Hét rendezőnek együtt sincs ennyi ötlete

Fotó: Vertigo Média

-

Egy szertelen fantázia abszurdba forduló, vérkomoly játékai a mindannyiunkban megbúvó idegenről - az ellentmondásokkal teli Pálfi György semmi pénzből, néhány hónap alatt, szinte ujjgyakorlatként olyan erős filmet forgatott, amilyet mások szakajtónyi támogatással és hosszú évek izzadásával sem tudnak.


Egy kietlen lépcsőház, Molnár Piroska szuszogása és egy rozzant kerekes bevásárlótáska válnak társunkká szűk másfél órára Pálfi György időnként nyomasztó, néha vicces, szarkazmussal teli új filmjében. Mellmagasságig kék olajfesték, üzemhibás lift, hideg neonfény az a közeg, amely újra és újra visszatér, azonban az egyforma, részleteiben egymástól kicsit mégis különböző ajtók mögött szürreálisra komponált világok villannak föl. A Szabadesés valójában, a rendező minden ellenkező nyilatkozata ellenére, egy rövidfilmek sorozatából összeállított szkeccsfilm, amelyet azonban az e műfajban megszokottnál sokkal erősebben köt össze az egységes vízió. No és arról se feledkezzünk meg, hogy az ilyen projektekben általában hét rendezőnek együtt nincs annyi ötlete, mint amennyit itt Pálfi egyetlen epizódba belesűrít.


Molnár Piroska a Szabadesés című filmben


Váratlan csoda, fertőző mocsok, állattá testesült szorongás, tüntető meztelenség vagy éppen egy csecsemő áll ezeknek a történettöredékeknek a középpontjában, amelyeket a szokatlanság, a másság, az idegen iránti viszonyulásunkról való gondolkodás köt össze. Pálfit ezekben a sztorikban az egyes helyzetek aprólékos megrajzolásán túl leginkább az érdekli, hogy milyen stratégiákat választunk az életünkben megjelenő kényelmetlen idegenség meg nem történtté tételére. Az öregek egymást meg nem halló, egymásra nem figyelő zsörtölődése, a vacsoraasztalról lakmározó bika vagy a decens kórustalálkozón meztelenül flangáló menyasszony észrevétlenül maradása, a jógaszerű szeánszon megvalósuló csoda tagadása vagy a betegesen fertőtlenített világban felbukkanó csótány vad elpusztítása az egyes szituációkon messze túlmutatva rólunk szól.


Jordán Tamás (jobb szélen)


Megszokásaink, komfortzónánk védelme, az általunk elképzelhető világ kizárólagossá tétele, a másság el nem fogadása börtönként zárja ránk az életünket - pont úgy, ahogy a Szabadesés szereplői bezárkóznak sivár lépcsőházuk ajtói mögé. Pálfi művének nagyszerűsége abban áll, hogy miközben - időnként felnevetve - végignézzük a néha abszurdig fokozott jeleneteket, szép lassan áll össze bennünk a gondolat, és csak a film után kezd el tartósan kísérteni. A film különleges kifinomultságát talán a felejthetetlenül szívbemarkoló utolsó jelenet példázza leginkább. Az a mód, ahogy az utcán a parkolóból kifaroló autó úgy kerüli ki a földön fekvő csodát vagy tragédiát (értelmezés kérdése), hogy az aprólékos, gondos kormányozgatásban egyszerre van jelen a észlelés és a figyelmen kívül hagyás, félelmetes tömörséggel, komplexitással és törékenységgel teszi zsigerileg megtapasztalhatóvá az egész film mondanivalóját.


Nagy Zsolt és Hőrich Nóra Lili


Mindez azonban Pálfinak nem elég, a dolgokat tovább spilázza azzal, hogy minden egyes jelenet egy filmes műfaj vagy stílus parodisztikus parafrázisa is egyben. A sci-fi-bio-horrortól a dogmán és a tévés szappanoperán keresztül a dokumentarista kamaradrámáig terjed a stílusjátékok sora, ami azt is megmagyarázza, hogy miért annyira különböző az egyes epizódok vizualitása és a színészi játék. E helyütt kell kiemelni a másik zseni, Pohárnok Gergely operatőr munkáját, aki az évtizedek alatt felgyülemlett tárgyak tömkelegével túlzsúfolt, sötét lakástól a vakítóan steril belsőig minden környezetben olyan gazdag textúrájú, erőteljes és minden porcikájában filmszerű képi világot tud teremteni, amire csak szakmájának legnagyobbjai képesek. Napjaink fiatal magyar rendezői nem tudják eléggé megköszönni neki, hogy ilyen lelkesedéssel vesz részt akár no-budget projektjeikben is, ahelyett, hogy bárhol a világon a legnagyobb rivaldafényben, anyagi és szakmai megbecsülésben dolgozna.


