Kell, hogy legyen valami értelme is annak, ami zajlik

Forrás: VS.hu

-

Egy új könyv a segít eligazodni a világ régi és kurrens konfliktusaiban.


A földrajz óriási hatással lehet mindennapjainkra. Gondoljunk csak bele, milyen lenne az élet Magyarországon, ha a Dunán csak Vácnál lehet átkelni, a Tiszán pedig Szegednél. A vásárosnaményi rokonok valószínűleg sosem jönnének el Lentibe a lagziba.

De a földrajz és a politika találkozásából ilyen apokaliptikus víziók nélkül is csodálatosan érdekes jelenségek jöhetnek létre. Campione – a ʼ30-as évek óta, Benito Mussolininek köszönhetően Campione dʼItalia – egy olasz település Como megyében, a lombardiai régióban. Ám a megye és a városka között egy nagy és ráadásul svájci hegy van, és a campionei olaszok csak Svájcon keresztül juthatnak el a megyeszékhelyre. A Campionét körülvevő kanton, az olasz nyelvű Ticino 1798-ben lett a svájci konföderáció része, a település azonban úgy döntött, Lombardia része marad. 1800-ban Ticino területcserét ajánlott, de az 1814-ben tartott referendumon azonban a campionei polgárok elvetették a javaslatot, Indemini pedig svájci terület maradhatott. Pár évtized múlva, 1848-ban, az éppen soron következő olasz nemzeti felkelés idején Campione már petícióban kérte a svájci annexiót. A semlegesség azonban nagyobb értéknek bizonyult egy kis területszerzésnél, és a kérés teljesítetlen maradt. Campione dʼItalia ezért svájci enklávé és olasz exklávé. A campionei autók rendszáma svájci, az eurót elfogadják, de svájci frankkal fizetnek és svájci frankban adósodnak el, két postai irányítószámuk van, a csendőrség és a rendőrség olasz, a tűzoltók Svájcból érkeznek, a betegek svájci kórházba mennek (a világ pedáns, rendezett részéről lévén szó Campione évente fizet a szolgáltatásért), a telefonszámok svájciak, tehát Olaszországból telefonálva is tárcsázni kell a svájci előhívót. Kivéve a városházát, annak olasz száma van.

Campione dʼItalia – vagy a másik svájci enklávé és német exklávé, Büsingen am Hochrhein – világpolitikai jelentősége az elenyészőnél is kevesebb, ám arra jó példa, hogy a világban néha bonyolult helyzetekkel kell együtt élni. Ha eddig nem sejtettük volna.

Tim Marshall könyve nagyobb léptekben dolgozza fel a földrajz és a politika kapcsolatát illetve kölcsönhatását. Marshall neve ismerős lehet azoknak, akik a ʼ90-es években láthatták a Sky News műholdas adását; a harsány bulvártévében ő volt szinte az egyetlen, akire érdemes volt figyelni. Tudósított tucatnyi konfliktusról, a volt Jugoszláviában zajló háborúkból, Afganisztánból, Irakból, Izraelből, az amerikai elnökválasztásról. Közel negyed század után szakított a hírtévézés világával, és könyveket kezdett írni, az első egy felejthető és mérsékelten releváns beszámoló volt Jugoszlávia bombázásáról és Slobodan Milošević bukásáról. Amikor nem szakértőként szerepel, a három éve indított, hangzatos című, ám semmitmondó oldalát szerkeszti.

Harmadik könyve, a Földrajz fogságában – ez jelent meg nemrég magyarul – a geopolitikáról szól. A geopolitika a földrajz hullámzó népszerűségű részterülete. Válságok idején különösen kapós tud lenni, és a világ boldogtalanabb részein olyan, mint a foci: valójában senki sem ért hozzá, de sokan művelik, és mindenkinek van véleménye róla.

A geopolitika elszánt művelői és feltétlen hívei szerint az államok politikáját, a döntéseiket, a lehetőségeiket a földrajz határozza meg. Amiben persze annyi ráció mindenképpen van, hogy Madagaszkár hiába szeretné leigázni Perut, ha Peru nagyon messze esik Madagaszkártól. Az antananarivói kormány ha megfeszül sem foglalhatja el Perut, és kész. Ha nagyon nagy flottája lenne, akkor sem, mert a közelben nincs egyetlen bázisa és egyetlen szövetségese; a perui kalandon Madagaszkár csak bukni tudna.

