Ki mondta, hogy a reggae unalmas?

Fotó: Getty Images / Keystone

-

Hetven éve született Bob Marley. Mindenki ismeri az ikont, legnagyobb slágereit – de éppen ezért nehéz őt, a zenéjét tényleg hallgatni. Pedig érdemes, ebben segítünk egy tucatnyi dallal, hat nagyon híressel és hat nem annyira ismerttel.


Hetven éve, 1945. február 6-án született Bob Marley, a popzene legnagyobb ikonjainak egyike, a reggae első számú világsztárja, tízezer posztumusz lemez alkotója, a világ első hivatalos marihuánamárkájának névadója stb. stb. Hiszen mindenki ismeri az örökzöld slágereit!

Éppen ez a baj: mint általában az ikonok esetében, Bob Marley zenéje is eltűnik a rendszeresen elővett néhány sláger, a poszterek és az ember néhány (karikatúraszerűre torzult) vonása mögött. Miközben azt hisszük, hogy persze, ismerjük, valójában az elkötelezett rajongókon kívül valószínűleg kevesen hallgatják ténylegesen a lemezeit. A mindenki által ismert slágerek is inkább csak azt a reakciót váltják ki belőlünk, hogy „ja, a No Woman, No Cry, tudtad, hogy ez nem azt jelenti, hogy »nincs nő, nincs sírás«, hanem hogy »nő, ne sírjál«?” – és magát a zenét aligha halljuk.



Ezért azzal tisztelgünk a hetven éve született, 1981-ben, 36 évesen elhunyt Bob Marley előtt, hogy a zenéje (újra)felfedezésére hívjuk az olvasót egy tucatnyi dallal. Nem egy újabb best of válogatással állunk elő, hanem alaposabban megnézünk hat nagyon ismert slágert, hogy mik azok az érdekességek, amelyeket valószínűleg már észre sem veszünk; és hat kevésbé ismert dalt, amelyek különféle oldalait mutatják be.


Exodus (1977)


Ha egyetlen legjobb Bob Marley-számot kellene kiválasztanom, ez lenne az. Az elején a különféle hangszerek mintha kissé tétováznának, ki-be lépegetnek, de amikor végre elindul a szám, akkor aztán fékezhetetlen lendülettel telik meg. Az alap folyamatosan halad és halad előre, míg más elemek (ének, kórus, fúvósok, gitár, visszhangeffekt stb.) időről időre azért jönnek, hogy még egyet lökjenek rajta. Jól jellemzi a dal sajátos, sürgető tempóját, hogy ahányszor meghallgatom, mindig meglepődöm: gyorsabb, mint amilyenre emlékszem. A leküzdhetetlen mehetnék tökéletes zenei megfogalmazása.


Get Up, Stand Up (1973)


Van az a hülye elképzelés, hogy a reggae valójában rettentő unalmas (kiegészítő vicc: csak beszívva lehet elviselni). De figyeljük csak meg azokat a kis ütősöket, csengettyűket és egyebeket ennek a slágernek a hátterében, ahogy körbekattogják, -zörgettyűzik az alapritmust, megtalálják az apró réseket a „rendes” hangszerek között, benyomulnak és ott vigyorognak. Nagyon viccesek, hatékonyan fellépnek az unalom ellen, és új élettel töltik meg az amúgy pont nem (csak) szórakoztatni kívánó, de kissé túlhasznált buzdító dalt.


Buffalo Soldier (1980, megjelenés: 1983)


Ezen nincs semmi felfedezni való, legfeljebb arra érdemes felfigyelni, hogy milyen jó kis hetykén szúrnak be mindig a fúvósok. Hanem máig emlékszem arra, ahogy kb. századszorra hallottam a rádióban, és egyszer csak rádöbbentem, hogy ez végig ugyanaz. Ami kicsit túlzás (a basszus például néha letér a megszabott útjáról, hogy pár hang erejéig kövesse az éneket), de lényegében igaz. És arra is rájöttem, hogy ez milyen jó, és még szívesen hallgatnám jó sokáig, bár persze a rádióban ezt nem lehet. Aki ilyesmire soha nem döbben rá, az, úgy érzem, valami fontosról és szépről marad le az életben. (A zenében.) Nem feltétlenül Bob Marley esetében lehet csak erre rájönni, de a populáris zenében ő a legjobb kiindulópont ehhez.


Could You Be Loved (1980)


Elég csak egy kicsit figyelni bármi másra, mint a fülünkbe beíródott refrénre, hogy feltűnjön, milyen furán zörmög-zsizseg ez a szám. A sebes tempó mögött a hangszerek tökéletes együttműködése van, egyetlen ugrik ki: az ének előtt megszólaló, négy hangból álló ereszkedő dallamocska azon a fura hangszínen (amely a clavinet nevű hangszer). Pontosabban ez nem is egy dallam, hanem csak a fele, viszont a lezárása már inkább visszasimul a kíséretbe; ez a felbukkanás-visszamerülés sajátosan tagolja a számot. (Később aztán egy csilingelősebb részben a kifordított párja is megjelenik.) A kórus pedig más, mint amit a többi Bob Marley-számtól megszokhattunk: egyesek diszkós hatásúnak mondják a dalt.


