Ennek a fiúnak annyi

Fotó: Daniel McFadden

-

A Whiplash két film egybegyúrva: egy összeomlás végtelenségig feszített, magával ragadó története, illetve egy triatlonos és edzője küzdelméről szóló sportfilm. Nem sok hiányzik hozzá, hogy Damien Chazelle alkotása igazán jó legyen. Viszont kétségtelenül nagyon hatásos. Vigyázat, spoilerek a folytatásban.


Ellentétben a nemrég Magyarországon szintén bemutatott, kritikailag elismert Foxcatcher című filmmel (itt írtunk róla), amely sportfilmnek álcázott, tragikus kimenetelű lélektani dráma volt, a sokak által már most az év filmjeként hivatkozott Whiplash, bár látszólag egy fiatal dobos fejlődéstörténetét mutatja be kíméletlen jazztanárával folytatott küzdelmén keresztül, valójában egy (küzdő)sportfilm. Ez amúgy önmagában egyáltalán nem baj.

Sőt, nagyon izgalmas csavart adhat neki, hogy pozitív vagy negatív kicsengésűnek ítéljük-e a végét.


Miles Teller vs. J. K. Simmons


New Yorkban járunk, az intézményesült jazz szívében vagy fellegvárában, mindenki válasszon magának egy neki tetsző hasonlatot. Damien Chazelle filmjének főszereplője egy elsőéves konzis, dobolni tanul egy elitiskolában, a legnagyobb akar lenni. A Whiplash másik főszereplője egy tanítványait céljai érdekében fizikai és lélektani értelemben is a szélsőségekig hajszoló és terrorizáló tanár.

A film címe egyrészt egy jazzsztenderdre utal, másrészt az ostor azon részét jelöli, amely a fenyítés tárgyával közvetlenül érintkezik. Csak hogy mindenkinek elég egyértelmű legyen.

A Whiplash első 75 perce nagyszerű film, részben azért, mert technikailag kifogástalanul rendezték és vágták meg, egy pillanatra sem veszít lendületéből, miközben egyre nagyobb feszültséget halmoz fel, görget maga előtt, folyamatosan késleltetve a kitörést vagy összeomlást – nézőpont kérdése, melyiket. Épp ezt nem tudjuk, és épp ezért olyan izgalmas.



Másrészt két nagyon erős alakítást kapunk, bár ez majdnem a film kárára is válik, olyannyira látványos. Nemigen van hálásabb szerep J. K. Simmons terrorista tanár alakjánál. Arca mindenki számára ismerős, hisz a filmgyár sokat foglalkoztatott karakterszínésze, örökös mellékszereplő, aki most élete alakítását nyújtja. Nem is sajnáljuk tőle a sok díjat, amit kapott és amit még kapni fog.

A The Spectecular Nowban is megrázó alakítást nyújtó Miles Teller pedig ezzel a filmmel válik igazán fajsúlyos színésszé. Játékát az teszi igazán erőssé, ahogy egyre távolodik tőlünk. A néző kezdetben szimpatizál vele, szorít neki a küzdelmében, illetve abban, hogy összejöjjön az aranyos büfés lánnyal a moziból, ám az is elég hamar egyértelművé válik, hogy egy téveszme rabja, rossz úton jár, a saját vesztét hajtja.



Az első látványos törés az, hogy szakít a lánnyal, arra hivatkozva, hogy küldetését kell beteljesítenie. Egyrészt idegei egyre megviseltebbek, fizikailag egyre jobban kikészül, másrészt egyre ellenszenvesebb emberré válik.

Bár ő maga ezt nem feltétlenül tudja, de nem az hajtja, hogy jó zenész legyen, hanem az, hogy sikeres és elismert (ugyanakkor a filmben a jazz ravasz módon azt a szerepet is tölti be, hogy a nézővel alapvetésként fogadtassa el, hogy „minőségi és értékes” zenét hallunk). Mindezt egy olyan közegben teszi, amelyben a virtuozitás (azaz a technikai tudás) a kitörés szinte egyedüli útja, és amelyben ő prolinak számít. Vagy legalábbis alsórendűbb értelmiséginek: apja írónak készült, de középiskolai tanár lett, jaj de gáz már.