Miközben persze flottáknak, és különösen a repülőgép-hordozóknak rengeteg közük van a geopolitikához: a világon jelenleg úgy 20 működik, ebből 11-et az USA tart hadrendben. Többet, mint az összes többi állam együttvéve (és a nem amerikai hordozók között van szinte használhatatlan vagy még nem teljesen üzemképes is). Ez a flotta az USA világpolitikai dominanciájának alapja. A hatékony erőkivetítési képességhez azonban még több kell, a világot behálózó bázisok, szövetségesek, baráti kikötők. Ezt az USA biztosítani tudja, Madagaszkár pedig nem. Az USA használja a bolygót, Madagaszkár vaníliával próbálja megcsinálni a szerencséjét.

A geopolitika „azt kutatja, hogy a nemzetközi kapcsolatokat miként lehet a földrajzi tényezők (...) alapján megérteni” – írja Marshall, majd háromszázvalahány oldalon át ezt a tételt próbálja igazolni. Úgy véli, hogy “a nemzeti és nemzetközi politikai viszonyokat megalapozó fizikai realitásokat túlságosan gyakran hagyják figyelmen kívül a történetírók és azok is, akik napjainkban tudósítanak a világ dolgairól”. Ami jól hangzik, bár abban a recenzens nem lenne feltétlenül biztos, hogy teljes mértékben helytálló is. Marshall mindenesetre érvekkel nem támasztja alá állítását. Ennél is idegesítőbb, hogy a Bevezető c. fejezetben azt olvashatjuk, hogy Vlagymir Putyin “esti imája végén olykor felsóhajt“, hogy “Istenem, miért nem teremtettél néhány hegységet Ukrajnába?” Az is próbára teheti az olvasó türelmét – és szembesíti a pusztító sztereotípiák szívósságával –, amikor arról ír, Jugoszlávia bombázásakor „jóbarátai”, akik „liberális gondolkodású szerbek” és „derék ellenzékiek” voltak, azt mondták, ha a NATO bevonul, “letennénk a kameráinkat és elővennénk a géppisztolyokat”. A jó ízlés elleni legnagyobb merényletet azonban az Előszó szerzője, Sir John Scarlett követte el, amikor fontosnak tartotta leírni, „mostanra szinte közhellyé vált azt gondolni és mondani, hogy rendkívül bizonytalan időket élünk”. Sir John a brit hírszerzés, az MI6 igazgatója volt. Nem állíthatjuk, hogy azért, de a briteknek nincs már meg a birodalmuk.

Amennyiben átrágjuk magunkat az elején feltorlódó modoros és semmitmondó részleteken, egy könnyedén megírt – Makovecz Benjamin fordításának köszönhetően magyarul is teljes értékű – könyvélményünk lesz. A szerző gondolt a befogadásra, és nem gyilkolta a szöveget lábjegyzetekkel. Van ugyan bibliográfiája, ám kissé kurtának tűnik; hacsak el nem hisszük, hogy Oroszoroszágot, Afrikát vagy Dél-Amerikát három-három forrással el lehet intézni.

Persze Marshall újságíró volt, és nem tudós. Ez jó hír, és rossz hír. Jó hír, mert képes olvasmányosan írni. Rossz hír, mert a szöveg gyakran nélkülözi a mélységet, helyenként gond van a struktúrával és az átgondoltsággal. Túlzás lenne azt állítani, hogy Marshall könyvét szétfeszítik az új információk, vagy a korábbi információk új megközelítésű tálalása. Elemzése és következtetései nem sok újdonsággal szolgálhatnak azoknak, akik előfizetnek két világlapra.

Ilyenek azonban kevesen vannak. Számukra pedig kifejezetten érdekes lehet a könyv, mert hihetetlenül friss (elvileg egy 2016-os kiadás alapján készült a fordítás, de tavalyi információk is vannak benne), és valóban segít megérteni a régvolt és a kurrens konfliktusokat. Ezért ott a helye minden, a világ dolgaira kíváncsi polgár polcán.

Külön probléma az alcím, miszerint Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról. Ezen a téren fájdalmasan alulteljesít a könyv – vélhetően nem a magyar kiadó hibájából, másutt is szóvá tették –, mert a fellelhető térképeket igényesebb körökben legfeljebb szürke pacáknak neveznék. Úgyhogy nem tudjuk megúszni, hogy elővegyük a középiskolai atlaszt vagy a Google térképét: sok ponton szükségünk lesz a vizuális információkra is.

A többletmunka többszörösen is megéri. Mert megérthetjük, mi a tétje a Dél-kínai-tengeren zajló diplomáciai csatározásnak. És végre elmagyarázhatjuk barátunknak – ha legközelebb felmerülne –, hogy a kínaiaknak miért is olyan fontos az a kurva Malaka-szoros. Valahol el kell kezdeni.


Tim Marshall: A földrajz fogságában – Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról, Park Könyvkiadó, 345 oldal, 3950 Ft