Kiszakad a nyelőcső: Berlin a CTM-fesztivál idején

Forrás: Marco Mikrobi

-

Tizenhat éve minden januárban megrendezik Berlinben a Transmediale zenei társfesztiválját, a CTM-et. A program elsősorban az elektronikus zene – mondjuk, hogy – kísérleti vagy legalábbis előremutató ágát mutatja be évről évre, még ha ezek a kategóriák egyre inkább elmosódni is látszanak, és akár a metál is beléjük fér. A CTM is láthatóan újra és újra keresi a hangját, az idei line-upot sokan bírálták is, ám tíz nap után bebizonyosodott, hogy a fesztivál továbbra sem elsősorban headlinerekről szól, hanem az új felfedezésekről. Tizenhat pontban szedjük össze mindazt a jót és rosszat, amire emlékezni érdemes január utolsó másfél hetéből, beleszámítva azt is, amikor épp nem fesztiválozik az ember Berlinben – ha jut rá egyáltalán ideje és energiája.


Lázár Gábor

A fesztivál egyetlen magyar fellépőjének szettje egyben a tíznapos eseménysorozat egyik legemlékezetesebb 45 perce is volt. Lázár Gábor (őt az év legjobb magyarjai közé soroltuk tavaly) ráadásul a hagyomány szerint a világ legjobb (techno)klubjaként hivatkozott Berghainban lépett fel éjjel kettőkor pénteken, ami – mivel alapvetően nem tánczenét játszik – kifejezetten bátor vállalás volt, főleg, hogy előtte és utána is hagyományosabb techno szólt (a lehető legrosszabb értelemben vett „berlini minimálhangzást” játszotta Aleksi Perälä, illetve a fesztivál egyik legjobb live szettjét a Prostitutes, de erről később).



Lázár tánczenét dekonstruáló, algoritmikus (és stroboszkópos) digitális bonczenéje mégis beindította az embereket, nem mellesleg azért, mert okosan reagált a Berghain terére: húsz perc után elképesztő erejű, indirekt technóvá vált (kicsit úgy, ahogy Lorenzo Senni trance-be szokott, amúgy utóbbi is fellépett másnap a fesztiválon). Mindezt a Berghain hangrendszere elképesztően fizikai élménnyé is tette.

Lázárra sokan rásütik, hogy mindig ugyanazt játssza (mert ugye felületes hallgatással ez mindig ugyanaz), de most még a szokásosnál is többet változtatott és variált. A végén például gyönyörűen csúsztatta egymásra a hangokat, ami rá nem kifejezetten jellemző. Ennek ellenére nem volt tökéletes a szettje, túl hosszú volt, legalább 10 perccel hosszabb a kelleténél. Érezhetően unta is azt a tíz percet: feltehetően ki kellett töltenie az időt, nem önszántából játszott ennyit. Mégis, Lázár kiemelkedő produkciót nyújtott egy nagyon erős nemzetközi mezőnyben.


A legviccesebb baki, vagy a világ legjobb vicce

A HAU színház- és koncerttermében játszó Jenny Hval és Susanna előtt lépett fel Lydia Ainsworth, ő szintizett, laptopról mentek bizonyos alapok és kifejezetten zavaró módon vokálok is, mellette egy dobos és egy csellós. Egyébként közepes produkció volt, mintha egy kalapból húzta volna ki random módon a posztkonzis női kamarapop mindenféle közhelyét. Mindegy is, a háttérvetítés annyiból állt, hogy a félórás koncert alatt világoskékből szép fokozatosan rózsaszínbe váltott. Azzal nem volt baj. Igen ám, aztán egy ponton 5 másodpercre bevillant egy kép: fekete háttér, almás logó, felette nagy betűkkel kiírva, hogy „GET BANGED”. Aztán megint rózsaszín.


Lydia Ainsworth


Viszont ha ez vicc volt, akkor az sok szempontból új megvilágításba helyezi az egész produkciót.


