Író a maszk mögött

Forrás: flickr.com

-

Andrić úgy gondolta, neki az a jó, ha róla nem írnak és nem beszélnek. Ő pedig csak ír. Igaza volt.


Andrićnak nincs szüksége a politikára, a politikának van szüksége Andrićra”

– ezt állítólag az egyik legismertebb jugoszláv disszidens, Milovan Đilas mondta az egyik legismertebb jugoszláv íróról. Ivo Andrić azonban fegyelmezett ember volt, és a II. világháború után tudomásul vette, hogy egy új országban, új körülmények között fog élni, és alkalmazkodott. A királyság utolsó nagykövete volt Berlinben, a Harmadik Birodalom szívében, majd a háború után belépett a kommunista pártba, az írószövetség elnöke lett, előadásokat tartott.

A szocialista Jugoszlávia irodalmát két óriás határozta meg. Nagyjából egyidősek voltak, mindketten hívei a délszláv egységnek, mindketten megjárták a börtönt, és mindkettejüknek köze volt az Osztrák-Magyar Monarchiához. Habitusuk azonban roppant eltérő volt. A Zágrábban született Miroslav Krleža lobbanékony volt, szívesen polemizált, aktív szereplője volt a politikai életnek, bejáratos Titóhoz, ugyanakkor mindvégig védte – heves viták árán is – a horvát érdekeket.

Andrić szintén a Monarchiában született, az annektált Boszniában. Ez minden bizonnyal meghatározta világszemléletét, hiszen a boszniai keresztényeknek nem jelentett vigaszt, hogy az évszázados oszmán birodalmat egy másik megszálló hatalom váltotta fel. Tagja lett a Mlada Bosna titkos, forradalmi szervezetnek – Gavrilo Princip, a szarajevói merénylő is a csoport tagja volt –, és a délszláv egységet fontosabbnak tartotta a nemzeti partikularizmusoknál.

Ám Andrićtól idegen volt a harsányság, a szereplés. Interjút ritkán adott – a legszívesebben maga írta volna meg a kérdéseket is –, állítólag azt mondta, hogy neki az a legjobb, ha ír, s nem beszél, róla pedig nem írnak és nem beszélnek. Mintha mindig maszkot viselt volna.



Ha megnézzük fényképeit, alig találunk olyat, amin mosolyogna. Öntudatosan, mégis kissé távolságtartóan néz az objektívbe az új nemzet írófejedelme. Talán e távolságtartás miatt, talán a kulturális kapcsolatokat szétziláló háború miatt, de Andrićról időnként még vitatkoznak az utódállamok. Szerb volt vagy horvát? Megmaradt-e katolikusnak? Valóban kirúgták volna a szabadkőműves páholyból? Az életmű egészéhez képest persze ezek csak lényegtelen, bulváros kérdések.


Korán megérkezett

Az irodalmi Nobel-díj a legjobb marketingeszköz, ám Andrić már azelőtt ismert volt a magyar olvasók előtt, hogy 1961-ben megkaphatta a díjat. Legismertebb regénye, a monumentális Híd a Drinán tulajdonképpen roppant gyorsan, alig két évvel az eredeti megjelenése után, már 1947-ben, magyarul is olvasható volt, 1959-ig pedig még négy kötet követte, Csuka Zoltán és Herceg János fordításában. A Nobel-díj után jött a többi könyv is, kisebb-nagyobb kihagyásokkal nagyjából a nyolcvanas évek közepéig. Az utolsó, a korábban megjelent elbeszélések újrakiadása, idestova két évtizede jelent meg, azóta semmi. Pedig Andrić életműve nem lett kisebb vagy gyengébb, sőt. Rendszeresen újraolvasva azt tapasztalhatjuk, hogy nem fog rajta az idő, hatalmas ívű, gazdag és lenyűgöző.

Egészen mostanáig kellett várni, hogy egy új – ráadásul alig ismert, csupán részleteiben, különböző folyóiratokban megjelent – Andrić-kötetet kapjanak a magyarul olvasók. A Jelek az út mentén az író posztumusz kötete, nem regény és nem is elbeszélések gyűjteménye. Az író hagyatékát kezelő alapítvány meditatív feljegyzéseknek nevezi a könyvet. Ez egyszerre szűkítheti le és tágíthatja ki a célcsoportot: érdekelheti Andrić rajongóit, de megszólíthatja azokat is, akik szívesen merülnek el a bölcsességirodalomban. A recenzens ismét tudomásul vette, hogy nem tartozik közéjük.


