Ezek a magyar filmek nem veszik el a kedvünket az élettől

Forrás: Ristretto Distribution Kft.

-

A közvélekedés szerint kétféle magyar film létezik: a nyomasztó művészfilm, amelytől mély depresszióba zuhan az ember, és a kínos vígjáték, amelynek a bárgyú poénjain lehetetlen nevetni. Ez persze nem igaz: ahogy a héten bemutatott Swing című film is bizonyítja, akadnak szórakoztató magyar filmek is. Ezek közül ajánlunk tízet az elmúlt bő tizenöt évből.


Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten (1999)

Jancsó Miklós kiváló társadalomszatíráján könnyesre röhögi magát az ember: az agresszív, túlpörgött Kapa (Mucsi Zoltán) és a szerencsétlenkedő Pepe (Scherer Péter) fenomenális dumái egyszerűen felülmúlhatatlanok. Miközben rajtuk szórakozunk, felsorakozik előttünk a rendszerváltás utáni Magyarország számos tipikus, szánalmas figurája a korrupt rendőrtől a magát mindenhatónak képzelő gengsztervállalkozóig. És köztük jár hófehér ruhában Jancsó, a művész, aki sokszor együtt röhög a csürhével, de mégis kívülről szemléli ezt az egész beteg karnevált.



A napfény íze (1999)

Szabó István szépséges, Koltai Lajos puha fényeivel fényképezett, a 20. század nagyját felölelő családi drámájában Ralph Fiennes három generációnyi Sonnenscheint – nagyapát, apát és fiút – játszik el briliánsan, olyan remek partnerekkel, mint Rachel Weisz és Molly Parker. A változó politikai-társadalmi helyzetekben boldogulni próbáló zsidó család történetéből kibontakozik országunk 20. századi, leginkább csúfos történelme, de annak ellenére, hogy szívszorító, kemény jelenetek is vannak a filmben, mégis jó három teljes órára elmerülni a világában.



I love Budapest (2001)

2001 szuper év volt a magyar film szempontjából: színre lépett Hajdu Szabolcs (Macerás ügyek), Török Ferenc (Moszkva tér) és Incze Ágnes is az I love Budapesttel, amelyben Hámori Gabriella és Csányi Sándor első filmfőszerepét alakította. Az volt az újszerű ebben a filmben, hogy meglepően hasonlított az életre. A színészek emberi hangon beszélnek benne, és olyan magyar mondatok hagyják el a szájukat, amelyek hitelesnek tűnnek egy Pesten boldogulni próbáló, naiv vidéki lánytól és egy suttyó biztonsági őrtől. És nevetni is lehet rajta, például, amikor Csányi benyögi, hogy „nem tudom, mi van velem, csak úgy jön belém a kaja”.



Hukkle (2002)

A film bemutatása idején népies hatású gyöngyvirágfüzérek tekeredtek a budapesti villamosok oldalán – már a reklámkampánya sem volt átlagos ennek a furcsán kedves horrormesefilmnek. Egy bűbájosan gyűrött arcú (mint egy ráncos alma) bácsika ül egy padon, meg sem szólal, csak csuklik, mégis elmond nekünk egy vérfagyasztó történetet egy faluban lezajlott mérgezéses gyilkosságsorozatról. Dialógus nélkül, meghökkentő képekkel és hangokkal mesél Pálfi György és operatőre, Pohárnok Gergely, és amikor először láttuk a filmet, rögtön tudtuk, hogy egy igazán izgalmas új rendezőt ismertünk meg.



Boldog születésnapot! (2003)

A Swing rendezője, Fazekas Csaba jó tíz évvel ezelőtt csinált már egy nagyjátékfilmet, ha valakinek kimaradt, érdemes pótolni. Ez is jóféle közönségfilm, amelyben már megjelent az az árnyaltabb humor, amely a Swingnek is sajátja, és amely olyan ritka a magyar vígjátékokban. Főhőse (Kocsis Gergely) Einstein reinkarnációja ugyan, mégis egy rakás szerencsétlenség: 30. születésnapjáig szinte semmit sem ért el, az anyjával lakik, és még barátnője sincs, úgy dönt hát, hogy egy nap alatt mindent bepótol, ami addig kimaradt. Ónodi Eszter és a Kovács Kati-mánia már itt is megvolt. A filmért csak kattintani kell.



