„Fogalmam sincs, mire és meddig kell itt és most berendezkedni”

Fotó: / Hirling Bálint / / Hirling Bálint

-

Fehér Renátó 1989-ben született Szombathelyen. A 2014-es könyvhéten jelent meg első verseskötete Garázsmenet címmel. A rendszerváltásról, berögződött panelekről és „a megpattanó gerinc hangjáról” beszélgettünk.


A Garázsmenet verseiből mintha valami erős düh, számonkérés áradna a szülők generációja felé. Inkább indulatot mondanék. De nemcsak a szülőkkel, hanem a generációmmal kapcsolatban is áll ugyanez. A családom történeteit szerettem volna megírni, hogy közben szem előtt tartom: mindezt körülöleli a közeli és távolabbi múlt ká-európai történelme. Az alapkérdés számomra az volt, hogy a rendszerváltás és annak előtörténete, amit majd hivatásként igyekszem kutatni, a köztársaság és annak hanyatlása, tehát ez a közérzet miként transzformálható versekké. A születésed éve, 1989, mikor kezdett el foglalkoztatni? Ráadásul a nyugati határsáv mellett nőttél fel, a kötet nyitó verse is a Határsáv címet viseli.   ’89-et korábban úgy hallottam emlegetni, mint a történelem úgymond végét, egy másik történet kezdetét. Ez a cezúra izgatott. Az egyetemen kezdtem el a korszakkal foglalkozni, a kortárs irodalom felől érkeztem: Petri György költészete érdekelt. Viszonylag hamar rájöttem, hogy a magánéletnek és a közéletnek teljes szétszálazhatatlansága az, ami Petri líráját számomra inspiratívvá teszi és jellemzi. Ezeknek a verseknek jelentős része ráadásul szamizdatban jelent meg a ’80-as években, ami morális biztosítékot is hordozhat. Szép lassan kiderült, hogy mindez engem a rendszerváltás miatt érdekel. Számomra a Beszélő folyóirat és Petri – több más tényező mellett – a rendszerváltás előtörténetét jelenti. Hiszem, hogy nélkülük nehezebben jutottunk volna el a születésem pillanatáig, persze összemosok magánéletet és közéletet.  Nekem a rendszerváltás ezeknek a hajlíthatatlan figuráknak a győzelmét is jelenti. Sőt, ez válik bennem egyre hangsúlyosabbá, hiszen a hatalom nyílt harcot hirdetett a demokratikus ellenzék emlékezete ellen.



Nem bizonytalanodsz el azt látva, hogy az évforduló kapcsán a szüleid generációja lépten-nyomon ismeri be, hogy valamit nagyon elrontott az elmúlt 25 évben? Nyilván sok minden nem teljesült be az akkori vágyakból. Emberjogi kérdésekkel foglalkozni evidens volt ’89-ben, de a szegénység problémája, amelyet Solt Ottília a szamizdat és legális Beszélőben körüljárt, a politika számára valahogy másodlagos kérdés maradt. Hogy mi történik azokkal a tömegekkel, amelyek például a gyárak, a nehézipar megszűnésével kiszorultak nemcsak a munkaerőpiacról, hanem –  mostanra nyilvánvalóvá vált –  a társadalomból is. Hogy a kapitalizmus kiszámíthatatlan teljesítményére nagy többségben etnicizáló és rasszista válaszok születnek, és nem a társadalmi részvét, a szolidaritás és a személyes felelősségvállalás ’89-es civil hagyományának lesz széles körű reneszánsza. Méltóságot mindenkinek, szólt Solt programja, és óráról órára égetőbb, hogy ezek a szövegek újra előkerüljenek. Sokkal jobban érezném magam egy országban, ahol megvitatjuk, hogy Solt Ottília legyen-e közös ikon, ahelyett, hogy kinyilatkoztatjuk, hogy Nyirő József vagy Marosán György az. Ma szinte kizárólag csak retorikai küzdelem zajlik a különböző frontokon, és egyre nagyobb a paranoia. Nézem egy baloldali tévécsatorna műsorát négy vendéggel. Egy fiatal szociológus, Misetics Bálint az előző nyolc év szociálpolitikáját is bírálóan említi, mire az idősebb vendégek rögtön távolságtartással kezdenek hozzá viszonyulni, sőt támadólag lépnek fel vele szemben (netán a Szabadság téri emlékművet is támogatja?), holott a valódi szubverzív kritikát ő fogalmazza meg a jelen állapotokkal kapcsolatban is. Kezd kialakulni a helyzet – és ezt sajnos generációs kérdésnek gondolom, ugyanis az „öregezés” tízből három esetben nem tiszteletlenség –, hogy ha nem a bevett, kanonizált, közben pedig egyre inkább kontraproduktív panelek és mantrák hangzanak el a nemzedékem részéről, akkor az gyanakvást ébreszt velünk kapcsolatban. Az erről szóló vers már épp a Garázsmenet lezárása után született, így kimaradt a kötetből.