The Bug, JK Flesh és a gettó dühe

Amikor Kevin Martin, azaz The Bug kitette a Facebookra, hogy kedd este „beatless” zenét fog játszani meg drone-t, kicsit megijedtem. Ugyanis a haladónak mondott elektronikus zenei fesztiválok fellépőinek lényegében 70 százaléka drone-t játszik manapság. Egy barátom/kollégám (szarkasztikusan túlzó) szavaival élve: „a drone az új dubstep”. Az csak vicces adalék, hogy „majd én tudom” alapon Kevin Martin saját hangcuccot hozott a Berghainba. A délutáni órák folyamán le is fényképezték őt a fesztivál szervezői, amit persze el is kellett távolítani a Facebookról, merthogy a klubban nem lehet fotózni, de lehet, hogy más miatt, mert ennek ellenére utána a fesztivál során készült pár hivatalos kép a helyszínen, lásd például a lenti két fotót.


The Bug


Sirens című, először játszott műsora viszont elementáris erejű volt, de nagyon okos és érzékeny is. És türelmes. Martin mindig megvárta, amíg egy háttérből lassan beépülő hang dominánssá válik, hogy aztán az addig uralkodó zajok a háttérbe szoruljanak. És így építkezett, rendezkedett körbe-körbe egy órán keresztül. A szirénákra/szirénekre épülő műsor fizikailag is a legerősebb volt a fesztiválon, majdnem kiszakadt az ember nyelőcsöve, mégis mindent tisztán lehetett hallani. Az pedig, amikor a műsor felénél mégis beindult egy ipari ritmus, az felszabadító energiákat eredményezett. De aztán az is a háttérbe szorult, és leépült szépen.

Utána a hasonló gyökerekkel bíró JK Flesh, azaz a Godflesh-alapító Justin Broadrick ritmusközpontú, direkt és agresszív szettje jól kompenzálta Martin lassú építményeit. Az ő munkásságuk többször keresztezte egymás útját, leginkább a Techno Animalban. A kapucnis Broadrick üvöltözött kicsit a zajra és a brit lakótelepeket pásztázó háttérvetítésre, aztán beindultak a leginkább a kilencvenes éveket időző tört, illetve kevésbé tört ütemek, további zajok, mintha pofozta volna a közönséget. Mondjuk úgy, hogy Broadricktől mindez hitelesen hatott, sose foglalkozott túlzottan a trendekkel, most is megállt a saját lábán.


JK Flesh

JK Flesh


A brit dubúttörő Adrian Sherwood és Pinch közös szettjét sajnos nem láttam, mert hajnali négykor kezdődött szerdán (az ő kettejük közös lemezét két napja lehet streamelni amúgy).


A legjobb hamburgeres + a libanoni

Nem kötődik szorosan a fesztiválhoz, ám annyiban mégis igen, hogy minden évben a Burgermeister az, ahova rendszeresen visszatérek. A Staalplaat mellett, de ott nem lehet enni, mert koszos kézzel nem illik lemezekhez, plakátokhoz és fanzine-ekhez nyúlni. A Burgermeister ráadásul a Berghainhoz vezető úton helyezkedik el, hosszú éjszakázás előtt érdemes ott enni, amúgy egy volt nyilvános vécé helyén van, a magasvasút alatt. Érdemes sajtos krumplit is kérni a hamburger mellé, úgy is kb. hat euró az egész. A másik hely, ahova mindig visszatérek, az a Kottbusser Tornál van, az Adalbertstrassén található libanoni hely, amelynek mindig elfelejtem a nevét, 3-4 euróért nagyon egyedit, jót és laktatót lehet enni egy összesütött pitában. Nem vagyok vegetáriánus, de mindig haloumis-zöldséges cuccot eszem ott.


A lengyel jelenlét

Arra most ne térjünk ki külön, hogy a lengyel kultúrafinanszírozás mennyire hatékonyan felépített rendszer, mindenesetre nem független tőle, hogy a CTM-en, ha jól számolom, 7 lengyel produkció volt jelen. Az elmúlt 10 évben egy új zenészgeneráció nőtt ott fel, ébredt öntudatra, és kapott lehetőséget arra, hogy megmutassa magát (majd kölcsönhatásba lépett korábban is aktív alkotókkal), ez pedig Közép-Kelet-Európa legizgalmasabb új és önmagukat folyamatosan újrageneráló zenei közegeit eredményezte.