Fehér tenyér (2006)

Hajdu Szabolcs harmadik nagyjátékfilmjével megmutatta, hogy nemcsak mesés világokban van otthon, hanem egy kőkeményen realista sportfilmet is simán levezényel. A történet nagyon személyes: a rendező testvére, Uldi – aki a felnőttkori jelenetekben kvázi saját magát alakítja – gyerekkorában versenyszerűen sportolt egy kíméletlen edző irányítása alatt, majd felnőttként Kanadában lett maga is edző, mielőtt Las Vegasban kötött volna ki. Oké, hogy a debreceni panel és a tornászedző (a kiváló román színész, Gheorghe Dinica) kegyetlen, de a film mégsem adja át magát a nyomasztásnak, hanem feszes, izgalmas drámává kerekedik.



A nyomozó (2008)

Gigor Attila első nagyjátékfilmje (azóta is izgatottan várjuk a következőt) thrillernek álcázza magát, amelyben Anger Zsolt autisztikus figurája elvállal egy bérgyilkosságot, hogy ki tudja fizetni rákos anyja külföldi kezelését. Valójában azonban egy nagyon is vicces filmről van szó, amelyben a legváratlanabb módokon támad a hol sötét (a főhős körül egyre szaporodnak a hullák), hol szürreális (a rák beszélő ízeltlábúként elevenedik meg) humor, mint a legjobb skandináv filmekben. És a végén már annak drukkolunk, hogy Malkáv Tibornak sikerüljön minden élősködőt kiirtania, és boldogan élnie, míg meg nem hal.



Inkubátor (2010)

A dokumentumfilm-nézéshez a legtöbben valószínűleg nem a felhőtlen szórakozást asszociálják, de Pigniczky Réka remekül felépített Inkubátora tényleg úgy bevonja az embert, mintha egy pörgős játékfilmet nézne. Amerikában élő magyarokról szól, akiket egy konkrét, nagyon kedves sztori kapcsán ismerünk meg: a rendezőnő és barátai '84-ben egy cserkésztáborban előadták az István, a királyt, huszonöt évvel később pedig megpróbálnak ugyanoda összeszervezni egy újabb előadást az immár negyven körüli egykori cserkészekkel. Egy csomó érdekesség kiderül hazáról, identitásról és identitásvesztésről, de úgy, hogy közben egy fél pillanatig sem unatkozunk.



Aglaja (2012)

Igaz, Deák Krisztina filmjében van valami rémálomszerű – a romániai cirkuszos családnak el kell menekülnie a hazájából, majd a főhős kislányt bentlakásos iskolába kényszerítik –, de azért lényegében mégis egy anya-lánya viszony érdekes boncolgatása, egy kislány felnövéstörténete, amelynek a végén a hősnő diadalmasan talál rá saját magára. Lehet gyönyörködni Máthé Tibor gyönyörűen komponált képeiben és három csodás színésznő játékában is: a kicsi Aglaját alakító Jávor Babett teljesen elvarázsolja az embert, a kamasz Aglaját játszó Móga Piroska felpiszkálja a kíváncsiságunkat, és az Aglaja anyját megformáló Ónodi Eszter bizony még a hajánál fogva is csüng a kedvünkért.



Utóélet (2014)

Nem győzzük eleget dicsérni Zomborácz Virág bemutatkozó filmjét, amelyet még pont nem késő moziban elcsípni (a Kinóban az ünnepek alatt minden este fél 7-kor levetítik). Az apja szellemétől (Gálffi László) szabadulni próbáló, szorongó fiú (Kristóf Márton) felnőtté válásának története megható, kicsit szomorkás, ugyanakkor zseniálisan egyedi, ironikus humora van. Pohárnok Gergely képeiből egy egészen sajátos világ bomlik ki, az amatőr főszereplő érzékenysége pedig még sokáig az emberrel marad az iszonyú aranyos vége főcím után. Ritka az olyan első film, amelyben minden ennyire a helyén van.