Figyelem! Felnőtteknek szóló tartalom.

Elmúltam 18 éves, Belépek. Még nem vagyok 18 éves.

Csak a csonkítatlan nimfomániástól kapod meg az élményt

Forrás: Vertigo Media

-

A nimfomániás cenzúrázott, debilen megvágott változatban került csak a mozikba, de már elérhető Lars von Trier eredeti verziója is, amely az év legkülönlegesebb, legfontosabb filmje.


Bárcsak Lars von Trier hajlandó lenne elmesélni, hogyan engedhette, hogy öt és fél órás, nagyívű A nimfomániása két részre szakítva, megcsonkítva kerüljön a mozikba. Hogy két darab kétórás, dramaturgiai és logikai döccenőkkel teli filmet vágjanak össze belőle, amelyeken ugyan az ő neve szerepel író-rendezőként, de egy figyelmeztető felirattal indulnak, amely a néző képébe tolja, hogy a rendező közreműködése nélkül készült, cenzúrázott változatot látunk. Talán egyszer majd elmeséli azt is, megbánta-e, hogy hagyta, filmje ilyen pályát fusson be.

De ez biztos nem mostanában lesz: azon a 2011-es, cannes-i sajtótájékoztatón, ahol először beszélt tervezett, „három-négyórás pornófilm”-jéről, sajnos viccből kijelentette azt is, hogy nácinak vallja magát, és ez kissé intenzívebb sajtóvisszhangot kapott, mint a filmterve, és az újra és újra magyarázkodni kényszerülő, a helyzeten minden megszólalásával csak rontó rendező végül úgy döntött, az lesz a legjobb, ha többé nem nyilatkozik a sajtónak, mert abból úgyis csak a baj van. Amikor A nimfomániás első felének rendezői változatát bemutatták az idei Berlinalén, a cannes-i fesztiválról történt kitiltására utaló „persona non grata” feliratú pólóban pózolt a fotósoknak, de a sajtótájékoztatón nem vett részt, a második film velencei premierjére pedig már el sem ment.


Lars von Trier a februári Berlinalén


Sokan arra tippeltek, talán csak ügyes marketingfogás, hogy először egy „cenzúrázott”, majd később egy rendezői változatot is bemutatnak a filmből, de erősen kétséges, hogy erről lenne szó. Ha egy filmet betiltanak (amint az egyébként A nimfomániással Törökországban megtörtént), azt valóban akár büszkén zászlajára is tűzheti a rendező, aki botránnyal akarja felkelteni a nézők figyelmét, de abszurd azt feltételezni, hogy egy olyan öntörvényű filmes, mint Von Trier belement volna víziója megcsonkításába, ha nem muszáj.

És hát úgy tűnik, muszáj volt, hiszen a hosszú változat a közvetlen közelről mutatott nemi szervek és behatolások miatt ugyanolyan forgalmazási kategóriába került volna, mint a pornófilmek, azaz a világ legtöbb mozijában nem tűzték volna műsorra. Tehát az a paradox helyzet alakult ki, hogy Von Trier víziója csak úgy juthatott el a közönséghez, ha beleegyezett víziója cenzúrázásába. Mi pedig, akik azért ülünk be ún. szerzői vagy művészfilmekre, mert a művész filmjére vagyunk kíváncsiak, hoppon maradtunk: A nimfomániás csakis Dániában került rendes moziforgalmazásba úgy, ahogyan azt Von Trier elképzelte, és ott is csak 11 moziban adták, mindössze három héten keresztül.


Charlotte Gainsbourg és Stellan Skarsgard A nimfomániás című filmben


Anyagilag viszont, úgy tűnik, megérte meghozni ezt az áldozatot: a 4,7 millió dollárból készült film két megkurtított verziója összesen 18,4 millió dollárt hozott világszerte. Ugyanakkor ebből 13,5 milliót az első rész termelt, tehát a többséget nem sikerült visszacsábítani a második részre, ami elég szomorú, hiszen egy fél, cenzúrázott film megnézése önmagában teljesen értelmetlen. Nem tudhatjuk, ha egy olyan világban élnénk, ahol be lehet mutatni egy öt és fél órás, explicit szexjeleneteket tartalmazó művészfilmet, milyenek lennének a számok.

