Matthew McConaughey ötször ríkat meg három óra alatt

Forrás: InterCom

-

A Csillagok között csaknem háromórás játékideje alatt időnként izgalmas, néha megható és sokszor elképesztően látványos. Mégsem lett jó film, mert Christopher Nolan túl sok mindent zsúfolt bele, és elvétette a ritmust.


Christopher Nolan a nagy gondolatok és nagy látványok rendezője: forgatókönyvei rendszerint agyasak és csavarosak (Memento, A tökéletes trükk, Eredet), filmjei vizuálisan a legapróbb részletekig kidolgozottak és grandiózusak. Még mindig igazi filmre forgat (javarészt), és amit csak lehet, valódi díszletben vesz fel, aztán ezt az alapot turbózzák tovább számítógépes trükkökkel. Példaképeként Stanley Kubrickot szokta emlegetni, aki híres volt megalomániát súroló maximalizmusáról. Kétségtelenül van köztük hasonlóság, de Nolan sokkal érzelmesebb tud lenni.


Csillagok között


Az Eredetben jól működött Nolan kreatív őrülete, minden összeállt: bár a sztori totál képtelenség, az író-rendező egy alapvető, mindenki által jól ismert lélektani igazságra építette fel (arra, hogy álmainkban vágyaink és félelmeink jelennek meg, és amíg alszunk, valóságnak éljük meg, amit álmodunk). Ezért akárhány agyeldobós ötletet is pakolt még a cselekménybe, tudtunk kapcsolódni hozzá. És a filmet nézve még az is az ember eszébe juthatott, hogy hál' istennek, nem a világ megmentése a cél, hanem csak személyes kis érdekeik motiválják a figurákat, ami mindig sokkal hihetőbb, mint ha egyből a bolygó jövője a tét.


Matthew McConaughey, Anne Hathaway és David Gyasi


Nos, Nolan most már nem éri be ennyivel, új filmjében csak azért is feltette tétnek az emberiség jövőjét. De a Csillagok között korábbi filmjei közül így is legjobban az Eredetre hasonlít: megint kapunk egy csomó irtó bonyolult agyalást, ezúttal féreglyukakról, fekete lyukakról, meggörbülő időről és egy megfoghatatlan ötödik dimenzióról (szívesen elolvasnám egy csillagász elemzését a filmről), megint leesik az állunk a látványtól – Nolan részben az Eredetben már megismert trükköket fejleszti tovább –, megint minden szerepet óriási sztár játszik, és megint van egy erős érzelmi szál a történetben. Kicsit túl erős is.


Jessica Chastain és Casey Affleck


Nem tudni, hogy hányat írunk, de a Föld lassan élhetetlenné válik, hamarosan elfogy az ennivaló, és mindent betemet az ismeretlen eredetű por, ezért a NASA fellő négy kutatót az űrbe, hogy egy féreglyukon áthaladva ugyan nézzenek már szét más galaxisokban, hátha akad valamerre egy élhető bolygó, ahova elköltözhetnénk. Sima ügy. A kis csapat tagja Amelia Brand (Anne Hathaway), akinek az apja (Michael Caine) dolgozta ki a küldetés részleteit, valamint Cooper (Matthew McConaughey), akinek a csaknem három órára rúgó játékidő során számtalanszor lábad könnybe a szeme, mert két gyerekét volt kénytelen hátrahagyni az emberiség megmentése érdekében.


Mackenzie Foy és Matthew McConaughey


Könnyű lenne cinikusan írni a film velejét jelentő érzelmi vonalról, de az az igazság, hogy ha Nolan szemérmetlenül hatásvadász is sokszor, ez többször működik, mint ahányszor nem. Tényleg átéljük az űrhajósok magányát, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy valaha viszontlátják-e még a szeretteiket, és azt sem tudhatják, megérte-e meghozniuk ezt az óriási áldozatot. Világos, hogy csúnyán manipulálnak bennünket, mégis szipogunk. Amikor viszont Cooper orra hegyén hosszú másodpercekig billeg egy könnycsepp (a valóságban az ember rögtön automatikusan letörli), vagy bölcselkedni kezdenek a szereplők, az majdhogynem elviselhetetlen, de olyankor legalább gyorsan kitörölhetjük a szemünkből a könnyeket, és a következő szívfacsaró jelenetig tettethetjük, hogy kemények vagyunk. Tényleg jobb lenne a film, ha nem hangzanának el benne olyan mondatok, mint hogy „a Földet csak a bölcsőnknek szántuk, nem a sírunknak”, és Michael Caine nem szavalna (sic!) benne.


Matthew McConaughey és Anne Hathaway


Annál is inkább, mert a tempó egyáltalán nem tökéletes. Az űrutazást megelőző, Cooper családját bemutató hosszú felvezetés nyilván azt a célt szolgálja, hogy megszeressük a figurákat, és később tétje legyen számunkra annak, hogy megmenekülnek-e, de itt még egyáltalán nem kapnak mélységet a karakterek, a családi jelenetek McConaughey-vel sablonosak és nagyjából érdektelenek. A film dramaturgiailag és vizuálisan is csak akkor kap erőre, amikor az űrhajósokkal együtt átlépünk a súlytalanság állapotába.

Ahogy halad előre a hol valóban izgalmas, hol inkább leülő film, az az érzésünk, hogy Nolan ezúttal túl sokat markolt. Belebonyolódunk a követhetetlen tudományos fejtegetésekbe, aztán hirtelen a Földön maradt családtagoktól érkező könnyes üzenetekre figyelünk, majd váltunk valami elképesztően látványos akciójelenetre (talán az még nem számít spoilernek, ha megjegyzem, hogy árhullám úgy még nem tornyosult a fejünk fölé moziban, ahogyan itt; akinek bírja a gyomra a köröző kamerát, annak érdemes IMAX-ben néznie a filmet), de mindez mintha mohón egymásra lenne hajigálva, játékidőre és követhetőségre tekintet nélkül.


Csillagok között, Interstellar

Anne Hathaway


Néha már-már elvesztjük a fonalat, olyan gyors egymásutánban zajlanak az események, máskor pedig unatkozunk, annyira vontatottá válik a cselekmény. Nolan sokkal precízebben szokta kiszámítani, hogy filmjei ritmusváltásai hogyan hatnak a nézőre, itt érezhetően elszaladt vele a ló. Óhatatlanul is az ember eszébe jut, nem az-e a probléma, hogy Nolan túl menő rendező lett, és a világszerte egyenként több mint egymilliárd dollárt termelő utolsó két Batman-filmje után már teljesen szabad kezet kap a Warner Bros. stúdiótól. Ritkán tesz jót egy filmesnek, ha elfogynak a környezetéből azok az emberek, akik őszintén megmondják a véleményüket a munkájáról.

A Csillagok között nem rossz, de félresikerült film. A kellemesen agyzsibbasztó sztori, a flottul működő színészgárda és a lenyűgöző látvány ellenére fájón érezhető rajta egy szigorú dramaturg hiánya, aki visszavagdosta volna a vadhajtásait, hogy ez is olyan kompakt és kerek legyen, mint A tökéletes trükk vagy az Eredet.