Ez egy elég jó film. Csak hazug

Forrás: Big Bang Media

-

A Jobb, ha hallgatsz egy inspiráló film a nyomozó újságírásról, és ugyan megtörtént eseményeken alapul, de az igazságot mégis nagyon elferdíti. Miért lehet belőle mégis rengeteget tanulni?


Általában kiráz a hideg az önvallomásba forduló kritikáktól, de mivel most egy olyan témáról van szó, amely több szempontból is érint személyesen, ezért mégis valami ilyesmire vetemednék én magam is.

Kezdeném ott, hogy 1999-ben bemutattak egy filmet, amelynek egészen közvetlen szerepe volt abban, hogy újságíró lett belőlem. Akkoriban egyetemista voltam, és sokáig vívódtam azon, hogy vajon a nagyobb anyagi biztonsággal kecsegtető kommunikációs karriert vagy pedig az izgalmasnak tűnő, de komoly egzisztenciát nem feltétlenül biztosító újságírói pályát válasszam-e.


Jeremy Renner mint Gary Webb a Jobb, ha hallgatsz című filmben


Eljött aztán az a pillanat, amikor válaszút elé kerültem. Kaptam egy főként szövegírói munkára vonatkozó ajánlatot egy akkoriban menőnek számító informatikai cégtől elég tisztes fizetéssel. Ez nagyon csábító volt (csóró egyetemistaként főleg a pénz), de közben már dolgoztam egy kisebb rádiónak, ahol nagyon tetszett a munka, csak éppen fizetést nem kaptam érte.

A vívódás közben elmentem moziba megnézni A bennfentes című filmet, és ez lényegében eldöntötte a dolgot. A valós történéseken alapuló film arról szól, hogy a 60 Minutes című legendás amerikai tévéműsor karakán producere, Lowell Bergman (Al Pacino) miként szállt szembe főnökeivel, akik nyilvánvalóan üzleti érdekek miatt megpróbálták megakadályozni, hogy adásba kerüljön leleplező anyaga az amerikai dohánycégek manipulációiról. A riport alapja egy interjú volt egy korábbi magas rangú dohánycéges vezetővel, aki komoly kockázatot vállalt a szerepléssel, és ezt tette volna hiábavalóvá a hírfőnökök meghunyászkodása. Bergman azonban kiállt a forrása mellett, és kemény belső harcok - valamint néhány ügyes manőver - révén elérte, hogy lemenjen az anyag.



Bergman a film végére valódi hőssé vált, és a moziból kijövet számomra sem volt kérdés, hogy miként döntsek a saját pályámról. Világos volt, hogy sokkal tartalmasabbak és izgalmasabbak lesznek a napjaim, ha újságírással - és azon belül esetleg igazságtalanságok feltárásával - fogok foglalkozni, mintha a bérelt vonalas internet előnyeiről szóló promóciós anyagok írására tenném fel az életemet.

Most itt van a Jobb, ha hallgatsz című film (eredeti címe a sokkal menőbben hangzó Kill the Messenger), amely szintén valós eseményeken alapul, szintén egy újságíró a főhőse, és a tragikus végkifejlet ellenére az üzenete is nagyon inspiráló.

A film főhőse Gary Webb (Jeremy Renner), aki a San Jose Mercury News nevű lap újságírójaként előállt egy bombasztikus sztorival az 1990-es évek közepén. A Sötét szövetség címen futó háromrészes cikksorozat központi állítása az volt, hogy végső soron az amerikai hírszerző ügynökség, a CIA volt a felelős azért, hogy az országot - és különösen az afroamerikai gettókat - elárasztotta a sima kokainnál sokkal veszélyesebb crack kokain. A cikkek szerint a CIA tudtával és támogatásával lett az amerikai drogkereskedelem meghatározó szereplője a Kontráknak hívott militáns csoport, amely a közép-amerikai Nicaraguában küzdött a helyi kommunista vezetés ellen a nyolcvanas években. Webb azt sugallta, hogy az amerikai kormány a saját népének eladott drogok révén finanszírozta a saját titkos kommunistaellenes háborúját.



A sztori hatalmasat szólt. Átvette több nagy tévé és újság, ráharapott néhány politikus, a crack terjedése által leginkább sújtott afroamerikai közösségek pedig hangos felháborodással reagáltak. Az addig közepes helyi lapnak számító San Jose Mercury News hirtelen felkerült az amerikai média térképére, a szerzőnél, Gary Webbnél pedig sorban álltak a tévéstábok, hogy interjút készítsenek vele.

