Hülyék vagyunk, hogy eldobjuk a tehetségeinket

Fotó: @ 2015 MATEHETSZ / Mayer András

-

A világhírű pszichológus, Joan Freeman azt hirdeti, hogy ha nem foglalkozunk a tehetséges gyerekekkel, akkor elveszítjük őket, és az emberiség nem engedheti meg magának ezt a luxust. A rendkívüli adottságokkal rendelkező tehetségeket rengeteg mítosz övezi, és ezek egyáltalán nem könnyítik meg, hogy eredményekre váltsák a bennük rejlő potenciált. Freeman évtizedeken át azért dolgozott, hogy ezeket a sztereotípiákat lerombolja. Budapesten beszélgettünk vele.


„Európában a tehetséges gyerek általában fiú, szemüveges, kicsit régimódi, nem kommunikál túl jól, viszont valószínűleg hegedül, nincsenek barátai, és sokszor csúfolják például úgy, hogy »a kis professzor«. Ezzel szemben az amerikai sztereotípiák szerint a tehetséges gyerek szintén fiú ugyan, de ő a sportos falkavezér, aki jó jegyeket szerez, irányítja a futballcsapatot, élvezi az emberek csodálatát, és mindig lányok veszik körbe. És akkor még nem is szóltunk a muszlim kultúráról, ahol a tehetség legfontosabb ismertetőjegye, hogy valaki jól tud magolni, és nem kérdez.” Ezek azok a sztereotípiák, amelyek ellen Joan Freeman évtizedek óta küzd. A tehetség mérésének és kutatásának a legelismertebb szaktekintélyével, az Európai Tehetségtanács alapító elnökével Budapesten beszélgettünk, ahol az amerikai Mensa Alapítvány Életműdíjával tüntették ki.

Freeman azt mondja, hogy az elmúlt időszakban jelentősen megváltozott a hozzáállásunk a tehetségekhez. „Évtizedeken át dolgoztam azon, hogy meggyőzzem az embereket, hogy a tehetséges gyerekek is gyerekek, mégpedig hétköznapi gyerekek különleges képességekkel, és ne ezeket a képességeket nézzék, hanem az emberi lényt.”

Az átlagon felüli képességek azonban ma is sokszor könnyen megkeserítik egy iskolás életét, és a tehetség olyan címke lehet, amely megbélyegzi a gyereket. Joan Freeman szerint ezért is károsak a tehetséghez kapcsolódó előítéletek, mert megelőlegezik, hogy ha valaki nem illeszkedik egy adott kultúra sztereotípiáihoz, akkor elkallódik, és senki sem fogja felismerni benne a tehetséget.



Ezek a sztereotípiák ma már kevésbé fontosak ugyan, mint régen, és kevésbe fekete-fehér a különbségtétel a tehetséges és nem tehetséges gyerekek között, „de érdemes megjegyezni, hogy ezek a sztereotípiák több száz évesek, tehát mélyen beleivódtak a kultúrába. Olyasmire kell gondolni, mint hogy a költők korán halnak, vagy, hogy a matematikusok kicsit őrültek, és zárkózottak. Mindig lesz valaki, aki illeszkedik ezekhez a sztereotípiákhoz, de a tehetségek többsége nem tesz más, mint rendkívül jól végzi a munkáját” - magyarázta Joan Freeman.

Miről ismerhető fel a tehetség? Mindenekelőtt arról, hogy elismerik: „Lehet valaki bármennyire tehetséges, ha ezt senki sem tudja, a tehetsége nem fog semmit sem számítani. A tehetség egyik fontos összetevője ugyanis, hogy fel- és elismerjék.” Amit szintén biztosan ki lehet jelenteni a tehetségről, hogy sokféle, és mindegyik más tempóban mutatja meg magát. Az irodalmi tehetség például később bontakozik ki, míg matematikában már nagyon fiatalon megmutatkozik: „Azt szokták mondani, hogy ha 25 éves korig valaki nem bizonyul tehetségesnek matematikában, akkor már nem is fog. Az irodalomban azonban 25 év még csak a kezdett, és ez logikus is, hiszen egy regény megírásához tapasztalatra van szükség.”


A tehetségekkel minden rendben, miért kell velük foglalkozni?

A magyarul most megjelent A tehetség ajándéka (Gifted Lives) című könyvében Freeman húsz tehetséges ember történetét foglalja össze, akiknek gyerekkoruktól kezdve 35 éven keresztül követte az életét. Soha senki sem készített korábban hasonlóan nagyszabású kutatást.

„Én hasonlítottam először össze azokat a gyerekeket, akiket tehetségesnek ismertek el azokkal a szintén tehetséges gyerekekkel, akik azonban nem voltak tehetségesként elkönyvelve, hogy kiderítsem, miért van így.” A pszichológustársadalom időpocsékolásnak tartotta a tehetséges gyerekek vizsgálatát, legalábbis abban az értelemben, hogy az elképzelésük szerint nekik nincs szükségük extra figyelemre, sőt, jó ideig már az is megütközést keltett, ha egyes gyerekekről kijelentették, hogy bizonyos területeken tehetségesebbek, mint mások.