Elmenekülni a fájdalomtól. Elengedni magunkat, és teljes súlyunkkal, mint egy tárgy, rázuhanni a magányos kőhalomra? Vagy elindulni önként a fájdalom elébe, végigfutni rajta, s kijutni a túloldalon, ahol már nem fáj? Megmenekülni tőle úgy, hogy teljesen odaadjuk magunkat neki. Eggyé válva megsemmisülni.”

Akinek ez az idézet tetszett, az élvezni fogja a könyvet. Andrićnak sem lenne ellenére, hogy feljegyzései megjelentek, mert valójában ezeket sem a fióknak szánta. Ladányi István a kötet utószószerű esszéjében (Jelet hagyni) azt írja, az első kötetnyi kéziratot még az író szerkesztette könyvvé, és belekezdett a másodikba is. A feljegyzések egy része már a két világháború között megjelent folyóiratokban.


Tudatos és pontos

Műfajilag rendkívül vegyes szövegről van szó, van köztük aforizma, kisesszé, úti jegyzet, töprengés. És már csak bele-beleolvasva is érezhetjük az átgondoltságot, a megszerkesztettséget, a szinte mesterkéltnek ható kimunkáltságot. Nem véletlenül. Andrić rendkívül tudatos, fegyelmezett és pontos alkotó volt. Műveinek szerkezetét, mondatait szinte a tökéletességig csiszolta.


Állítólag még arról sem szeretett beszélni, hogy mit olvas


Erre a legjobb példa a halála után megjelent, befejezetlen regénye, az Omér pasa (Omerpaša Latas, és róla szól). A hagyatékban fellelt kézirat fejezeteinek sorrendjét – instrukciók és az író szándékának ismerete nélkül – a szerkesztők határozták meg. A regényen egy pillanatig sem érződik, hogy még nincs kész; Andrić elbeszélése elementáris, tudása pedig lenyűgöző. Regényeit olvasva készségesen elhisszük, hogy minden úgy volt, ahogy az író állítja, mintha egy szociológiai-néprajzi-történelmi bédekkerrel járnánk be a régvolt Boszniát. Andrić már akkor is erre a szerepre készült, amikor 1924-ben megvédte doktori disszertációját (Die Entwicklung des geistigen Lebens in Bosnien unter der Einwirkung der türkischen Herrschaft).

Andrić tudatosságáról, írói attitűdjéről ez a feljegyzés mindent elmond:


Erős koncentrációval, gazdag tapasztalatával és éber figyelmével olyan prózai kifejezést teremt, melyben nincs sem üresség, sem zsákutca, a stilisztikai bőbeszédűség pedig, ha előfordul, hasznos és szükséges »csomagolása« az értelemdús szavaknak (Thomas Mann olvasása közben).”

Andrić műveiben sincs zsákutca, nincs üresség és nincs szócséplés. Mégsem agyonfegyelmezett, élettelen szövegeket olvashatunk. Amihez szerencsés esetben a fejünkben társulhat egy hang is. Ha Andrić szövegeire gondol, az elfogult recenzens fejében egy sajátságos, halk, bársonyos hang jelenik meg, egy-két oktávval mélyebb, mint az íróé valójában volt, amikor felolvasott.


Ivo Andric: Jelek az út mentén


Mindez a fordítás és a fordító miatt fontos. Andrić magyarul eddig elsősorban Csuka Zoltán közvetítésével ismert, és ő szinte az egész életművét feldolgozta. Hogy ezért-e vagy személyes affinitás miatt – ez tulajdonképpen mindegy – a kiváló Radics Viktória a Jelek... fordításába kezdett. Most, hogy kötetben is megjelent a szöveg, még nyilvánvalóbbá vált, hogy parádésan oldotta meg a fordítást, az összetett andrići mondatok, a nagyon precíz mondatok magyarul is természetesek, gördülékenyek és olvasmányosak.

Ez pedig óriási teljesítmény, reméljük, hogy egyszer még valamelyik nagy Andrić-regényt is újrafordítja.


Ivo Andrić: Jelek az út mentén. Forum, 2018, 555 oldal, 3000 Ft