Azt mondják, nemcsak a szex, hanem A nimfomániás hossza is problematikus forgalmazási szempontból. De van például egy Tarr Béla nevű rendező, aki '94-ben csinált egy hét és fél órás filmet. És a Sátántangót azóta is rendszeresen műsorukra tűzik a művészmozik világszerte. Másrészről van egy Christopher Nolan nevű rendező is, aki idén csinált egy majdnem háromórás űroperát, és senki nem mondta neki, hogy ez túl hosszú, haver. A Bosszúállók zúzása két éve 143 percen át tartott a multiplexekben, és senki nem panaszkodott, hogy nem tartott ki a végéig a popcorn. A nimfomániás egyben levetítve sem közelítette volna meg a Sátántangó hosszát, ha pedig egy két és fél órás és egy háromórás részre bontva mutatták volna be, akkor a művészfilmekre kíváncsi, elvben nyitott közönségnek igazán meg sem kellett volna, hogy kottyanjon. Ehhez képest a második feléből egy teljes órányit ki kellett vágni, hogy fogyaszthatóvá váljon. Ki szerint?



Eleve rettentően aggályos, hogy a nézők nem férnek hozzá egy művészi alkotáshoz, mert egyesek előre eldöntötték, az nem moziba való. Az pedig egyenesen kétségbeejtő, hogy mi került a mozikba az igazi mű helyett. Már a moziváltozat elkészülési körülményei is beszédesek: Von Trier és rendszeres vágója, Molly Malene Stensgaard nyolc hónapon keresztül dolgoztak A nimfomániás rendezői változatán, „csak egy filmet készítettünk, egy olyan filmet, amit nagyon szeretünk. Ami lényegében egy hosszú film egy szünettel”. Miután ez elkészült, egy vágócsapat nekiesett, és egy hónap alatt összedobták a kétszer kétórás rövid verziót, amit Von Trier állítólag meg sem nézett. Igaz, hogy Von Trier zsenije még ezen az alkotói szabadságot megcsúfoló torzszülöttön is átsüt, de ha az ember először ezeket az időnként véletlenszerűen egymás után dobáltnak tűnő, kifejezetten logikátlan jeleneteket nézi, óhatatlanul is eszébe jut, hogy mennyivel jobb lehet az igazi film.

És persze tényleg az: az első film kb. félórával hosszabb rendezői változata komótosabb, ugyanakkor sokkal jobb a tempója, nem kapkod hebrencs módon, hanem érezhetően végre abban a ritmusban halad, ahogyan az ki lett találva. Egy Joe (Charlotte Gainsbourg) nevű szexfüggő nő meséli az élettörténetét Seligmannak (Stellan Skarsgard), a csak intellektuális élvezeteket ismerő férfinak, aki egy sikátorban talál rá az összevert nőre. A történet Joe első, kislánykori erotikus élményeivel kezdődik, kitér a szüzessége tudatos elveszítésére egy Jerome nevű fickóval (Shia LeBeouf), merész fiatalkori szexuális kalandjaival folytatódik, megemlít egy szétrombolt házasságot (az áldozat a szórakoztatóan drámázó Uma Thurman), részletezi Joe és apja (Christian Slater) meghitt kapcsolatát, majd azután ér véget, hogy Jerome ismét felbukkan Joe életében, aki váratlanul elveszíti a szex élvezetére való képességét.


Christian Slater és a fiatal Joe-t alakító Stacy Martin A nimfomániás első részében


Az első rész két verziója közt – azt leszámítva, hogy a fenti okokból a rendezői változat sokkal jobb -, nincs óriási különbség: nincsenek olyan jelenetek, amelyek a cenzúrázott változatból teljes egészében kimaradtak volna, de a direktben mutatott nemi szervek és aktusok többsége természetesen kikerült a filmből. A fő eltérés Joe apjának haldoklását érinti: ezt Von Trier változata hosszabban és alaposabban mutatja be: jobban megértjük a traumát, amelyen Joe átment az egyetlen férfi elveszítésével, akit igazán szeretett, és ami hozzájárulhatott szexfüggősége elhatalmasodásához. Ugyanakkor Von Trier koránt sem rágja a szánkba ezeket a pszichológiai magyarázatokat, és - mint azt a két főszereplő interjúkban meg is magyarázta - Joe alakja amúgy is részben a rendező ösztöneit, önpusztító vágyait megtestesítő szimbólum, úgyhogy történetének nem kell lélektani tekintetben abszolút klappolnia.