#zamilska

A photo posted by Akos Feher (@greg7317) on


És persze néhány nagyon hájpolt dolgot, mint amilyen Zamilska, egy technoproducer lány, aki tavaly jelentkezett egy egészen jó lemezzel, és mostanra már úgy érezte, hogy fellépése előtt óriási betűkkel ki kell írnia a kivetítőre a saját nevét, majd 3 perc után úgy viselkednie a laptop mögött, mintha egy aréna tombolna a zenéjére, nem pedig hatvan ember. Ezzel szemben nagyon középszerű szettet tolt. Egy lengyel barátom meg is jegyezte, hogy ő lesz a lengyel techno Bon Jovija, ha így folytatja. Neki szinte az ellentéte volt Aleksandra Grünholz, azaz We Will Fail, akinek mindvégig dubosan lüktető, lélegző, lassú technója és ritmikus zaja a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése volt.

Még kettőt emelnék ki: az RSS Boys duó asztalterítővel a fején játszott kelet-európai törzsi technót, olyannyira a csúcsról indítva a szettet, hogy bár emlékezetes volt, kifejezetten kimerítő (és sokszor unalmas) is, ahogy egy órán keresztül szinten tartotta mindezt. Nélkülözte a dinamikát. Nem úgy a fejlámpával teljes sötétben operáló Wilhelm Bras, az ő moduláris/tudományos/zaklatott technója a táncstruktúrákat forgatta ki a harmónia és a diszharmónia nyers és rideg határterületén. Harmadszor láttam élőben, most volt eddig a legjobb, és úgy érzem, hogy egyre jobb lesz.

Berlinben tehát most főleg a lengyel techno volt jelen, de a korábbi említett pezsgés korántsem csak erre a közegre vonatkozott. Inkább csak a hájp része.


Electric Wizard

Electric Wizard


Electric Wizard

Sokat elmond a CTM enyhe identitásválságáról, illetve sokat bírált (egyesek szerint kifejezetten kommersz) idei line-upjáról, hogy az egyik legjobb (de sokakat meg is osztó) koncertet a zeneileg előretekintőnek semmiképpen sem nevezhető stoner-doom zenekar, a tavalyi (egyébként remek) Time to Die lemezével elég nagy kritikai sikert is elérő Electric Wizard játszotta. „Készen álltok a halálra?” – ilyeneket és ehhez hasonlókat kérdezett a számok között az énekes a közönségtől, nagyon erős volt minden dal, és riff, és téma, erősen és zsigerekig hatolva szólt, miközben a háttérben brit motoros és vámpíros trashfilmekből játszottak erősen hímsoviniszta jeleneteket, amelyekben nők kárára történtek rémes dolgok szexuális felhangoktól nem mentesen. Bűnös élvezet volt, egy másodpercét sem untam. De kétségkívül kilógott a CTM mezőnyéből, még ha, megjegyzem, kevésbé tűnt anakronisztikusnak, mint Alec Empire-nek a Low On Ice című lemeze húszéves évfordulójára készített élő audiovizuális műsora. Én azt egyébként nem néztem végig, mert elfáradtam addigra, de egy közeli barátom azt mondta, hogy szép volt és igaz, én pedig bízom az értékítéletében.


Designer zaj, avagy minden idők egyik legrosszabb koncertje

Hiába hivatkozik a berlini fiú–lány-duó, az Oake arra, hogy a Coil meg a Nurse With Wound volt rá hatással (a MySpace óta tudjuk, hogy obskúrusnak hitt zenekarok felsorolása ihletforrásként jó sok szar zene számára saját maga legitimizálására tett kísérlet csupán), a két tag meg se jelent a színpadon. Illetve egy mikrofonnal bejött a fiú az elején (rokonszenves srác volt amúgy), és elmondta, hogy akkor most nem élőben játszanak majd, hanem inkább a víziójukat mutatják be, ha nem baj. A vízió: három „darkosra” festett lány és egy fiú másodrendű, középiskolás kortárs táncra emlékeztető koreográfiát mutatott be négykézláb, hatásvadász, ám ennek ellenére olyan középutas háttérzenére (lényegében stockzenére), amit Hans Zimmer is írhatott volna akár, és az ember képtelen volt rá odafigyelni.


