Jó eséllyel ön is azok közé tartozik, akik félnek a lebukástól

Fotó: Getty Images/Fuse / Fuse

-

Az imposztor-szindrómások furcsa önbizalomhiányban szenvednek: meg vannak győződve arról, hogy nem az érdemeik miatt kapnak posztokat és feladatokat, hanem azért, mert nagyon ügyesen verik át az embereket. Közben állandó rettegésben élnek, hogy egyszer csak lebuknak. Van-e kiút ebből a pokolból?


Nem olyan nehéz elképzelni az érzést, hogy egyszerűen nem vagyunk elegek a feladathoz. Ez a furcsa szorongás azonban sokaknál nemcsak az emberfelettinek tűnő feladatokhoz kötődik, hanem szinte mindenhez. Bár egzotikusnak tűnő elnevezése van, az imposztor-szindrómaként emlegetett jelenség sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Az emberek 70 százaléka az életében legalább egyszer érezte magát utolsó, semmirekellő csalónak.

Az imposztor-szindrómában szenvedők nem ismerik fel a saját teljesítményüket, pontosabban csak a szerencsének vagy a jó időzítésnek tudják be a sikereiket és az eredményeiket, továbbá annak, hogy sikerült átverniük másokat a saját, szerintük amúgy elégtelen intelligenciájukról és hozzáértésükről – ezért érzik magukat csalóknak. Ez egy furcsa önbizalomhiány: egyrészt azt gondolják, hogy nem alkalmasak arra a feladatra vagy pozícióra, amit megkaptak, másrészt viszont meg vannak győződve arról, hogy valamiben tényleg jók, de ez sajnos nem a munkájuk, hanem az emberek megtévesztése. Vagyis az imposztor-szindróma túlmutat azon, hogy valaki nem bízik magában: mivel meg van győződve róla, hogy nem az érdemei miatt jutott oda, ahol éppen van, hanem azért, mert átverte az embereket, folyamatos rettegésben él, mert a többiek bármikor rájöhetnek, hogy egy csaló. Mindenki más okosabb, mennyi mindent tudnom kellene, mennyi mindent nem tudok, és a kollégáim mind azt hiszik, hogy tudom, úristen, le fogok bukni – nagyjából így lehetne összefoglalni ezt a cseppet sem kellemes életérzést.

Mindenki kételkedhet magában, ezzel nincs is gond, a helyzet akkor csap át szindrómába, amikor ezek a félelmek annyira elhatalmasodnak rajtunk, hogy a céljainkhoz szükséges lépéseket sem vagyunk képesek megtenni miattuk. A jelenséget Pauline Rose Clance és Suzanne Imes írta le először 1978-ban, az imposztor-szindróma elnevezés is tőlük származik.



Miért inkább a nőket sújtja?

Bizonyos kutatások arra utalnak, hogy az imposztor-szindróma inkább a nők életét keseríti meg. Az elmélet alátámasztására általában két szociológus, Jessica Collett és Jade Avelis kutatását hozzák fel példaként. A két amerikai szakember arra keresett választ, hogy akadémiai környezetben miért fordul elő olyan gyakran , hogy a nők magas posztokat pályáznak meg, de végül mégis beérik kevesebb ambícióval és egy alacsonyabb poszttal. 460 doktori hallgatót kérdeztek meg a témában, és kiderült, nem azért léptek vissza, mert az új feladat nem lett volna elég családbarát, hanem az imposztorszindróma miatt.

A nők erősebb érintettségéből kiindulva sok intézmény azzal próbálta felvenni a harcot az imposztorszindróma ellen, hogy a fiatal női kutatók mellé női mentorokat nevezett ki, de a helyett, hogy ez elnyomta volna bennük az alkalmatlanság érzését, inkább felerősítette, kialakult ugyanis bennük a meggyőződés, hogy a mentoraik szupernők, akik mellé soha nem nőhetnek fel.