Stir It Up (1973)


A hatvanas évekből, a reggae-t megelőző rocksteady korszakából származó szerelmes dalt először Johnny Nash vitte sikerre, aztán Marley is felvette első komoly terjesztést kapó, a kor meghatározó kiadójánál, az Islandnél megjelent lemezére, a Catch A Fire-re. Érdemes a hosszú változatot hallgatni, amelyből még jobban kijön, hogy itt minden, a szám összes eleme körbe-körbe kering és kavarog, és nem is kell a szövegre támaszkodnunk, hogy meghalljuk ebben az erotikát.


Redemption Song (1980)


Ez az, amit egy csomó „jó” énekes soha nem fog megérteni: hogy egy szép, akusztikus balladát hogyan tudnak más dimenzióba átemelni az olyan „szabálytalanságok”, mint egy hirtelen túl magasra felugró hang, ok nélkül (vagyis csak indulatból) beszúrt „ó!”, feltorlódó ritmus és a többi. Persze ahhoz, hogy ettől a dal még jobb legyen, ne rossz, kell az a bizonyos karizma vagy nevezzük akárhogy; meg az a tudás sem árt, hogy a Bob Marley életében megjelent utolsó lemezt (Uprising) zárja ez a dal.


My Cup (1970)


Bob Marley és a Wailers több kislemezt és két nagylemezt készített Jamaica (vagy talán az egész popvilág) legnagyobb őrült zsenijével, Lee „Scratch” Perryvel. Amellett, hogy a reggae alapművei, tele vannak fura dalokkal, amelyeket máig nehéz hová tenni. A My Cup kíséretéről az All Music Guide azt írja, hogy olyan, mintha ki lenne fordítva; nekem az jut eszembe, mintha a zenészek nagyon el szeretnének már menni, úgyhogy mihamarabb le akarják játszani az összes előírt hangjegyet. Közben Bob Marley énekében valami nehezen azonosítható szenvedély van; a Zsoltárok könyvéből idéz („a poharam színültig töltötted”, 23.5), de kizárt dolog, hogy ez csakis vallási megszállottság legyen.


Sun Is Shining (1978)


A nyár és a napfény ott van a popzene kedvenc témái között. Ez a dal felülmúlhatatlanul pontosan ragadja meg a nyár egyik jellegzetes hangulatát: lelkifurdalás nélküli, jóleső lustaság van benne, már majd' elszálló lebegés; a dolgok körvonalai kissé elmosódnak, de azért van valami, ami a maga finom, lomha módján mégis csak mozgat minket. (A számnak van egy korábbi, Lee „Scratch” Perryvel felvett, furi verziója is. Később egy rémes remixszel lett újra híres.)


Wake Up And Live (1979)


Bob Marley talán legfunkybb formájában. Miközben az alap összetéveszthetetlenül reggae, olyan dög van itt mindenben (az énekben, a kórusban, a sorra előlépő hangszerekben), amilyet nem szoktunk Marley-hoz kötni. Lehetséges, hogy az afrobeaten keresztül is jött a hatás.


Crazy Baldhead (1976)


Nehogy azt higgyük, hogy csak Lee „Scratch” Perry hozott őrültséget Bob Marley zenéjébe. Ez a már bőven sztárrá válása után, a Rastaman Vibrationön megjelent dal úgy kergetné ki azokat az „őrült kopaszokat” (a skinheadeket) a városból, hogy szép lomhán ringatózik a nyomukban; mókás kis hangocskákkal, rikkantásokkal plántál rettegést a rasszisták szívébe.


No More Trouble (1973)


Bob Marley Jah odaadó híve, belassult füves, illetve idealista hippi harcos – ez oké, na de Bob Marley, a vészjósló, a nyomasztó? Pedig több ilyen száma is van, ezek közül a No More Trouble-t választottam, amelyben annyira pompás a kórus, hogy szinte elhomályosítja a sztárt. Főleg a bevezetés van tele feszültséggel, aztán a rendes reggae beindulása egy kicsit oldja ezt, de a gitár megszokott pattogásában azért mintha itt volna valami fenyegetés is.


Rastaman Chant (1973)


A reggae, a ska és általában a jamaicai stílusok egyik kiindulópontja a niyabinghi, a rasztafárik sajátos zsoltáréneklési stílusa. A Burnin' című lemezt egy ilyen dal feldolgozása zárja, végtelenül nyugodt, szépséges és emelkedett; számunkra, kívülállók számára van benne némi pszichedelikus beütés is. Bár a rasztafári a világ furább vallásai közé tartozik, itt a szkeptikus is megérez valamit a vonzerejéből.


(Csak a Bob Marley életében megjelent számokból válogattunk, leszámítva a Buffalo Soldiert. Az ismert dalok mindegyike megtalálható a Legend című albumon, amely a sok ezer best of közül a meghatározónak számít – és amely amúgy tavaly, harminc évvel megjelenése után bekerült a Billboard top 10-be is.)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!