Oake after

Oake a bemutató után


Sok szempontból szimbolikus pillanat volt, nem csupán azért, mert a fesztivál mélypontja volt, amely mellett a tavalyi mélypont, Kerridge fellépése zseniálisnak és hitelesnek hatott, hanem mert megmutatta, hogyan oldódott fel egy szorongást és nyugtalanságot keltő és közvetítő zenei kultúra különféle zenei designertermékekben. Az Oake nyomán megszületett (vagy csúcsára ért, nézőpont kérdése) a designerzaj fogalma.

Egyetlen jó dolog volt a színpadképben: a plafonról lógó vastag gumiszalagok, amelyek akkor voltak a leghatásosabbak, amikor az Oake előtt Franz Bargmann játszott köztük egy széken ülve hipnotikus és torzított gitárfutamokat, amik giccsesek voltak ugyan, de megvolt ott a helyük. Az Oake után a Downwards kiadó megkopott tekintélyét Grebenstein – nahát, szintén rituális, lassú ritmikus zajt játszó – duó formációja hozta némileg rendbe gitárral és elektronikával, vihart hozó háttérvetítéssel, az nem volt rossz.


Ázsiai leves

Berlinben nagyon hideg van januárban, és egy fesztivál egyébként is kimerítő dolog, télen meg főleg jó dolog levest enni, ázsiait meg annál is inkább. A Men Men nevű helyen (japán nudliház) misoalapú rameneket lehet enni, Sonnenallee környékén van, nagyjából 7-8 euró egy leves, és tényleg rohadt finom. Illetve a Görlitzer Pakkal szemben (ahol állítólag már kevesebb a drogdíler, és több a szánkózó gyerek), a templom mögött van egy kis hely, négy asztal áll benne, Chi Chu a neve, ott 5-6 euró egy nagy tál thai vagy vietnami leves, egy csomó bambuszrügyet, koriandert, chilit és thai bazsalikomot hoznak még mellé egy külön tányéron pluszban, ha nem lenne elég a levesben.


18+ és a tinik

A CTM-nek több olyan eseménye is volt, amely elsősorban nem a fesztivál törzsközönségét célozta meg. Az Electric Wizard is ilyen volt, de az utolsó előtti, szombati nap programja is az egykori Maria (most Yaam) nagytermében, amely egy sokkal fiatalabb generációt szólított meg többek között a 18+ koncertjével. A lemezről itt írtunk bővebben, többek között azt, hogy „egyszerre vonja be a hallgatót slágerességével, és taszítja hidegségével, perverzitásával”. Mindez élőben úgy néz ki, hogy Samia és Justin ott állnak egy-egy mikrofonállvány előtt egy teljesen üres színpadon, még csak el se játsszák, hogy élőben szólnak az alapok. A háttérben random dolgok az internetről: YouTube-videók, Facebook-profilok, számítógépes könyvtárak, sörreklámok; a zene itt pedig leginkább a Massive Attack legelső lemezeire emlékeztet, mint ahogy egy hozzám közel álló ember felhívta rá a figyelmemet. Az a bizonyos perverzitás hiányzik, bár némi zavarba ejtő ridegség van a fekete lány és a fehér fiú szenvtelen jelenlétében és cinikus álnevetéseiben. A zene inkább slágeres, viszont annyira nem érdekes, hogy hosszú távon lekösse az embert.


18+, ctm

18+


Én egyébként főleg a másik teremben voltam, de ilyeneket meséltek a továbbiakról: a Gravity Boys egyik tagja nem zavartatta magát, és fellépés közben sms-ezett; az egyiptomi Islam Chipsy bizarr karmozdulatokkal szintizett ilyen arabos zenét, miközben doboltak mögötte; a svéd gazdag hülyegyerekek kedvenc ironikus rapperével, Yung Leannel nem nagyon tudtak mit kezdeni a kővé meredve álló fekete hiphoposok.


Jenny Hval és Susanna

Annyi absztrakt zene, zaj és techno szólt a fesztiválon, hogy kifejezetten pihentető volt Jenny Hval és Susanna koncertje. Az ő közös lemezük, amin egy madár csontváza van, szintén elég nagy kritikai siker volt tavaly. Mindketten saját jogon is jelentős norvég énekes-dalszerzők, most három részben adták elő a közös Meshes of Voice-t egy négytagú női zenekart alkotva szintikkkel, zongorával, zajkeltő eszközökkel és egy nagy tubával.


