Dezsőt ismerjük. De ki volt Kosztolányi Ádám?

Forrás: körkép.sk

-

A kérdésre a Bíró-Balogh Tamás által szerkesztett és kiváló bevezetésével ellátott könyv ad igen alapos választ. És persze maga Kosztolányi Ádám, akinek teljes fellelhető életművét tartalmazza a kötet, melynek címe is telitalálat: Keserű nevetés.


Nagy művészek gyermekének lenni mindig rettentő teher. Különösen akkor, ha a fiú (vagy lány) ugyanazon a pályán kezd dolgozni, mint az apa/anya. A magyar irodalomból két paradigmatikus esetet ismerünk, amelyben ráadásul az apák, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső még barátok is voltak.


Karinthy gyermekei közül kettő, Gábor (anya: Judik Etel) és Ferenc (anya: Böhm Aranka) lépett írói pályára, de míg utóbbi nagyon sikeres, elismert és teljes karriert befutó szerző lett mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszerben, és valamennyire még 1989 után is, addig a tehetséges költőnek induló Gábort voltaképpen egész életében gyötörte az „ördöggörcs”. Skizofrénként diagnosztizálták, és 1974-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan kezelték, leghíresebb orvos Benedek István volt, aki Aranyketrec című könyvében örökítette meg szánalomra méltó alakját.

De Ádámról is elterjedt, hogy skizofrén, ezt maga az apja hangoztatta, és később Márai naplójegyzetei is megerősítették. A kortársak, Somlyó György, Devecseri Gábor, Király István hasonlóan nyilatkoztak. Csak Karinthy Ferencnek volt részben különvéleménye az ügyben.


Karinthy Ferenc 1963-ban. Háttérben a híres kettős portré Kosztolányiról és Karinthyról. Karinthy „Cini” szerint Ádám „csak játszotta a hülyét”


Kétségtelen, hogy az alkoholista bolondnak tartott Kosztolányi Ádám kiegyensúlyozottabb életet élt, mint az egy évvel korábban született Karinthy Gábor, igaz,


Kosztolányi fia csak igen ritkán próbálkozott tiszta szépirodalommal.

Bíró-Balogh Tamás a filológiai kutatás szerint eddig egyetlen ismert, 18 éves korában publikált versét közli az előszóban; ügyes kísérlet, de folytatása nem lett, vagy egyelőre lappang. És van még pár mérsékelten szellemes rímjátéka, apja modorában (Ludas Matyi, 1979. szeptember 20.), közülük talán a legkevésbé kínos a Számonkérés című: „Azt kérdezte Adys-arccal, / Hogy mi lesz a hadisarccal.”

Amúgy az irodalom szinte minden műfajában dolgozott, írt esszéket, filozófiai kísérleteket, recenziókat, lektori jelentéseket, újságcikkeket; fordított több nyelvből. Legfontosabbak talán emlékezései, mindenekelőtt a József Attiláról szóló, mely ebben a kötetben jelenik meg először csorbítatlanul, bármiféle cenzúrázás nélkül. De a szó szellemi értelmében vett


teljes életművet mégsem volt képes létrehozni.

Mindenesetre ez a nagyszerű kötet most elégtételt szolgáltat szomorú életének és csonka pályájának, mely zömmel a keserű nevetés jegyében alakult.


Aba-Novák Vilmos 1923-ban készült festménye: Kosztolányiné és fia


Élete sem alakult szerencsésen. De hogyan is alakulhatott volna másként, hiszen 1915-ban szinte beleszületett a világháborúba, hogy aztán a másodikban már üldözöttként vegyen részt, hiszen édesanyja, Harmos Ilona révén zsidónak számított. És aztán jött a Rákosi-rendszer, később 1956 és Kádárék. Utóbbi korszakban már rendszeres publikációs lehetőséghez jutott, más kérdés, mennyire élt vele.

1977-79 között Párizsban élt, és voltaképpen meghalni tért vissza: elhunyt 1980. április 17-én. Nekrológjában Vezér Erzsébet igen találóan jellemezte: „Úgy járt-kelt köztünk ráncos, öreg Kosztolányi-arcával, kaszáló Kosztolányi-járásával,


mintha idegen planétáról érkezett volna”.

Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés

Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés. Összegyűjtött írások. Jaffa kiadó, 2018, 315 oldal, 3490 Ft