A diadalmenetnek azonban hamar vége lett. Vezető lapok elkezdtek olyan cikkeket közölni, amelyek megkérdőjelezték Webb legfontosabb állításait. Ennek nyomán a saját szerkesztői is elkezdtek kételkedni, majd parkolópályára küldték Webbet, és végül egy belső vizsgálatot követően elhatárolódtak a cikkektől. Webb erre otthagyta a lapot, és soha többé nem dolgozott úgynevezett mainstream médiacégnél. Magánéleti problémái is akadtak, és végül 2004-ben végzett magával.

A film nem hagy kétséget afelől, hogy kinek az oldalán áll az igazság. Láthatjuk, hogy Webb vesztét egy óriási méretű összeesküvés okozta, amelyben a CIA összejátszott vezető médiumokkal, élen a San Jose Mercury News régiós konkurenciájának számító Los Angeles Timesszal, valamint a keleti part két meghatározó lapjával, a New York Timesszal és a Washington Posttal. A filmből megtudhatjuk azt is, hogy CIA emberei fenyegetően viselkedtek, a Webb sztoriját kikezdő lapok munkatársait pedig kicsinyesség és irigység vezérelte.



A tragikus történet erkölcsi győztese tehát Gary Webb, aki Dávidként felvállalja a Góliáttal szembeni küzdelmet, csak éppen elbukik a túlerővel szemben. A szomorú vég ellenére a film nagyon is felemelő, de sajnos van vele egy olyan probléma, hogy a valósághoz nem sok köze van. Nem azért mondom ezt, mert egy valódi újságíró soha nem késne el egymás után két bírósági tárgyalásról is. Nem is azért, mert egy újságíró egy hosszas feltárulkozó vallomás közben nem csak néhány szót firkantana le a jegyzetfüzetébe. És nem is azért, mert az újságírók nem szoktak gimnasztikai gyakorlatokat végezni, mielőtt leülnek cikket írni.

Azért hamis a film, mert Webb vesztét nem egy összeesküvés okozta, hanem az, hogy ő és a szerkesztői elkövettek több szakmai hibát, és ennek következményeként összeomlott az elsőre szenzációsnak tűnő sztorijuk. Ezt már a film előtt is tudni lehetett, de most a bemutató után nagyon szépen megírta Jeff Leen, a Washington Post nyomozó rovatának vezetője.

Ide ismét tartozik egy személyes kitérő. Jeffet személyesen ismerem, miután egy ösztöndíjnak köszönhetően tavaly nyolc hónapig dolgoztam a rovatában. Már előtte is nagyon sok jót hallottam róla (elég annyit említeni, hogy hét Pulitzer-díjas projektnek volt részese riporterként vagy szerkesztőként), de aztán magam is meggyőződhettem arról, hogy nem véletlenül emlegetik többen a generációja egyik legjobb nyomozó újságírójaként.



Egy szerkesztőről sokat elárul az, hogy milyen kérdéseket tesz fel a riportereinek, és Jeff mindig pontosan beletalált a gyenge pontokba vagy az észrevétlenül maradt érdekességekbe, amikor apró, könyvekkel telepakolt irodájában ülve mentünk végig vele és riportertársaimmal a formálódó cikkünkön. De nemcsak a kérdései jók, hanem a tanácsai és megjegyzései is. Talán senkitől sem hallottam annyira mély és egyben letisztult gondolatokat az újságírásról, mint tőle. Például ő fogalmazta meg nekem a legjobban azt, hogy milyen az ideális nyomozó újságíró (a lelke olyan, mint egy szerencsejátékosé, az agya pedig, mint egy könyvelőé), és tőle származik az egyik legjobb, higgadtságra és tényszerűségre intő tanács is (ne told a sztorit oda, ahova nem akar menni).

Egy nagyon fajsúlyos mondattal kezdődik a Webbről szóló cikke is: “Egy rendkívüli állításhoz rendkívüli bizonyítékra van szükség.” Ezt ugyan ő is úgy idézi, mint egy régóta ismert elvet (amelyet egy google-os gyorskeresés a földönkívüli élet iránt nagyon érdeklődő Carl Sagan íróhoz köt), de nagyon találó, mert tulajdonképpen benne van minden, ami Gary Webb bukását okozta.

