Felhagy az írással az egyik legismertebb magyar író

Fotó: Kummer János / Vs.hu / Kummer János / Vs.hu

-

Rókagombáról, a rendszerváltás utáni gyors lecsúszásról és a pártérdekeket képviselő irodalomról beszélgettünk Fehér Bélával. Az irodalomból kiszállni készülő írótól azt is megtudtuk, hol a legjobb a pacal az országban.


Azt előre kell bocsássam, hogy olyan pillanatban ülünk le beszélgetni, amikor én kiszálltam az irodalomból. Nincs kedvem ehhez az értelmiségi világhoz. Nem teljesen értem; voltaképpen sosem szálltál be. Az elmúlt öt évben kerültél beljebb az irodalom fősodrába. A recenziók felélénkültek, kedvezőek voltak. Előtte is volt olvasótáborod, például Kemény István a maga idejében a Zöldvendéglőről mindig felsőfokban nyilatkozott. Az egész írói pályám véletlenen múlott. Eszembe se jutott a Zöldvendéglőt megírni. Az vitt rá, hogy az utcán összefutottam Szántó György Tiborral, aki elújságolta, hogy kiadója van, Szvák Gyulával, a Maecenas. Mondta, hogy újságírói munkásságomat régóta figyeli, szerinte több van bennem, ha volna a fiókomban valami olyasmi, akkor szóljak, és hozzam. (Hetvenöt óta voltam a Magyar Nemzetnél, és nyolc év szünet után február óta megint ott vagyok.) Tehát eltelt három nap, és akkor jöttem rá, hogy ezt meg akarom írni. A gyerekkorom története megvolt, lappangott, nekiálltam. A mosógépre pokrócot tettem, hogy ne kopogjon, mert már megvolt az első fiam a szoba-konyhás lakásunkban. Ha nem találkozom a Szántó Gyurival, nem biztos, hogy mindez így alakul. Az újságírás óhatatlanul szóba került. Olyan érzésem is van, mintha anakronisztikusak lennénk. Régen az írói munkának az iskolája ez volt. Vidéken kezdtem, a Veszprémi Naplónál, aztán jött a Pest Megyei Hírlap, ezt követően a Nemzet. Akkoriban sokaknak a fő vágya volt, hogy idekerüljenek, mert a többi laphoz képest valamivel szabadabb szellem és igen magas színvonal, igényesség jellemezte. Lehetett például tárcát írni, ez a mai napig kedvenc műfajom. Komoly újságírók dolgoztak itt, péládul Baróti Géza, Mátrai-Betegh Béla, Ruffy Péter, Kristóf Attila. De a fiatalabbak szintén tehetségesek voltak: Javorniczky István, Boros István.


Azt mondtad, hogy kiszálltál… Egyértelműen a Magvetőnek köszönhetem az előző évek sikereit. Ennyire figyelmes, baráti, együttműködő kiadóval soha nem dolgoztam. Azonban  rettenetesen nehezen viselem a két- vagy háromoldalú nyomást. Lehet erről beszélni, de nem tudom, van-e értelme. Ha csak azt nézzük, ami az irodalmi életben folyik, rémálom. És ennek érintettje vagyok. Zsidóbérenc és fasiszta egy személyben, mindkét minősítést és besorolást megkaptam. Az egész butasága és elviselhetetlensége vérforraló. Tudom, hogy egzisztenciális küzdelmekről is szó van, de azért mindennek van határa. Vagy ez már nem igaz? Nincs minden hagyomány híján, amiben vagyunk… Épp Szántó Gyuri mondja, aki történész, ha elmegy nyugdíjba, akkor a magyar történelem alulnézetéből írja meg a széthúzás tradícióját. Vörös fonalként húzódik végig a históriánkon. A tatárjárásnál kezdi. A Thuróczy-krónikában nyert feljegyzést, hogy amikor jelentették IV. Bélának, hogy a tatárok betörtek, akkor az urak összesúgtak, és – idézem – : „örülének a király bajának”. Holott az az ország baja volt. Ez már akkor működött, a mai napig meghatározó. Amikor huszonöt évvel ezelőtt az indulatok nyilvánosan feltörtek és egymásnak feszültek, sejtetted-e, hogy mindez hova tart? Dehogy sejtettem. Senki nem sejtette. Egy darabig abban reménykedtem, hogy a társadalom van annyira normális, hogy ez rendeződik. Viszont azt tapasztalom, hogy a romlás állandó, folyamatos; függetlenül attól, milyen kormány van. Persze, nehéz szétszálazni mi ebben az európai tendencia, mi a nemzeti specifikum. Egymás nyírását nem tudom elfogadni. Amikor kiszállok, ez az egyik oka. Nem tudom elfogadni, hogy bármi, amit teszek, ide vagy oda elmegyek, ezzel vagy azzal találkozom, annak nyomban megsemmisítő ítéletek a következményei. De sem közíró, sem politikai publicista nem vagyok, erről direktben írni nem szeretnék.