Tenki Réka


Nagy értéke a Szabadesésnek az is, hogy a hazai színészek legjobbjai álltak mögé: Molnár Piroska, Benedek Miklós, Nagy Zsolt, Jordán Tamás vagy éppen Hegedűs D. Géza néhány apró döccenéstől eltekintve képesek arra, hogy a formátumból fakadó nehézségek ellenére maradandót alkossanak. Mivel a rövidfilmekben csak nagyon kevés idő adatik mindenkinek, arra van szükség, hogy a karakterekbe néhány pillanat és gesztus alatt képesek legyenek betekintést adni, és ez legtöbb esetben sikerül is nekik. Színészi teljesítmény tekintetében az utolsó, bikás jelenet lóg ki leginkább a sorból: egyszerűen nem hisszük el a Menszátor-Héresz Attila által alakított apa parodisztikusan szigorúra írt szövegeit.


Molnár Piroska


Végeredményben a Szabadesés nem más, mint egy nézői zuhanás Pálfi beteg ötletekben, szélsőséges helyzetekben, szokatlan helyszínekben és kitekert emberi viszonyokban tobzódó fantáziájának bugyraiba. Ezt a leginkább Örkény világlátására emlékeztető művet végignézve az a kérdésünk támad, hogy valakinek, akinek ilyen szemléletmódja, fantáziája, asszociációs rendszere - egy szóval agyműködése - van, annak miként juthat eszébe, hogy valaha is mainstream tömegszórakoztató lehet. Azt gondolom, itt az ideje, hogy Pálfi végre elfogadja az önmagában rejlő idegent, amit jobb híján talán szerzői filmesnek nevezhetünk, hogy feladja nagy költségvetésű látványmozikról szőtt álmait, és teljes energiával és odafigyeléssel az ilyen projekteknek szentelje magát.


Hegedűs D. Géza és Kiss Diána Magdolna


Ugyanis, minden elismerés mellett hozzá kell tenni, ez egy kiforratlan munka. Amennyire magával ragadó a szürreálisnak és az abszurdnak ez a szofisztikált keveréke, ugyanannyira érződik, hogy az egésznek a ritmusa, az együttese nincs kellően összeérve. Úgy tűnik, mintha Pálfi jelenetekben vagy még annál is kisebb pillanatokban, gesztusokban vagy éppen képekben gondolkozott volna, de arra nem volt elég ideje, hogy a központi gondolatot valóban, a szükséges mélységnek megfelelően megeméssze, feldolgozza, és a töredékeket egymáshoz csiszolja.

Nem kérdés, hogy a Szabadesés az utóbbi hónapok magyar filmdömpingjének legizgalmasabb darabja, és hogy Pálfi a(z egyik) legtehetségesebb kortárs magyar filmrendező. Azonban, ha ezt a munkát és a hozzá hasonlókat végre ugyanolyan komolyan venné, mint mondjuk az elátkozottnak tűnő Toldi-projektet, akkor lehet, hogy a Szabadesés ennél is több, mondjuk a Taxidermiához mérhető remekmű lenne. De persze mindez érthető: nem Pálfi lenne, ha betagozódna, ha prekoncepcióinknak megfelelne, ha megállapodna. Lehet, inkább nekünk kellene megtanulnunk minden konvencionális elvárásunkat félretéve gyönyörködni vad fantáziájának időnkénti szertelen tombolásában.


Gosztonyi Csaba és Gera Marina


Azt gondolom, az sem lehet véletlen, hogy ez a műfaj, vetítési idő, formanyelv és koncepció tekintetében rendkívül formabontó film nem a lottópénzekkel degeszre tömött Filmalap finanszírozásában valósult meg. Pálfi egyszerűen nem fér bele abba a gördülékenyre csiszolt, könnyed és kiszámítható világképbe, amelyet a magyar filmfinanszírozás jelenlegi gurui támogatottjaiktól elvárnak. Aki azonban valami másra is kíváncsi, ne hagyja ki a Szabadesést, amely mellé a mozikban Tóth Luca animációja társul kísérőfilmként.