Kell a papír és a ceruza

Joan Freeman kutatásainak az egyik felismerése, hogy a tehetség önmagában nem elég. A világhírű pszichológus négy pontban azonosította be a tehetség kibontakozásához szükséges feltételeket. Ezek közül az egyik legfontosabb az esély: ha egy gyereknek nincs lehetősége a gyakorlásra, akkor sehová sem fog eljutni. Az esély többek között olyan alapvető eszközöket jelent, mint a papír és ceruza. „Ezek nélkül nagyjából nulla az esélye annak, hogy egy gyerekből egyszer majd például író legyen” - mondta Joan Freeman.

Ugyancsak szükség van valakire, aki hisz a tehetséges gyerekben, aki mentorként állhat mellette, és adott esetben biztathatja azzal, hogy jól csinálja. Nagyon fontos, hogy legyen egy tanára is, mert egyedül tényleg nem megy: valakitől tanulni kell. „Különösen igaz ez a zenére: egy gyereknek hiába adunk oda egy hegedűt azzal, hogy játsszon rajta. Képességekre van szükség, és ezeket egy tanárnak kell megtanítania.”

Végül pedig szükség van gyakorlásra, magas szinten ugyanis semmit sem lehet művelni e nélkül: „Sok gyerek lehet, hogy unja a zongoraleckéket, de az igazán tehetségesek élvezni fogják. És még ha kényszerítik is őket a zongoraórákra, ha elérnek egy bizonyos szintet, onnantól már élvezet lesz a zongorázás. De addig keményen kell dolgozni.”

Joan Freeman praxisában több olyan esetre is akadt példa, amikor egy gyerek képes volt kibontakoztatni a tehetségét. „Van egy operaénekesem, négyéves volt, amikor az édesanyja felfedezte a tehetségét. Neki nem volt magas végzettsége, de úgy döntött, hogy a gyereket elküldi órákra, hiszen Mozart is négyévesen tanult meg zenélni. Azóta befutott operaénekes”.


Joan Freeman és az életműdíja


Egy tehetség is könnyen elkallódhat

Egy tehetség azonban sokszor nemcsak az esélyek és a lehetőségek hiánya, hanem a szülők hozzáállása miatt vész el, sokan ugyanis, akár szándékosan, akár akaratukon kívül, nagyon könnyen lehúzzák a gyerekeiket. Freeman szerint ez az egyik legrosszabb dolog, amit egy szülő a gyerekével tehet: „Ha a szülők negatív megjegyzéseket tesznek egy gyereknek a tehetsége kibontakoztatására tett minden próbálkozására, akkor az a tehetség rejtve marad. Ha egy gyerek azt hallja, hogy az ambíció nem neki való, akkor szembe kell szállnia a szüleivel vagy akár a tanáraival.”

A legközelebbi környezet és a kultúra is befolyásolja a tehetség kibontakozásának a lehetőségeit. Freeman szerint ez különösen jól megfigyelhető a lányok esetében, akik az egyik kultúrában semmire sem tartják magukat, nem többek szolgálónál, míg egy másik kultúrában úgy gondolják, övék a világ, bárkit és bármit legyőzhetnek. „A tehetség esélyét befolyásolja az is, hogy valaki mit gondol magáról. Nemcsak a képesség számít, hanem a személyiség, az, hogy valaki harcos típus-e, és megragad minden lehetőségét, vagy meghúzódik a háttérben.”

Néha azonban az élet közbeszól, jöhet háború, éhezés, betegség, rengeteg borzalmas dolog van, ami kisiklathatja egy gyerek életét. A pszichológus szerint itt is sokat számíthat a személyiség: néhány gyerek reménytelen körülmények között is azt mondhatja, hogy csak azért is csinálja tovább, mások viszont beleragadhatnak az elkeseredésbe.

Joan Freeman szerint már csak azért is érdemes foglalkozni a tehetséges gyerekekkel, mert ha ezt nem tesszük, akkor elveszítjük őket, és az emberiség nem engedheti meg magának ezt a luxust: „Nagyon sok tehetséget elveszítünk, mert nem értékeljük, hogy a tehetség mennyire komoly erőforrás, pedig ennél hülyébb dolgot nem is tehetnénk. Egyszerűen kidobjuk az ablakon a tehetséges gyerekeinket, pedig minden országnak szüksége lenne a fiatal tehetségekre. És a tehetséggondozás nem feltétlenül a pénzről szól, sokkal inkább a hozzáállásról. Azokon a helyeken azonban, ahol az oktatást nem értékelik, esélyük sincs a tehetségeknek megmutatni magukat.”