Jenny Hval, Susanna

Susanna a bal oldalon, Jenny Hval a jobbon, középen ott egy tuba


A koncert sokszor szépelgő volt, és a giccs határán egyensúlyozott, ám erősebb volt az az érzés, hogy nagyon érzékenyen megkomponált dalokat hallunk érzékeny és okos hangszerelésben, és igen, akkor volt a legjobb az egész, amikor a dalokat elnyelte a gazdagon rétegzett, finoman összerakott, szinte természeti hatást keltő, puha zaj. Abban sikerült igazán elmerülni.


Vízi hulla + legjobb pizza

Tök jók ezek a kézműves sörök, de én amúgy eléggé szeretem az üveges Kőbányait. Ezt azért mondom, mert úgy alakult, hogy többször elkeveredtem a Hopfenreich nevű helyre, ahol kézműves sörök vannak, nem túl olcsók, de finomak. Eléggé sűrűn látogatott hely, amelynek Bart Dániel és Kiss Attila a társtulajdonosai, ha jól tudom, úgyhogy hazafias kötelességem megemlíteni. Főleg, hogy a helyen belül van egy Sauerei nevű különálló egység is, amelyet szintén magyarok csinálnak, ők a sör mellé cseh mintára készítenek olajban savanyított zsályás kvarglit, hermelint, gombát vagy virslit csuporban. Utóbbinak a neve a vízi hulla, azt nem kóstoltam, de a gomba nagyon jó volt, a kvargli pedig, tudom, hogy ízlett másoknak.


Rote Insel

A Rote Insel


Az egyik kedvenc kocsmám amúgy kicsit arrébb van, az Oranienstrasse elején, egy arany kakas van a cégérén, és azt hiszem, az is a neve németül; a pultnál szeretek ülni. A másik a Rote Insel, de az egy harminc éve létező foglaltház, és nem mindig van nyitva, viszont ott készítik a város egyik legjobb pizzáját péntekenként madridi punkok. Egy euró a sör.


Moholy-Nagy László, a humanista futurista

Egy kiállítást volt időm megnézni a fesztivál mellett, és ha valaki a Bauhaus Archiv környékén jár február közepéig, érdemes másfél órát szánnia a Moholy-Nagyról szóló tárlatra. Leginkább azért, mert elég komplex képet ad egy olyan emberről, aki a totális művészetben gondolkodott (azaz próbálta a művészeti ágak közti falat lebontani, és komplex módon kezelni azokat), de az olasz futuristákkal és Marinettivel szemben humanista volt, és sokkal realistább módon, mégis szinte víziószerűen vetítette előre a mostani jelenünket. Nem szokás amúgy vele kapcsolatban a futuristákat felhozni, és ez a kiállítás se mondja ki, de nagyon izgalmas, ahogy Moholy-Nagyot ugyanúgy a körülötte villódzó fények, a zajok, a formák, a sebesség, a tapintás egyszerre ihlették meg, és alakítottak ki benne egy teremtő világképet – csak ő nem akart előtte mindent lerombolni, és soviniszta sem volt. Nagyon tanulságos abban a tekintetben is, ahogy a tapasztalást és az önálló gondolkodást beleépítette pedagógiai elképzeléseibe.

De ne hagyjuk, hogy Moholy-Nagy (akiről itthon még egy egyetemet is elneveztek) elvonja a figyelmünket a kísérletező kedvű muzsikáról!


Extreme Precautions

Extreme Precautions


Extreme Precautions

A francia Mondkopf főleg technót játszik, Extreme Precautions nevű új projektje pedig valami egészen valószerűtlen és szórakoztató ötvözete az ebm-nek, a metálnak, a gótikus harmoniáknak és wave-es témáknak, a technónak, a hardcore-nak, valamint a progrockos váltásoknak. Így leírva ez a vagdalkozás a világ legidegesítőbb dolgának tűnik (tuti volt olyan, akinek ott is, nem csak itt leírva), de nem függetlenül attól volt magával ragadó az Extreme Precautions műsora, hogy nagyon jól megírt és felépített témákat játszott (ellentmondásos talán, de megkomponált zene volt), az pedig, hogy a szöveges hangmintákat, amiket normális esetben kifejezetten utálok, beleépítette a koncert dramaturgiájába, külön élvezet volt. Tök jól üvöltözött is.


