torinóból, és a
befejezés előtt hat fordulóval
két ponttal vezet. Ráadásul a
Juventus Firenzébe utazik,
a szardíniai bajnokjelölt
pedig két idegenbeli nehézv (Roma, Juventus!) mérkőzés után
végre hazai pályán játszik. (Ez már
nincs benne a következő heti
totóban.) – Négy olasz meccsre lehet
tippelni egyébként: a Brescia–Napoli,
a „főmeccs” Fiorentina–Juventus,
a Lazio–Inter s végül a Torino–
Roma találkozóra. Így tehát
a Milan – nem hiszem –, a Lanerossi,
a Bari, a Verona, a Palermo,
a Bologna vagy a Sampdoria
jön számításba a Cagliarinak.
Ami a torinói rangadót
illeti (2:2, félidőben
1:1; 72 000 néző),
a bajnoki címre legesélyesebb két
csapat izgalmas küzdelmet vívott.
A 28. percben Niccolai, a
Cagliari középhátvédje fejéről
a Cagliari hálójába pattant a labda.
Öngól, 1:0. A 45. percben
Riva fejesgóllal egyenlített.
A 70. percben Lo Bello
11-est ítélt a Juventus
javára. Haller büntetőjét
Albertosi kivédte, de Lo Bello
megismételtette a 11-est,
és másodszorra Anastasi már
nem hibázott. A 83.
percben Riva rughatott 11-est.
Ezt Anzolin majdnem kivédte, az
erős lövés ugyanis a kezéről
pattant be a hálóba. 2:2.
A többi mérkőzésen is akadt
meglepetés. A legnagyobb: a Brescia
3:0-ás győzelme Bolognában,
s az Inter pontvesztése. Idegenben
nyert még a Torino (–Verona, 1:0),
s a forduló üde színfoltja volt
egy 4:0 – : Lazio–Palermo…