Az imposztorság csapdáját jól érzékelteti a téma egyik szakértőjének, Valerie Youngnak a magyarázata. Young szerint ugyanis az „imposztorok” fenntarthatatlanul magas mércét állítanak maguk elé, és úgy gondolkodnak, hogy ha nem tudnak mindent, akkor semmit sem tudnak, és inkompetensnek tartják magukat, ha a nap 24 órájában nem képesek a maximumot nyújtani.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy az imposztor-szindróma ne lenne az irónia gazdag forrása. Hogyan másként értékelhetjük például, hogy az igazi csalókat és alkalmatlanokat általában elkerüli az érzés? Bertrand Russell sokat idézett mondása –


„Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel”

– tökéletesen leírja a szindrómának ezt a vetületét.

Szintén felfogható egyfajta keserű iróniaként, hogy egy újabb munkahelyi elismerés vagy előléptetés nem gyógyítja ki az imposztorszindrómást, ő ugyanis ezt úgy éli meg, hogy onnantól még több olyan feladattal kell megbirkóznia, amelyhez nem tud felnőni, így még nagyobb a lebukásának is az esélye. Magasabb szinteken ráadásul nagyobb eséllyel találkozik tehetséges emberekkel, akikhez hasonlíthatja magát, és semmi sem táplálja jobban az imposztor-szindrómát, mint az összehasonlítás. Ráadásul minél többet tanul, annál inkább szembesül azzal, hogy mennyi mindent nem tud. Van-e kiút ebből a pokolból?



A listázás segíthet

A hétköznapi imposztorszindrómásoknak talán segíthetnek azok a hírességek, akik néhány érzékletes mondatban foglalták össze az érzéseiket. Maya Angelou például így avatott be a küzdelmeibe: „Tizenegy könyvet írtam, de minden alkalommal arra gondolok, na, most majd megtudják. Mindenkit átvertem, és most majd lelepleznek.” A színész Mike Myers bevallotta, a sikerei után is hitt benne, hogy a „tehetségtelenség-rendészet” bármikor bekopoghat hozzá, és letartóztathatja. Ezek a vallomások azonban inkább csak arra jók, hogy a hétköznapi imposztorok ne érezzék egyedül magukat.

A szakemberek az imposztorszindróma beazonosítása után adtak némi kapaszkodót is a legyőzésére, vagy legalábbis az uralására. A Forbes magazinban a témában előadóként és coach-ként is érdemeket szerző Margie Warrell több tippel is szolgált. Szerinte sokat segíthet például, ha nem a tökéletesség elérésére összpontosítunk, hanem azokra az értékekre, amelyeket beleadunk a munkánkba.

Csavarni kell egyet a saját sikerünkhöz való viszonyunkon is. Meg kell tanulnunk többek közt, hogy nem a véletlen, a szerencse vagy bármilyen más külső tényező műve volt, hanem mi tehettünk róla. Vagyis ne csak a kudarcainkért vállaljuk a felelősséget, hanem a sikereinkért is. A szakemberek szerint érdemes néha listát írni egy bizonyos időszak, mondjuk az elmúlt öt év eredményeiről, hogy feketén-fehéren lássuk az érdemeinket.

Az imposztor-szindróma legfontosabb ellenszere azonban egészen egyszerű: azonnal hagyjuk abba a saját magunk összehasonlítását másokkal. Különösen a saját gyengéink összehasonlítását mások erősségeivel. Az összehasonlítás azért is ér fel egy önmagunk elleni erőszakos cselekménnyel, mert nagyon könnyen belesodorhat egyfajta csapdába, ahonnan egészen siralmasnak és szánalmasnak tűnhet az életünk, mégpedig azért, mert a másokét olyan rózsásnak látjuk.

Az imposztor-szindrómával azért is érdemes foglalkozni, mert a vele járó félelmek egyik mellékhatása, hogy könnyen leragadhatunk annál, amiről tudjuk, hogy jók vagyunk benne, de mivel nem merünk többre vállalkozni, ezzel szabotáljuk a jövőbeni sikereinket, és ráadásul magunk előtt is rejtve marad, hogy mire lehetnénk képesek.