-


Praktikusan mit jelent, hogy kiszállsz? Azt, hogy nem írok regényt. Maradjunk annyiban, hogy ebben a közegben nincs kedvem hozzá. Nagyon érdekes, hogy a legutóbbi könyvem, a Jelenetek egy vakondűző életéből, az vagy jó, vagy nem, vagy közepes, nem az én tisztem eldönteni, de baráti társaságban – amelyről azt kell mondanom, ha már oldalakban gondolkozunk, hogy a liberális beállítottságúak többen vannak benne – leírtam tíz pontban, mit fog a kritika kifogásolni. Említs egyet-kettőt. Azt mondtam, azzal fog kezdődni: a Kossuthkifli sikerére ráülve gyorsan egy újabb regényt férceltem össze. Persze baromság, jóval régebben kezdtem írni, mint ahogy a Kossuthkifli úgymond befutott volna. Ezek övön aluli ütések. Lehet irodalmon kívüli szempontnak nevezni, amit említesz, de ez még belefér, nem? A rosszindulat, a bérvadászat nem fér bele. Volt olyan esetem is, egy korább könyvemnél, hogy még aljasabb volt a hangütés. Gondoltam, ezzel az emberrel csak váltanék néhány szót, és kiderült: álnéven publikált. Azt nem tudtam kinyomozni, ki volt, de megrendelésre született a szöveg biztosan. Azért is lep meg, amit mondasz, mert – hogy szerénytelenül messzire ne menjek – írtam az Alszik a doki Bethlehemben című regényedről erős meggyőződéssel méltatóan, és emlékszem, Esterházy is felhívta rá az olvasók figyelmét. És talán nem ez volt az egyetlen eset. Nehezen tudom elképzelni, hogy irányított volna a kritika. Nem tudom, mi van e mögött, nem is érdekel. Persze tudom, nem a kritikának ír az ember, de azért roppant feltűnő, hogy gyengébb könyveket laudálnak. Haveri alapon? Elvtársi alapon? Üzleti alapon?


-


Azért is bánt a döntésed, mert olyan életművel van dolgunk, amelyben sok és többféle hang, helyszín, figura bukkan fel. Ha az Alszik a dokira gondolok vagy legutóbbi regényedre, ott például az az érzékenység a feltűnő, amivel a kortárs, napi szinten tapasztalt világhoz nyúlsz, reagálsz arra. Újrateremted. Az elmúlt huszonöt év Magyarországáról kevés olyan mű született, amely referálna erről az időszakról. A Vakond-könyv története hasonlóan félig-meddig igaz történet. Egy fóti kocsmában megismerkedtem valakivel, akinek levertem véletlenül a sörét. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy ő utazó, kereskedő ügynök. Elmesélte az életét. A vakondot már én találtam ki hozzá, de beleszűrődik a saját gyerekkorom is, ezt részben Párizsban töltöttem. A nevelőapám, Pálfy József a Magyarország főszerkesztője lett később, nyolc évig Párizsban dolgozott, egy darabig ott jártam iskolába is. Ennek a fóti, alkalmi ismerősnek a történetével indultam el. Mindegy, megmondta valaki, hogy amíg a Magyar Nemzetnél vagyok – ismét a hétvégi Magazint szerkesztem – ne számítsak elismerésre. Gondolom, itt a másik oldalnak nevezett polgártársaim elismerésére gondolt az illető. Ingoványos talaj ez, mert alapjában véve egyáltalán nem érdekel az elismerés, de az igazságtalanságot nehezen dolgozom fel. Poétikus vizekre akarok veled evezni, miközben azt mondod, hogy ezeken a vizeken Magyarországon nem kívánsz evezni. Térjünk vissza a sokféleségre. Amikor a Kossuthkifliről beszélünk, a szabadságharc idejében járunk; bő, gazdag, lucidus munka. Magamban magyarság-groteszknek szoktam nevezni. Talán túl sok mindent zsúfoltam bele, de alapvetően rendben van. Hat éve írtam, majdnem négy éven át. Sokakkal konzultáltam a nyelvi kérdésekről. A fiam bizonytalanított el, bölcsész egyetemistaként azt mondta, nem mindenütt érti a szöveget. Emlékszem, Esterházyval is diskuráltunk erről, mert szokott Sajkodon megfordulni, ahol a legjobb pacalt főzik a helyi vendéglőben, és ahol nyaranta egy-két hónapot eltöltök. Nagyon nagy munkák voltak a könyv mögött. Mindennel tisztában akartam lenni; ez volt a legnehezebb – a hétköznapok; hogyan öltöztek, mit ettek, mennyi idő alatt ért a hajó Pozsonyba stb. Egy lovas kocsis történetnél hol van híd, ahol át lehet kelni. Korabeli osztrák katonai haditérképpel dolgoztam. Azt szoktam erre mondani, hogy magamat szórakoztatom, mert nyilván senki nem fog reklamálni, hogy a Galántánál volt-e a híd. Nem írói biztonság, hanem az a tudat fontos, hogy az rendben van. Terveztem azt is, hogy regényt írok a Világos utáni nyolc napról; Kossuth elment Aradra, aztán Orsovára, aztán átment Törökországba, e kettő között nyolc nap telt el. Nagyon komoly emlékirat-irodalma van, a történelemkönyvek ezzel nem nagyon foglalkoztak, a bukás utáni részletek ördögiek, és ha ezt megírnám, szobordöntés volna, mert szerintem Kossuth gyáván viselkedett, ráadásul egy vagyont vitt magával. Az Egressy-naplóban benne van, már pontosan nem emlékszem, kikkel ment át, de volt ott egy senki földje, ahol a Cserna folyó beleömlik a Dunába, egy volt istállót alakítottak át karanténnak, meztelenre kellett vetkőzni, mindent és mindenkit fertőtlenítettek valami folyadékkal. Este Kossuth szállásán, még nem török oldalon, Kossuth és Batthyány, a kivégzett miniszterelnök testvére aggatták fel a bankjegyeket, hogy megszáradjanak. Aztán Kossuth összeszedett egy nőt, akit még régebbről ismert, a felesége nem volt vele. Mellesleg a koronát is elásták, erről Kossuth nem tudott, később osztrák és magyar besúgók derítették ki, hol van. Egyébként Kossuthnak hatalmas ellenzéke volt. Szóval, nem az volt a képlet, hogy Kossuth és mögötte az egész ország. Gondoltam, ezt tényanyagokra támaszkodva megírom, de úgy fest, elmarad.


