Megőrjít a hatalom, ha nincs veled egy hobbit

Forrás: Fórum Hungary

-

Végéhez ért Peter Jackson második monumentális vállalkozása Középföldén. A hobbit: Az öt sereg csatája rekordhosszúságú játékidőt szentel négyoldalnyi kardozásnak, de Zsákos Bilbót vagy Szürke Gandalfot rosszabb napjaikon is jó nézni.


Sokak számára ismerős lehet az a távoli rokon, aki minden évben ugyanazt küldi karácsonyra. Lehet az egy puha, kötött pulóver, különleges házi lekvár vagy kiadós adag gyümölcskenyér, minden évben megkapjuk tőle ugyanazt. Örülünk neki, de van már ilyenünk, igazán kitalálhatna valami újat. Pont így vagyok Peter Jacksonnal és A hobbit-filmekkel.

A Gyűrűk Ura a maga idején újszerű, monumentális és katartikus volt, olyan mese, amelybe nagyszerű érzés belefeledkezni, mert az alkotók rengeteg pénzből, egyenletesen magas színvonalon keltették életre J. R. R. Tolkien legapróbb részletekig kidolgozott, bámulatosan gazdag fantáziavilágát. Igaz, amikor A király visszatért szünettel vetítették a moziban, már lehetett érezni, hogy a rendező, Peter Jackson hajlamos túlzásokba esni. A hobbit mindhárom részére rányomja bélyegét ez a mértéktelenség: túl nagyszabású, túl hosszú, túl sok. Hogy érzékeltessem az arányokat Tolkien regényéhez képest: az öt sereg csatája az én kiadásomban négy oldal. Négy. Az erről szóló film két és fél óra.



Mindez azért bosszantó, mert Jackson továbbra is remek történetmesélő, és képes valóban egyedi, különleges látvánnyal kényeztetni a nézőt. De amikor megpróbált elszakadni Középföldétől, ezt nem sikerült újra bebizonyítania: a Komfortos mennyország érzelgős és unalmas lett, ahogy a King Kong is, bár ott ez a hangvétel részben értelmezhető volt az eredeti, ’33-as film iránti főhajtásként. Ezek a filmek a pénztáraknál sem teljesítettek úgy, mint a Gyűrű szövetségének kalandjai, így hát Jackson hazatért Új-Zélandra, azaz Középföldére, és úgy döntött, mindent kiprésel ebből a hatalmas történetből, amit ki lehet.



Csakhogy A babó, bocsánat, A hobbit nem A Gyűrűk Ura, hanem egy kétszáz oldalas meseregény gyerekeknek. Önmagában nem lett volna feltétlenül baj, hogy a filmadaptációk tónusa eltér a könyvétől, de ez egyszerűen másik műfaj, Tolkien úgy találta ki a cselekményt, hogy abból kilógnak a másfél órás csatajelenetek és az egymás követő, földrengető események. A második filmet, a Smaug pusztaságát éppen azért dicsérték, mert a közepe felé megidézett valamit abból a könnyedségből és bájos kalandozásból, amit a regény is kínál. A hordókban kivitelezett szökés képsorán kívül más nem is igen rémlik abból a filmből, mint ahogy az első részből – Váratlan utazás volt az alcíme, könnyű elfelejteni – is csak a filmtörténet leghosszabb vacsorajelenete maradt meg.



A sárkány legyőzése után támadt viszálykodásról szóló Az öt sereg csatájában is van néhány emlékezetes momentum, például a törpkirály, Thorin és a rusnya orkvezér párbaja a jégtáblákon, de az óriási összecsapás bombasztikus epizódjai összességében kioltják egymást.

Főleg akkor kapjuk fel a fejünket, amikor valami intim, emberi gesztus tanúi lehetünk, általában a végtelenül szeretetreméltó Bilbó (Martin Freeman) vagy a meglepően sebezhető Gandalf (Ian McKellen) részéről. Tolkien nagyon plasztikusan, egyesek szerint túl szájbarágósan ábrázolta az alapvető emberi gyengeségeket, a kapzsiságot, gyávaságot vagy kishitűséget – most a hirtelen Hegymély urává vált Thorin (Richard Armitage) szemében csillanhat a hatalomféltésből, bírvágyból táplálkozó őrület. De rajta kívül a törpöknek nincs igazán önálló karakterük, három film is kevés volt arra, amihez A Gyűrű szövetségében elég volt a völgyzugolyi tanácskozás jelenete.



Ez forgatókönyvírói hiányosság, sajnos Jackson és alkotótársai (köztük Guillermo del Toro) nem a megragadó figurák kitalálására, hanem a lélegzetelállító látványelemekre koncentráltak, és arra, hogy minél nagyobb súlyt, minél komolyabb tétet adjanak az eseményeknek. Mintha éppen azt felejtették volna el, ami miatt A Gyűrűk Uráért annyira lehetett lelkesedni. Pedig érezhető a törekvés, hogy a lezárást összefésüljék a korábban elmesélt folytatással, de Szarumán felléptetése vagy Aragorn emlegetése keveset ad A hobbithoz, inkább csak nosztalgiát kelt a nézőben az első Középfölde-trilógia iránt.

Mindezek ellenére Az öt sereg csatája az előzményekhez hasonlóan van annyira profi produkció, hogy a kétkedőket is képes magával ragadni, és két és fél órán keresztül elszórakoztatni. De a hatása hamar elillan, és a rengeteg epikus tömegjelenet ellenére hiányérzetet kelt. Van abban valami ironikus, hogy Peter Jackson és munkatársai sokórás eposzt forgattak egy társaságról, amely leereszkedik a hegy gyomrába, hogy irtó sok pénzt keressen. A filmek elkészültek, a pénz zsebben, a közönség is megkapta, amiért jött. Ideje abbahagyni.