Matuscsák Tamás „megtalálta” és „Ifjabb James Fülig” álarca mögé rejtőzködve publikálta Rejtő Jenő egész életében vezetett fiktív naplóját. A végeredmény fárasztó, unalmas, olykor meg egészen kínos.
Kísérletek Rejtő rehabilitálására
Az elmúlt évtizedekben több kísérlet is történt arra, hogy kiszabadítsák Rejtő Jenőt a szellemes, ámde felületes lektűríró karámjából, és valamilyen módon beágyazzák az úgynevezett komoly irodalmi kánonba. A legjelentősebb vállalkozás e téren Veres András esszéje volt A magyar irodalom történetei című, 2007-ben kiadott, háromkötetes irodalomtörténeti munkában, amely már címében is bevallottan valamiféle alternatív („posztmodern”) irodalomtörténetre tett javaslatot, amennyiben az egység helyett a sokféleséget hirdette, azaz egyetlen uralkodó és más kiszorító (megfojtó) kánon helyett több egymás mellett létező, egymással baráti viszonyt ápoló kánonokat javasolt. Ebben kaphatott némi szerepet Rejtő is. Ám a jóvátétel már a Kádár-korban megkezdődött. Ennek első szorgalmazója Rejtő jó ismerőse, Hegedűs Géza volt, aki valami csoda, pontosabban a forradalom okozta hatalmi vákuum miatt pár hónapra a Magvető Kiadó igazgatója lett, és 1956 nyarán kiadta A Láthatatlan Légió című Rejtő-remeket, amely olyannyira példátlan sikert hozott, hogy
az Ecserin áruló könyvnepperek állítólag halálosan megfenyegették Hegedűst,
és azt követelték, álljon el a további legális kiadásoktól, hiszen azok vészesen rontják az üzletüket. (A Magvető – persze nyilván nem a nepperek lobbiereje miatt – aztán csak az 1960-as években, az Albatrosz nevű sorozatban folytatta Rejtő regényeinek kiadását, a korábbihoz hasonló sikerrel, és, ahogy Veres András megjegyzi, a kiadó számára „a példátlan üzleti haszon lehetővé tette a modern magyar irodalom legjavának megjelentetését”.)
|
|
Hegedűs Géza már igen korán kijelölte P. Howard, azaz Rejtő Jenő általa elképzelt helyét a magyar irodalom történetében: „Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.” A maga korában, vagyis 1980-ban ez az értékelés feltehetően érvényes és védhető volt. De ma már kevésbé érezzük úgy, hogy Rejtő valóban az abszurd humor egyik nagy alakja lett volna, és azt sem állíthatjuk, hogy olvasottsága „Jókaiéval vetekszik”, pusztán azért sem, mivel tapasztalataink szerint Jókai mai olvasottsága erősen a nulla felé tendál. Feltételezem, hogy Rejtő ma az, akinek Veres András irodalomtörténetileg besorolja: „a ponyva klasszikusa”. Se több, se kevesebb. Hogy életművébe beszűrődtek a pesti kávéházi humor kissé abszurd, olykor szinte dadaista elemei, az teljesen természetes, hiszen Rejtő nagyon is kora gyermeke volt. Mindebből azonban nem következik, hogy az üde színfolton kívül komolyabb hely illetné meg a magyar irodalom magasabb értelemben vett kánonjában. Ugyanakkor kétségtelen, hogy roppant kalandos, színes és tragikus módon véget ért élete megéri az alapos kutatómunkát, miként az is érthető, hogy mindez egyeseket vakmerő szellemi kalandokra csábít.
|
|
|
Salamon Béla és Karinthy Frigyes társaságában
Két úr szolgája
Matuscsák Tamás éppen ilyen kalandra vállalkozott. A kiadónak kétségtelenül igaza van, amikor a fülszövegben megállapítja, hogy a könyv „garantáltan az eddigi legjobb életrajzi regény Rejtőről”, hiszen, mint azt ugyanebben a mondatban leszögezik: „egyik legnépszerűbb írónkról mind ez idáig nem született még ilyesfajta biográfia”.
Ám nem nagy dolog egy olyan versenyben nyerni, ahol csupán egyetlen induló van.
Mégsem ez a könyv legfőbb problémája. Hanem az, hogy egyszerre próbál meg kint és bent fogni egeret, hogy József Attilát idézzem, aki a könyv vakmerő állítása szerint Rejtő Jenő barátja, valamint kártyapartnere volt.
|
|
|
Rejtő Jenő
Szerencsétlen öszvér
Olyannyira nem, hogy a fikciót megfejeli még eggyel. Ugyanis a posztmodern irodalom alvilágában manapság szokásosnak nevezhető eljárással, az úgynevezett „talált tárgy” meglelésének „ötletével” él. Ennek örömére a könyv elejére biggyeszti a „kedves olvasónak” szóló levelet, melynek aláírója „Ifjabb James Fülig, ügyvezető igazgató, St. Antonio Könyvkiadó”. Aki közli, hogy az eltűntnek vélt napló „csupán egy szerencsés véletlennek köszönheti felbukkanását. A viseletes kötetre egy almirai lomtalanítás során bukkant Professzor Doktor E. Humberton, címzetes egyetemi tanár...” stb.
Ez nem működik. És különösen fárasztó több mint 500 oldalon át. A vajúdó hegy valamiféle félresikerült öszvért szült.
Még kellemetlenebb példa a történelmi tények közlésére és egyben irodalmi ízű megzenésítésére, amikor 1917. november 11-én a 12 éves Rejtő a bolsevik forradalomról emlékezik meg, és megjegyzi: „a homokbányában játszott számháborúban viszont már nem cowboyokként és indiánokként harcolunk, hanem bolsevikokként és mensevikekként”. Ami nyilvánvaló ráfogás és előrevetítés. De még erőltetettebben hat a kisfiú szájából ez a zárlat: „Az én számom ma az 1943 volt. Elsőnek olvasták le. Meghaltam, de nem fájt...” És persze tudjuk, hogy Rejtő 1943-ban pusztult el a munkaszolgálat alatt. Az előrevetítés talán legdurvább esete a 469. oldalon olvasható: „Magyarország ma csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Összeért, ami összetartozik...” Hej, ha ezt Willy Brandt megélhette volna! Vagy Marcel Proust, akiről ezt jegyzi fel a fiatal Rejtő: „Gárdonyi után egy másik kedvencem is örökre elment, Marcel Proust.” Aha. Gárdonyi, Proust és Rejtő. Hát itt nem ért össze, ami nem is tartozott össze egyébként, legfeljebb Matuscsák Tamás élénk képzeletében.
|
|
|
Rejtő Jenő elveszett naplója. Életregény. Rejtő Jenő műveinek felhasználásával írta: Matuscsák Tamás. Noran Libro, Budapest, 2016, 540 oldal, 3990 Ft