Hogy kapcsolódik a rendszerváltáshoz az 1980 és ‘95 között született nemzedék defektje, azaz hogy az Y-generáció Pán Péter-szindrómában szenved és képtelen felnőni? Vagyunk-e már olyan távol a kilencvenes évektől, hogy ne nosztalgiázva, hanem kellő kritikával beszéljünk róla? Erre próbál választ adni az Örkény Színházban bemutatott Apátlanok.
Mikó Csaba drámájában – amely egy trilógia első része – egy család történetét követjük végig 1989-től egészen a 2010-es évekig. A család nyolctagú, de csak hat szereplőt látunk a színpadon: az anyát (Kerekes Éva) és öt gyerekét. A hatodik gyerek, Josa, súlyos fogyatékossággal küzd, és láthatatlan szereplő, ahogy az apa is. A test nélküli, szellemként létező karakterek jelenléte ennek ellenére erős és meghatározó: az anya egész hátralévő életét a beteg Josa ápolásának szenteli, a távolból erkölcsi utasításokat adó, a család szentségét hangsúlyozó apát pedig éppen a hiánya teszi a szereplők életét befolyásoló figurává.
|
|
Kerekes Éva
Alig észrevehetően folyunk át a Magyar Népköztársaságból a jelenkori Magyar Köztársaságba. Az anya éppen porszívózik, úgyhogy csak a gép zúgásán át lehet hallani, amint a bekapcsolva hagyott, recsegő rádión bejelentik: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem az elnyomás elleni népfelkelés. A húsz évet felölelő darabban ezután a Gazdálkodj okosan! társasjátékot megidéző lakás díszlete végig változatlan marad – csak a rávetített minták, fények változnak; hogy telik az idő, azt nem is a külvilágban zajló eseményekből szűrjük le, hanem a szereplők életének változásaiból, álmaik megszületésének és kudarcba fulladásának ritmikus egymásutánjából. Az új korszak sem a rádiós közvetítéssel válik egyértelművé a család számára, hanem azzal, hogy az apa gyakorlatilag kiírja magát a család életéből. Megkaparintva a hirtelen jött lehetőségeket, különböző, jövedelmezőnek tűnő, de valójában sikertelen, és nem éppen családbarát vállalkozásokba fog: megpróbálkozik az állattenyésztéssel, aztán elmegy kamionsofőrnek, és a legvégén taxisnak áll. Sokáig ő a követendő minta a gyerekei számára, és bár nincs jelen, mégis ő az összetartó erő. Azonban minél több családi eseményt, karácsonyi vacsorát és 18. születésnapi ebédet hagy ki, annál inkább halványodik a jelentősége, a család pedig szépen lassan elapátlanodik.
|
|
|
Nagy Zsolt, Tenki Réka, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Kerekes Éva
Az apátlanság itt egyértelműen a rendszerváltás utáni kétségbeejtő szabadság allegóriája. Azé a szabadságé, amelyben a szigorú, patriarchális rendszer már nem mondja meg, hogy mit kell tenni, mi a helyes és mi nem. Azé a szabadságé, ami hirtelen végtelen számú lehetőséget tartogat, és éppen ezért mindenki gondolkodás nélkül kapkod és kapálózik. Azé a szabadságé, ami a múlttal való leszámolásból fakad, amikor már a múltra alapozni nem lehet, de a jövőt sem látni tisztán. Ez egyfajta gyökértelenség, vákuum az időben, amivel a szereplőknek szembe kell nézniük.
|
|
|
Mikó Csaba és a darabot színpadra állító Gáspár Ildikó ezzel a vákuummal magyarázza a szemünk előtt felnövő gyerekek cselekvőképtelenségét, azt, hogy miként próbálnak értelmet adni az életüknek, időnként eléggé szánalmasan. Ahelyett, hogy bárki képes lenne megvalósítani önmagát, inkább feladja a céljait, belebukik, elismeri korlátait. Ezt szimbolizálja a tér jelképes beszűkülése is: eleinte még a ház körüli udvarról, a ház belső tereiről beszélnek a szereplők, a végén már egy autóba vannak bezsúfolva, az utolsó jelenetben pedig már helyszín sincs, csak a színészek arcába tolt, hibáik megvallására kényszerítő kamera és mikrofon.
|
|
|
Gáspár Ildikó a dokumentarista színház eszközeivel nyúlt a drámához, azaz a színészek saját gyerekkori tapasztalataiból is építkezett. Ezeket a kilencvenes évekhez köthető élményeket (mint amilyenek az első koncertélményekről szóló beszámolók) az előadás szünetében levetített rövid videókban lehet meghallgatni. Mikó Csaba szövegének és a dokumentarista megközelítésnek köszönhetően hitelesek és viccesek a párbeszédek, monológok, bár a videók és a színpadon előkerülő tetris vagy walkman még mindig a nosztalgiázást erősítik a nézőkben. A kilencvenes évek naivitásának szeretete egy kicsit elvesz a kritikai élből.