A második rész esetében már csaknem egy teljes óra a két verzió játékideje közti különbség, ebből logikusan következik, hogy ennek a cenzúrázott változata még értelmetlenebb és élvezhetetlenebb. Itt már egész jelenetsorok maradtak ki, olyanok, mint a szex élvezetének képességét dühödt maszturbálással visszaszerezni próbáló Joe; a két fekete pasival egyszerre dugó Joe (a jelenet megmaradt, de a dupla behatolást persze kivágták); és mindenekelőtt az az elképesztően brutális abortuszjelenet, amelytől három férfinéző elájult a film koppenhágai premierjén.



Én a magam részéről még sosem láttam mozivásznon annyira durvát, mint ez a képsor, mégsem éreztem, hogy Von Trier fölöslegesen sokkolna. Ez a jelenet kulcsfontosságú szerepet tölt be ugyanis abban, hogy a második film túllép egy szexfüggő zaftos és szomorú történetén, és az ösztöneinkkel való szánalmas viaskodás (evidens a pszichoanalitikus magyarázat: Joe a tomboló ösztönén, Seligman az ösztönöket leszabályozni, elfojtani próbáló felettes én) amúgy is hatásos ábrázolásán túllépve az emberi lét egyetemes fájdalmát ragadja meg, megrázó erővel.

(A következő két bekezdés spoilereket tartalmaz.) Von Trier köztudottan nemcsak provokálni szeret, hanem szívesen packázik, tréfálkozik is a nézővel. De amikor A nimfomániásban konkrétan megidézi az Antikrisztus döbbenetes nyitójelenetét, csak éppen más kimenetelt biggyeszt a végére, az nemcsak öncélú poén vagy szellemeskedés, hanem mélyen elgondolkodtató művészi megoldás. Csak A nimfomániás végén értjük meg igazán, mit is takar az pontosan, hogy a film az Antikrisztussal és a Melankóliával együtt alkotja Von Trier depresszió-trilógiáját. Az ugyancsak Charlotte Gainsbourg főszereplésével készült Antikrisztus egy olyan nőről szól, aki egy orgazmus kedvéért hagyja meghalni a gyerekét, a film végén pedig őt öli meg a férje. A nimfomániás Joe-ja szintén feláldozza nemcsak abortált gyerekét, hanem azt is, akit megszült, de itt a kisfiúnak mégsem kell meghalnia az anya szexuális vágyai miatt, és Joe sem hal meg, sőt, a zárójelenet inkább újjászületésként értelmezhető. Az Antikrisztus és A nimfomániás közt készült Melankóliában (melyet A nimfomániás szintén megidéz) pedig nemcsak a főhősnők pusztulnak el, hanem a biztonság kedvéért az egész világ.


A nimfomániás


Úgyhogy akár azt a konklúziót is levonhatnánk, hogy Von Trier mostanra kicsit megenyhült, már nem akar mindenkit a halálba küldeni, de szerintem ez téves következtetés lenne: A nimfomániás éppen azáltal fest sokkal sötétebb, reménytelenebb képet az emberről, hogy élni hagyja hősét. A halál túl könnyű lenne, itt már a szabadulásnak ez a formája sem adatik meg, miközben az is világosan kiderül, hogy jól élni, jó embernek lenni is lehetetlen, ezen a próbán végül még a szelíd Seligman is elbukik.

A nimfomániás nem a rengeteg nedves puncitól és erektált faroktól igazán durva film, hanem ettől a hihetetlen fájdalomtól. Miközben, fontos hozzátenni, hogy Von Trier eddigi legviccesebb filmjéről beszélünk: Joe-nak és Seligmannak a sztorit keretező, kommentáló párbeszédei tele vannak bájos és idétlen poénokkal, és még legutolsó, tragikus párbeszédükön is lehet nevetni. Von Trier még ezt a kétféle, látszólag összeegyeztethetetlen hangvételt is össze tudja csiszolni, ennyire jó.

Gondolati mélysége és bátor, határokat feszegető megoldásai miatt A nimfomániás mindenképp az év egyik legfontosabb filmje lenne. De be nem mutatásának körülményei még fontosabbá teszik, mert ezek rávilágítanak arra, hogy mekkora bajban is vagyunk: hogy anyagi szempontok és képmutató erkölcscsőszködés miatt a mozinézők már nem dönthetnek szabadon arról, látni akarnak-e egy filmet vagy sem.

A nimfomániás mozi- és rendezői változatát is tartalmazó, négylemezes DVD-kiadvány már kapható Magyarországon.