A világ legjobb klubja egy szakrális tér

A fesztivál egyik helyszíne, a Berghain amellett, hogy a világ legjobb technoklubjának szerepét tölti be jelenleg, egyszerre a saját maga gerjesztette legenda, illetve az abból adódó mémek gyűjtőszavává is vált mára. Pofára nem engednek be embereket (bár elvileg ez már nincs így), tilos fényképezni, ezért színes matricát ragasztanak a mobilod objektívjére; egy egykori erőműben van, rohadt hangosan és tisztán szól stb. Egy óriási klub, aminek minden jelen lévő tagja kiválasztottnak érzi magát. Az egész okkult, szektás, ezoterikus érzés eredete az, hogy a Berghain egy zárt underground melegklubból fejlődött ki.


Berghain, Berlin

Berghain


Én egyébként nem szoktam hajnali háromkor buliba indulni, vagy dél körül visszamenni ugyanoda, úgyhogy minden évben csak a fesztivál keretén belül járok a Berghainban, egyébként eszembe se jutna odamenni. Egyszerűen nem nekem való, a kis helyeket szeretem, mindenkinek jobb így. Ettől függetlenül a Berghain egy minden technikai részletéig és kinézetre is tudatosan felépített klub határozott kurátori háttérrel, tökéletes hangrendszerrel, ami a techno jelenleg legnagyobb státuszszimbólumává teszi a világon.

A fentieknek az egyik következménye viszont, hogy amikor a nagyteremben (nagyon okos módon oda se fér be pár száz embernél több, miközben a belső tér gigantikusnak hat, részben egy betonkatedrális hatását keltő nagy üvegablakok miatt) játszik egy zenész, az olyan, mintha misét tartana. Egyrészt olyan jól szól az egész, hogy a jelenlévők önmagában a hangerőt és annak milyenségét élvezik, és a fellépők is többször azt a hatást keltik, mintha bármit csinálhatnának, úgyis egészen felemelő érzetet kelt majd azt hallani, amikor eltekernek bármilyen potmétert. Ha pedig egy hínárra és felmosórongyra emlékeztető dolgot tesznek a saját fejükre, mint Peder Mannerfelt, akkor lehet a zenéjük nevetségesen iskolás és komolytalan, az bizony pont olyan lesz, mintha egy okkult szertartáson lennénk. Hatásos.


Lawrence English

Lawrence English


Amikor pedig Lawrence English szikár fejjel, jólfésülten, elegánsan játssza önmagában is hatásos és szép zaj-ambient képződményeit és harmóniáit gigahangerőn, miközben füst borítja a nézőteret, és a tömegből csak a fejek látszódnak ki, Englisht pedig hátulról világítják meg, akkor ott tényleg egy vallási vezető hatását kelti. Amúgy ausztrál.


„Szegény ember The Knife-ja”

Gazelle Twin koncertjét egy jó ízlésű fiatal barátom nevezte így, én annyival kiegészíteném, hogy a The Knife élő fellépései ugye legendásan szarok, úgyhogy bár a Gazelle Twin kapucnis/maszkos duóját mind kinézetre, mind zeneileg is megihlette egy sor skandináv női előadó Björktől Karin Dreijer Anderssonig, utóbbival ellentétben élőben nagyon jól működött az énekesnő kezdeti csatakiáltásától kezdve az egészen csupasz és hatásvadász, tektonikus ütemeken keresztül a harsány szintikig. A Gazelle Twinnek ráadásul jó popdalai vannak, így unalmassá se vált a show, ami, hát, lényegében egyetlen poénra épült.


Gazelle Twin

Gazelle Twin (a kép nem a fesztiválon készült)


Powell, Prostitutes, Jesse Orborne-Lanthier

A legjobb élő technózenét – ha a lengyel Wilhelm Brast nem számítjuk – az angolszászok csinálták a CTM-en. Közülük talán a brit Powell fellépését vártam a legjobban, ő az őszi Unsoundon játszott először élőben (illetve még előtte Londonban, de ott egy dobossal), előtte dj-zett, miközben nagyon zsigeri, folyamatosan meg-megcsukló, fojtott technójával – még ha egyértelműen nagy hatást gyakorolt rá az Ike Yard rövid, harminc évvel ezelőtti munkássága – saját nyelvet alakított ki. Mindez azonban leginkább a szettje elején volt érezhető, utána viszont kiderült, hogy ha felpörgeti a saját zenéjét, akkor azzal egészen fura csűrdöngölő hatást ér el. Korábban nem tűnt fel, de ezekben a pillanatokban mutatkozott meg egyértelműen a UK bass hatása Powell zenéjében.