-


Legutóbbi könyveddel kapcsolatban meséltél arról a fóti kocsmáról, ahol az a figura volt az inspiráció. Minden könyved estében megtaláltál konkrét támpontokat? Nem tudom, nem mindig. De a Vakond-könyvben az volt számomra fontos, hogy ez a pasi nem tudta feldolgozni, hogy sehova sem tartozik. Ide már nem, oda még nem. Itthon megpróbálja, ám egyre mélyebbre csúszik, nincs kapaszkodó. Ez a hontalanság foglalkoztatott. A légüres tér... Lezajlott a rendszerváltás, olyan világba jött haza, visszidált (sic!), amiről fogalma nem volt. És nem hisz a szemének. Az Alszik a dokinál erős volt az a nyelvi világ, amelyet megformáltál. Sok idiómával is dolgoztál, ezzel együtt az olvasó azt látta, hogy a szerző kíváncsian forog ebben a kortárs közegben, ez nem könyvtárazás. Ehhez kell még három nagyfiú az ember életébe, akik sok történetet szállítanak neki. Hogy ismét Esterházyt említsem, azt mondja: az irodalom maga a nyelv. Amikor először olvastam, irigyeltem tőle, hogy nem nekem jutott eszembe. Kimondhatatlanul élvezem nyelvet, fürdök benne. A tizenkilencedik századi nyelv is annyira érdekes számomra, mint a mai. Sokan boronganak afölött, hogy ami bennünket körülvesz, az a nyelvromlás végzetes állapotát mutatja, ebből következőleg a figurák is egyneműek, nincsenek karakterek. Mások, mint te is, képesek megragadni a jellegzetességeket, és dolgozni ezzel az anyaggal. Ez az antennám eredendően megvolt, a hetvenes években ugyanúgy, mint ma. Messziről kell kezdenem; nem a szüleimnél nevelkedtem, nagyapám körorvos volt Hajdúhadházán, itt játszódik a Zöldvendéglő, és én már kisgyerekként élveztem, ahogy ott beszélnek. Konkrétan emlékszem: összenevet egy társaság, amikor rákérdezek arra, mi az a cibere. Mi fog meg egy szóban egy hétéves gyereket? Esténként regény helyett szótárakat olvastam az ágyban. Ez a szokásom azóta is megmaradt. Szavakkal alszom el. Mit gondolsz arról, hogy – és talán közösek a tapasztalataink – régebben a kocsmákba történetekért járt az ember. Az elmúlt húsz évben egyre gyakrabban kerülhet bárki abba a helyzetbe, hogy egy beszélgetés váratlan pontján a legócskább megjegyzések bukkannak fel. Politikai minősítések, rasszista, antiszemita felhangok. Ez mélyen felkavar és lehangol. Olyan lett ez, a politika, mint régen a foci, mindenki ért hozzá. Valaki azt mondta pár éve, amikor a magyar parlamentben elhangzott valami szalonképtelen mondat, hogy ez mindenhova beszivárog majd. Így is lett. Ha a nyelv változásainak sorsát nézzük, én kilencven százalékban a bulvárlapokat látom az emberek kezében. Az esélye is megszűnt a komolyan vehető polgári újságírásnak? Egyrészt van a mondás, aki a zenekart fizeti, az mondja meg, mit játsszon. Ez ilyen egyszerű. Nem tudom, feltűnik-e valakinek, hogy nincs riport a sajtóban. A tárca is haldoklik. Kimúlt a hírfej. Ha a két háború közötti időszak sajtóját nézzük, abból még érthető, miért ültek az emberek a kávéházakban. Volt igény az olvasásra.  Amennyire tudom, nyugaton is a bulvár arat. Úgy általában a tévé is bulvárosodik, az elhülyülés útjára terelt tömeget akarja kielégíteni. Tarján Vilmosra, a két világháború között működő legendás újságíróra hivatkoznék. „A riporternek azért sem szabad politikai pártba lépnie, mert elveszíti függetlenségét. Az újságírás legfontosabb motívuma – a tárgyilagosság. Ezt ne add el soha, semmi körülmények között. Ne politizálj, te csak maradj riporter, hogy munkádban ne befolyásoljanak.” Mi lenne, ha ezt kötelezővé tennék?