Jeff ennek részletes elmagyarázásához felidézi azt, hogy ő miként értesült az elsőre szenzációsnak tűnő cikksorozatról. Akkoriban a Miami Heraldnál dolgozott nyomozó riporterként, ahol sokat írt a drogkereskedelemről is, és többek között a hírszerzés esetleges szerepét is vizsgálta, amelyről már a nyolcvanas évek közepén terjedtek pletykák. “Az ügynökség tényleg megengedte, hogy kokain áramoljon az Egyesült Államokba, hogy így finanszírozza titkos háborúját, amely a nicaraguai lázadókat segítette? Sok újságíró kutatta ezt különböző szálakon elindulva, köztük én is, de a rendkívüli bizonyíték soha nem került elő” - írja Jeff.


Jobb, ha hallgatsz


Így aztán izgatottan - és bevallottan némi irigységgel - vette kézbe Gary Webb 1996 augusztusában megjelent cikkét, amely nemcsak azt szándékozott bizonyítani, hogy a CIA részese volt a kokainkereskedelemnek, hanem azt is, hogy az ügynökség volt a felelős a fekete gettókat sújtó crack elterjedéséért. Az irigység azonban hamar elszállt Jeffből, miután látta, hogy a cikk több fontos állítása is ingatag lábakon áll. A témában tapasztalt riporterként például hamar kiszúrta azt, hogy a Webb által emlegetett drogmennyiség elenyésző volt ahhoz képest, amennyi az ország elárasztásához kellett volna. Az is árulkodó jel volt, hogy Webb nem tisztázta a CIA-s szereplők státuszát. Nem derült ki, hogy hivatásos alkalmazottak voltak-e, vagy pedig alkalmi megbízatásokra igénybe vett külsősök, és a cikkben nem szerepeltek róluk sem nevek, sem dokumentumok.

Eközben a cikkekben szereplő állítások bombasztikusak voltak. Webb a “CIA hadseregeként” emlegette a drogcsempészeket, és még azért is a hírszerzést tette felelőssé, hogy sok afroamerikai került börtönbe kábítószeres bűncselekmények miatt. A cikket kísérő grafika - a CIA címere egy crack pipával kombinálva - is azt sugallta, hogy a hírszerző ügynökség és a drogprobléma között direkt kapcsolat van. Ezek mind rendkívüli állítások voltak, amelyek mellől viszont hiányoztak a rendkívüli bizonyítékok.

Bár a filmben ez nem szerepel, később Webb maga is igyekezett elhatárolódni a cikkeinek egyes részleteitől. Azt állította, hogy a szerkesztői ragaszkodtak ahhoz, hogy a cikk bevezetőjében - amely a legtöbb kritikát kapta később - kihangsúlyozza a CIA szerepét, pedig ő eredetileg nem akarta annyira súlyos vádakkal illetni az ügynökséget. A Jobb, ha hallgatsz alapjául szolgáló, Webb-bel szimpatizáló könyv szerzője, Nick Shou is azt írta egy cikkében, hogy a Sötét szövetség súlyos hibákat tartalmazott, a crack terjedésére vonatkozó legsúlyosabb állításokra “pedig nem szolgált bizonyítékkal, ami olyan végzetes hibának bizonyult, amely végül megsemmisítette Webbet”.


Jobb, ha hallgatsz


A film azzal zárul, hogy Webb átvesz egy újságírói díjat, amelyet még a sztorija összeomlása előtt ítéltek oda neki. Elmond egy keserű beszédet, amelyet azzal fejez be, hogy ő azért lett újságíró, hogy elmondhassa az igazságot. Ez egy nemes gondolat, de az újságírás rideg valósága az, hogy nem az az információ számít igaznak, amelynek igazságtartalmáról az újságíró meg van győződve, hanem az, amit bizonyítani is tud. És minél nagyobb erejű az állítás, annál nagyobb az elvárás a bizonyítékra.

Nem baj, ha bárkit is épp a Jobb, ha hallgatsz inspirál arra, hogy ezt a gyönyörű hivatást válassza egy unalmas irodai munka helyett. Csak tanuljon Gary Webb végzetes hibáiból.

Pethő András az Origo korábbi főszerkesztő-helyettese.