Ezzel szemben a Prostitutes (a clevelandi James Donadio, akinek Powell kiadójánál, a Diagonalnál is jönnek ki zenéi) negyven perce a fesztivál három vagy négy legjobb koncertjének egyike volt. Nála organikusabb testtechnót az elmúlt pár évben csak Containertől hallottam. Némileg talán kiszámítható volt a szettje felépítése, de olyan erőteljes és szellemes témákkal variált, és annyira okos tempót diktált (sosem szállt el, mindig a kellő módon fogta vissza az egészet), aminek fizikailag és szellemileg is nehéz volt ellenállni.



A szintén amerikai, de sok más amerikai techno- és elektronikus producerhez hasonlóan szintén Berlinben élő Jesse Osborne-Lanthier (szólója mellett a Femminielli Noir-duó tagja) rágyújtott a színpadon egy dzsointra, lejött, és odaadta valakinek, hogy az adja majd tovább, utána visszament a moduláris cuccához, és elképesztően plasztikus technóba csapott, ami úgy öt percig tartott, utána leépítette az egészet zajjá, nem használt ütemeket. Nem finomkodott az átmenetekkel, mégse hallottam régóta két ennyire különböző világot ennyire egységesen megszólalni, ide-oda ugrált a kettő között. Szinte ijesztően egyben volt, amit csinált, úgy, hogy minden, amit hallottunk, ennek ellentmondott.


Headlinerek, fizikai korlátok és a legjobb koncert

Összességében a CTM még mindig a felfedezések fesztiválja, ahol már több éve mindig az nyújtja a legnagyobb élményt, amit vagy nem ismertem korábban, vagy nem is vártam különösebben. Ilyen volt például két éve a Grautag kiadó estje, illetve tavaly Tommi Keranen, Eli Keszler vagy éppen Charles Cohen koncertje.

Ráadásul a fesztiválbérlet mellett néhány koncertre külön jegyet kell venni. Idén főleg olyanokra, amelyek elsősorban talán nem a fesztivál törzsközönségét szólították meg. A Simian Mobile Disco vagy az Efterklang koncertjét egyrészt azért nem néztem meg, mert kicsit sem érdekeltek, másrészt azért, mert nem fért volna bele a keretbe. Atom TM, Lucrecia Dalt és a Soundwalk Collective koncertje csak a keretbe nem fért bele, kedvem lett volna hozzá. Jó néhány más dolog fizikailag nem fért bele, lehetetlen ennyi mindent befogadni. Mondjuk a Hot Chip-es Joe Goddard dj-szettje, komolyan, kit érdekel? A Carter Tutti Voidról a vonatom miatt csúsztam le; akik maradtak, azt mondják, ne bánjam. De az Emptysetet bánhatom, teszik hozzá. Hiába láttam többször (hasonlóan a Chris & Cosey-t és Nic Voidot a Factory Floorban, külön-külön), amit most csináltak, olyat még nem. És ez a lényeg, nem a nevek.

A fesztivál legnagyobb élménye két olyan emberhez kötődött, akikről előtte még csak nem is hallottam. Pierce Warnecke és Matthew Biederman audiovizuális műsora a HAU 2-ben – bár csak zajokkal, formákkal és színekkel operált, alkotóelemeikre szedve ezeket, egyenrangú és organikus kapcsolatot hozva létre a hangzó és a látott világ között a folyamatosan pattanásig feszített, majd újra és újra lebontott elemekkel, újra és újrakezdve az egészet, de egyre messzebb jutva – olyannyira megviselt, hogy alig bírtam, mertem megszólalni utána. Nem nagyon láttam még ezen a téren olyat, amit ennyire nehéz lenne nyelvi eszközökkel reprodukálni, másrészt tökéletesen jól tudom, hogy soha nem fogom ezt abban a formában újra átélni.


Kövesd a VS.hu kultúra rovatát a Facebookon is!