-

Mennyire volt illuzórikus elképzelés, hogy a nyolcvankilenc előtti időszakban jelentős kulturális tőke halmozódott fel? Valamiféle muníció, amely felvértezettséget adhat a fordulat utánra is. Aztán egy pillanat alatt elporlott. A rendszerváltozás egyik következménye, hogy a magyar nép pazarlóan és félreértésben él a demokráciával. Innen eredeztetek mindent. Kilencven után elképesztően gyors volt a lecsúszás. Az egész fordulatra nincs rálátásunk, nincs kellő távlatunk. De azt tudom, hogy minden összefügg. Hogy minek volt jelentősége, és milyen elvárás volt téves, ez szerintem ötven év. A kortársak optikája mindig csal. Valahova el fog jutni ez az egész, de hogy hova, arról senkinek sincs fogalma. És az szintén kérdés, hogy a kulturális lecsúszás összefügg-e a rendszerrel, mert, mondom, nyugaton is látjuk az inflálódást. Azt mondtad, kiszállsz az irodalomból. Nem az első eset, hogy így döntöttem, de most erős leszek, tényleg megérdemlek egy kis békét. Az évek során összegyűlt egy kötetre való egypercesem, nekem Örkény az „apám”, ha úgy tetszik, tehát merek így fogalmazni: ezt a műfajt megpróbáltam kitágítani, ez együtt van. Talán megjelenik. Azonkívül Szécsi Noémivel egy képes hadigasztronómiai albumon dolgozunk. Cserna Bandival az Ede kettőt tervezgetjük. Ott még komoly kutatások várnak ránk. Amúgy tényleg kiszálltam. Ebben az adok-kapokban nem veszek részt, nem vagyok hajlandó bosszankodni. Megdermeszt az irodalomban és a körülötte uralkodó atmoszféra. Morcsányi Géza persze igyekszik türelemre inteni, látom a szemén, hogy nem hisz az én regénytelen életemben. Ámulva figyelem az értelmiség egy részének pártszolgálatba állított indulatait, a megosztottságát, idiotizmusig menő elfogultságát, azt, hogy ezáltal folyamatosan két igazság szökken szárba. Az értelmiség felelősségét semmi nem menti. Maradjunk annyiban, hogy bűn az antiszemitizmus, de bűn nácikat és nácizmust vizionálni ott, ahol ilyen nincs. Visszatérve az irodalmi életre: Márai Sándornak az a véleménye, hogy az író ne akarjon társadalmi tekintély lenni, „mert pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben. Soha ne politizáljon, mindig ítéljen, s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.” Na, ezt meg törvénybe kellene iktatni. Ha lemész most Sajkodra, akkor … Olvasni fogok. És főzni! Várom a rókagombát! Mennyire kényezteted magad, varázsolsz a konyhában? Elszánt gombabarát vagyok. A régi sajkodi parkolóőr gombász volt. Egyszer beállított két szatyor vargányával, én abból csodákat műveltem. És hát a lecsó!