Miközben te meg úgy érzed, hogy csak a ti generációtoknak van esélye változtatni pont a berögződött panelek miatt? Nem akarok a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani a generációmnak. Ami biztosnak látszik, hogy apró kompromisszumok egymásutánja olyan helyzetbe kényszerítette a politikai szereplőket, ahonnan nem lehet már visszafordulni. Sorra jöttek egyes alkuk, amelyek még épp megköthetőnek tűntek, közben viszont már nem maradt ugyanaz az erkölcsi alap, mint eredetileg volt. Most a konkrét politikai aktoroktól függetlenül is: az a bizonyos januári (PM-es) unicumozás, amely az ellenzéki együttműködés megkötését követte, például mintha ennek a szokatlanul gyors felismerését rögzítette volna, a közeghez képest szokatlanul poétikusan. Számomra ez költőileg izgalmas jelenet. Másfelől pedig: a következetesség lassacskán az önfejűség szinonimájává romlik. Meggyőződésem, hogy a diáktüntetések és az egyetemfoglalás hatásos módszerek voltak arra is, hogy a generációm felhívja a figyelmet, hogy van véleménye, szándéka és némi elképzelése: nagy komolyan beszéltünk dolgokról, amelyekhez nem egészen értünk, de egyúttal azt is prezentáltuk, hogy felelősséget akarunk vállalni a saját és a közös dolgainkért. Ez nem a cél szentesít bármilyen eszközt erkölcse volt, hanem az átlépés a Rubiconon. Persze ez sem volt szűzi és makulátlan: megvoltak a narcisztikus figurák, akik minél inkább látszani akartak, saját tekintélyük, kapcsolati tőkéjük, lehetőségeik építésére is használták a fórumokat. A generációm is elkezdte már ilyen-olyan okból kötögetni az alkukat. Ebből a néhány napból viszont mégis inkább a szeretetre méltó lelkesedésre, az őszinte indulatra és a kreativitásra szeretek emlékezni.



A Ká-európai ismerős című versben említed is a „megpattanó gerinc hangját”, de szerepel a költeményben az újratemetési beszéd ifjú szónoka is. A Garázsmenet egyik fontos „apafigurája” ő, aki abban a történelmi pillanatban főszereplő. Számomra az a szónoklat – amellett, hogy jelentős politikai teljesítménynek tartom – költői motívummá lényegült át. Az is tanulságos persze, és erről próbáltam beszélni az előbb a panelek és mantrák kapcsán, hogy ma nagyrabecsüléssel emlegetni ezt a beszédet gyanakvásra ad okot a baloldalon, szinte kötelező visszafelé bírálni, mintha az akkori beszéd elismerésével bárki legitimálni szándékozná Orbán Viktor mai rendszerének döntéseit. Épp ellenkezőleg, ezt a momentumot látom az egyik legjelentősebb ellenérvnek a mostani állapotaink ellen. Ha a jelen jogosnak látszó indulatai felől megvetjük, megpecsételjük vagy elbagatellizáljuk az újratemetési beszédet, változatlanságában számítónak, hataloméhesnek tüntetjük fel a szónokot, úgy nem lesz elemezhető és elbeszélhető az a hanyatlás, amely e pályát és vele szoros összefüggésben az ország sorsát jellemezte, és az sem lesz tisztán látható, hogy mi történt velünk ’89 óta. Például, hogy a Bibó-szakkollégiumból hogy lett idő előtt Gerúszia, demokráciából gerontokrácia. Amikor elkezdtél a rendszerváltás korszakával foglalkozni, az is motivált, hogy ezáltal majd jobban érted azt, ami ma történik? Abban bíztam, hogy megérthetőek a fordulópontok, hogy valamennyire bemérhető lesz, merre akar tartani az ország. De közben lassacskán és ragacsosan felszámolódik a rendszerváltás legtöbb vívmánya, ami pedig a legrémítőbb, hogy fogalmam sincs, mire és meddig kell itt és most berendezkedni, még a korrumpálódás határai is kitapogathatatlanok. Nincs garancia, hogy ha majd egyszer vége lesz, nem kezdődik – a halmozódó indulatok okán – egy másik revanskormányzás, amelyik megtartja a jelenlegi ars poeticát: Nektek is meg kell tanulni a hét szűk esztendőt. Kivel lehet majd a jelen figurái közül beszélni és újrakezdeni? Mert ahogy a népet, úgy a klientúrát sem lehet maradéktalanul leváltani, ez már ’89-ben is látható volt. Így lehet, hogy ma Magyarországon Pozsgay Imre nem a történelem egy szürke tanúja, hanem köztiszteletben álló személy, akinek a legmagasabb szinten tartanak igényt a véleményére és a társaságára. A kérdésre visszatérve, azt hiszem az információkat és adatokat jórészt elsajátíthatom, a közérzetből írtam egy kötetnyi verset, de a lényegi válaszokat illetően ma sem vagyok okosabb.