Épp csak a gatyájukat nem tolták le

Fotó: Katona József Színház / Dömölky Dániel

-

A két Korea újraegyesítése című előadás nem mond semmi érdekeset az emberi kapcsolatokról, és a Katonától szokatlan, gagyi humort vonultat fel.


Két óra alatt több mint húsz rövid, szórakoztató szkeccsben felvázolni az emberi kapcsolatok sokszínűségét – Joel Pommerat A két Korea újraegyesítése című tavalyi darabja és a Katona József Színház abból készült, Máté Gábor által rendezett friss előadása ezt tűzi ki céljául. Akár működhetne is. De ahogy elindul az előadás, nagyon-nagyon gyorsan szembesülünk azzal, hogy az elsősorban párkapcsolati és családi kríziseket felvonultató szösszenetekben nemhogy mélyebb igazságokat nem sikerült elrejteni az emberek közti kapcsolatteremtés lehetetlenségéről, de még a könnyed szórakoztatás szintjén sem állják meg a helyüket: a legtöbb epizód olyan végtelenül gagyi poénokkal operál, hogy a néző egyre kínosabban érzi magát, azoknak a kiváló színészeknek a nevében is, akik kénytelenek ebben részt venni.


Nagy Ervin és Ónodi Eszter A két Korea újraegyesítése című előadásban


Az első jelenetben – szándékosan egyre ripacskodóbb modorban – Szirtes Ági adja elő, hogy válni akar, mert nem szerelmes a férjébe, a színpad végében felállított áttetsző fal mögött Rezes Judit kontrázik rikácsolva. Aztán jön Borbély Alexandra, aki hisztiskislány-stílusban bejelenti Keresztes Tamásnak, hogy elhagyja, mert ugyan szereti, de az nem elég. Két szkeccsel később Keresztes klimpírozására négy színésznő énekel, Rezes éktelen nyávogásba csúszik át. Minősíthetetlen humor. Persze, világos, hogy direkt és ironikusan ilyen ez az egész, de ez semmit sem ment a dolgon; amikor az előadás egy későbbi pontján Keresztes Tamás a lábai közé egy hosszú piros cipőkanalat szorítva álldogál a színpadon, az az érzésünk támad, épp csak megúsztuk, hogy valamelyik szereplő irtó viccesen letolja a gatyáját, esetleg elfingja magát.


Ónodi Eszter, Borbély Alexandra, Szirtes Ági és Rezes Judit


Öt jelenet lemegy, mire jön az első értékelhető: Fullajtár Andrea és Nagy Ervin figurája házasodni készül, de kiderül, hogy a vőlegény a család összes többi nőtagjával is kavart, oda az esküvő. Itt végre létrejön egy kis feszültség a figurák közt, megjelenik valami valóságosra haloványan emlékeztető érzelem. De aztán a következő szkeccsben – ahol Borbély Alexandra csimpaszkodik vőlegénye helyett az Ötvös András által megformált háziorvosba – visszatérünk ahhoz, amit jószándékúan groteszk ábrázolásmódnak is nevezhetnénk (merthogy milyen frappáns, hogy ilyen túlzásokkal jelenítik meg a nő boldogtalanságát), de nevezzük inkább a nevén: butuska, olcsó humor.


Szirtes Ági, Keresztes Tamás, Ónodi Eszter és Kulka János


Egyetlen igazán erős jelenet van csak: ebben Ónodi Eszter és Kulka János két aggódó szülő, akinek a kisfia az iskolai táborozás óta feltűnően szorong, ezért leülnek beszélni a fiú tanárával (Keresztes) és az igazgatónővel (Szirtes), hogy megtudják, mi is történt a kiránduláson. Elsősorban Keresztes érdeme, hogy egy többértelmű, nyugtalanító, mégis humort is hordozó helyzet bontakozik ki, amelyben lehetetlen eldönteni, hogy kit milyen felelősség terhel. Végre valami!

Nemcsak itt, de az előadás többi részében is Keresztes szinte az egyetlen, aki képes már a puszta jelenlétével is valami olyan többletet adni, amitől súlyt kap némelyik pillanat. Mellette Kulkát és Szirtest kell kiemelni, akik az egyik szkeccsben a nő demenciájával küzdő házaspárként kifejezetten meghatóak. Csak ne jutna rögtön az is eszembe, amikor Kulka az egyik jelenet végén piros flitteres öltönyben dalra fakadt!


Szirtes Ági és Kulka János


Gyanítom, azért nyitotta a 2014/15-ös évadát ezzel az előadással a Katona, mert abban reménykednek, hogy egy ilyen könnyed darabbal nézők szélesebb rétegét vonzzák majd be a színházba. Simán lehet, hogy ez bejön nekik, de szerintem az előadás még morális aggályokat is felvet: hogy teheti meg a kiváló rendezőkkel és az ország talán legerősebb társulatával rendelkező, a minőségi színházhoz eddig foggal-körömmel ragaszkodó Katona, hogy ennyire alacsonyra tegye a lécet, hogy a silány tömegszórakoztatás szintjére pozicionálja magát? Nem azért van a színház, hogy küzdjön az elhülyülés és elhülyítés ellen?