Tanáráról nem derül ki egyértelműen, hogy középszerű zenész, az túl szájbarágós lenne. Utalás azért van rá. Mindenesetre nagyon határozott elképzelése van arról, hogy ki tehetséges, és hogy miként provokálhatja ki valakiből, hogy zsenivé váljon. Embereket fordít egymás ellen, és tapos át rajtuk ennek érdekében; mi is csak addig mosolygunk másokat megalázó beszólásain, amíg nem fordítja a főszereplő ellen azokat az információkat, melyeket pár perccel korábban megtudott tőle egy bizalmas beszélgetés során. Hiába ideologizálja meg, lényegében rossz ember. Ráadásul csak áltatja magát azzal, hogy a zene érdekében teszi. Egyértelműen a saját tekintélyét és egyszemélyes intézményét építi.


Középen Damien Chazelle rendező


Mint az eddigiekből is látjuk, a Whiplasht az teszi az első kétharmadában érdekessé, hogy míg látszólag két ember szembenállásáról szól, valójában ennél izgalmasabb minden egyéb kérdés, amelyet felvet.

Attól válik valaki jó zenésszé, hogy fizikailag és technikailag felkészült, valamint rekordmennyiségű hangot játszik le percenként? Mi a szerepe a zseni és az intuíció fogalmának egy elavult, konzervatív struktúrában, amelynek fő megmérettetésén, a jazzversenyen sztenderdeket, azaz mások elavult műveit kell eljátszani technikailag kifogástalanul? Mi van, ha azáltal teszünk az életre képtelenné valakit, hogy fel akarjuk az életre készíteni? Ez csak néhány példa.

De aztán, sajnos, véres lesz a cintányér.

Amikor pár hónapja az első jelenetet láttam a Whiplashből, az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy vajon mekkora az esélye annak, hogy a film zárójelenete egy fergetegesen látványos dobszóló lesz. Hatvan százalék esélyt adtam ennek, de reméltem, hogy nem így lesz.



A hetvenötödik perc környékén, egy zseniálisan jó ütemű csúcspontot hozó (sokkoló) fordulat után először egy kínosan megrendezett és hiteltelen jelenet következik (Teller nekiugrik Simmonsnak, és verekednek, miután egy jazzversenyen senkinek nem tűnik fel, hogy a fiú vértől csatakosan áll le dobolni), majd egy totálisan testidegen: egy ügyvédi irodában találjuk magunkat, egy jogász rá akarja bírni a fiút, hogy segítsen kirúgatni a tanárt, akinek egy korábbi tanítványáról kiderült, hogy öngyilkos lett. Nem szeretem, amikor érvként hozzák fel valami ellen, hogy nagyon amerikai, de most kénytelen vagyok ezt tenni. Máshol ez nem lehetne döntő a történet szempontjából.

Ezután a film tényleg a két fő karakter párharcáról szól, és sportfilmmé válik, amelynek elsődleges célja, hogy a fiú saját fizikai határait legyőzve diadalmaskodjon a végén. Kár, mert elég izgalmasan indult. Egyébként senki ne ijedjen meg, izgalomban nem lesz hiány eztán sem.

A legszomorúbb azonban az, hogy a film kimondatlanul is elfogadja azt a konzervatív zenefelfogást, amelynek kritikája a Whiplash elején kibontakozni látszott.

Persze, felfoghatjuk úgy is, hogy a fiú a tanár hazai pályáján, egy jazzfesztivál nyitóeseményén nyújt átlagon felüli teljesítményt, ezáltal pedig még nagyobb diadalt arat, ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy ebbe a helyzetbe is a tanár manőverezi bele, kiprovokálva belőle ezt a teljesítményt. Tehát igazolttá válik a módszere. Tegyük hozzá, a dobos fiú egy percre sem szabadul hatása alól, amikor segít a tanár kirúgásában, akkor sem meggyőződésből teszi, lényegében rábeszélik. Az már szinte mellékes is, hogy egy gigantikus dobszóló jelenti a kimagasló teljesítményt. Igaz ugyanakkor, hogy a fiú először akkor improvizál a film során. Viszont abban a struktúrában ér el sikert, amely tönkretette, és amely újra tönkre fogja tenni. Még ha magának sosem vallja majd be, mert addigra teljesen átalakul a személyisége.

Akárhogy szépítjük: a film végére végleg tanára és egy elhibázott, káros (és ellentmondásos módon középszerűséget eredményező) szemlélet rabjává válik, és ezáltal végleg elveszítjük. És ennek nehéz örülni.