Magyarország és Horvátország 150 éve egyezett ki

Forrás: Wikipedia/Dragutin Weingärtner

-

Az osztrák–magyar „nagy” után a „kis” kiegyezés határozta meg ötven évre a kereteket: a horvátok széles, de kevesellt autonómiát kaptak.


Százötven éve, 1868. november 17-én szentesítette I. Ferenc József a magyar-horvát kiegyezést rögzítő 1868. évi XXX. törvénycikket "a Magyarország, s Horvát-, Szlavón- és Dalmátország közt fennforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény becikkelyezéséről". Az osztrák-magyar kiegyezés után egy évvel született jogszabály célja az volt, hogy feloldja az 1848-49-es szabadságharc idején kialakult ellentéteket, illetve az 1867-es kiegyezés után rendezze a közjogi önállósággal rendelkező Horvátország helyzetét.

Horvátország és Magyarország közös történelme Szent László király uralkodása idején kezdődött, őt 1102-ben koronáztak meg horvát királynak. A két nép ezután történelmét egy államban töltötte, a magyar királyokat koronázásuk egyben Horvátország királyává is tette. Horvátországnak külön parlamentje (sabor) volt, kormányzása a király által kinevezett horvát bán feladata volt. A közös történelemnek számos közös hőse van, mint például a törökök ellen harcoló Zrínyiek.


A horvát származású Zrínyi Miklós és nagy ellenfele Szulejmán emlékműve


A viszonyban a nemzeti eszme elterjedése hozott változást, a 19. század elején kialakult a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus. Az 1848-as forradalom alatt a bécsi udvarhoz feltétlenül hű Josip Jelasic (Jellasics) horvát bán nem volt hajlandó elismerni az általa szakadárnak tartott Batthyány-kormányt, sőt deklarálta Horvátország elszakadását.


A forradalmak leverése után abszolutisztikus eszközökkel kormányzó fiatal uralkodónak, I. Ferenc Józsefnek az itáliai háborúban 1859-ben, majd a poroszoktól 1866-ban elszenvedett vereség után be kellett látnia, hogy kompromisszumot kell kötnie a Habsburg Birodalom legerősebb államával, a Magyar Királysággal. Így született meg az 1867-es kiegyezés, amely létrehozta a dualista államszerkezetet, az Osztrák-Magyar Monarchiát.

A kiegyezési törvény azonban csak a magyar korona és az uralkodó többi országa közötti jogviszonyt szabályozta, így rendezni kellett - többek között - Horvátország helyzetét, amellyel 1848-ban minden államjogi kapcsolat megszakadt. I. Ferenc József már a kiegyezés előestéjén, 1866. február 27-én leiratban utasította a horvát sabort, hogy a magyar országgyűlés mindkét háza által kinyilvánított "előzékenységre" tekintettel nevezzen ki küldöttséget a Magyarország és Horvát-Szlavónországok "egymáshoz való államjogi viszonyát, s mindkettőjüknek a birodalomhoz való viszonyát" rendezni hivatott tárgyalásokra.


Jelasic 1866-ban állított szobra Zágrábban. Eredetileg kardját fenyegetőleg Magyarország felé mutatta, azonban 1990-ben a szobrot a szerbek felé fordították


A két delegáció 1866. április 21-én Pesten ült tárgyalóasztalhoz, de a megbeszélések hamarosan megszakadtak. A horvátok ugyanis egy 1861-ben Zágrábban elfogadott törvényre hivatkoztak, amely csak a két ország közti perszonáluniót ismerte el, de az államjogi kapcsolat megújítása feltételéül azt szabta, hogy Magyarország ismerje el Horvátország területi igényeit (Fiume, Határőrvidék, Dalmácia) és közjogi önállóságát, ezt viszont a magyar fél a Pragmatica Sanctióra hivatkozva elutasította.


A kudarc után a horvátok Bécshez fordultak, de ott fontosabbnak tartották a magyarokkal való kiegyezést, ezért az uralkodó feloszlatta a horvát országgyűlést, amelynek képviselői nem is voltak jelen I. Ferenc József magyar királlyá koronázásán. Az ezután kinevezett báni helytartónak, aki nem válogatott az eszközökben, sikerült elérnie, hogy az 1867 végén tartott választásokat az uniópárti erők nyerjék meg. Az új sabor küldöttsége 1868 tavaszán, rövid tárgyalást követően elfogadta az Andrássy Gyula vezette magyar kormány feltételeit, létrejött az úgynevezett kis kiegyezés.

A magyar Országgyűlés által 1868. június 25-én elfogadott, az uralkodó által november 17-én szentesített 1868. évi XXX. (Horvátországban 1868. évi I. törvénycikk) szerint Magyarország és Horvátország „egy és ugyanazon állami közösséget” alkot, de Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyei tekintetében saját törvényhozással és autonóm kormányzattal bír”. A „belügyek” alatt a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, valamint a vallás- és közoktatásügyet értették, minden egyébben a budapesti parlament szava döntött. Magyarországgal közös ügy lett az udvartartás költsége, az újoncmegajánlás, a véderő és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek. Horvátországnak joga volt saját adójövedelme 45 százalékának visszatartására. A horvátot hivatalos nyelvként használhatták a belső közigazgatásban, miként a külön zászlót és címert is, a horvát honvédségnél a horvát volt a vezényleti nyelv.


Rijeka (Fiume) a horvátok beleegyezése nélkül került – különleges területként – a magyar kormány igazgatása alá


Zágrábban a magyar király által kinevezett horvát bán vezetésével önálló kormány jött létre, a magyar kormányban pedig egy, a sabor által kijelölt tárca nélküli miniszter foglalkozott a társország ügyeivel. A budapesti parlamentben a horvát országgyűlés 29 (később 42) küldötte képviselte a horvát érdekeket. Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát-szlavón katonai határőr-vidékre, Dalmácia azonban Ausztria része maradt. Nem jött létre megegyezés Fiume kérdésében, ezért 1870-ben a fiumei provizórium révén a város „a magyar koronához csatolt külön testként” a magyar kormány fennhatósága alá tartozott.

Bár a horvát-magyar kiegyezés Európában példátlanul széles körű önkormányzatot biztosított a horvátoknak, sokakat mégsem elégített ki, ők a dualizmus időszaka alatt folyamatosan küzdöttek az autonómia kiszélesítéséért, a zágrábi kormány sabor előtti felelősségéért és a teljes pénzügyi önkormányzat eléréséért. A kiegyezés a magyar fél politikai-gazdasági dominanciáját hozta, hiába volt külön horvát-szlavón miniszter a közös kormányban és horvát osztály a minisztériumokban, szavuk nem sokat nyomott a latban, akárcsak a horvát képviselőké a magyar Országgyűlésben.

Az első világháborút követő politikai átrendeződés, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után a horvátok az újonnan létrejövő délszláv államhoz, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatlakoztak, amely később a Jugoszlávia nevet vette föl.