Az év legjobb filmjei

-

Ben Afflecket felesége meggyilkolásával vádolták, egy nimfomániás nő két filmen keresztül kefélt, Marion Cotillard megalázkodott, hogy megtarthassa az állását, Matthew McConaughey AIDS-es lett. Megkaptuk Philip Seymour Hoffman utolsó, torokszorító alakítását, tobzódtunk Pálfi György őrült ötleteiben, és két magyar elsőfilmes is rögtön letaglózott bennünket. Szerintünk ez a 25 film volt idén a legjobb.


A VS.hu filmkritikáinak szerzői (Bordás Gábor, Bujdosó Bori, Csatlós Hanna, Ferenci Péter, Gyenge Zsolt, Kránicz Bence, Puskár Krisztián) pontozták a Magyarországon idén moziforgalmazásba került filmeket, pontszámaik átlagából alakult ki a 25-ös lista.


25

Nedves tájak (Feuchtgebiete)


Négy szakács ráönkielégít egy családi pizzára. Egy tinilány szerelmét bizonyítva rácsinál egy metáldobos hasára. A főhős lány felhasítja az aranyerét, hogy bent maradhasson a kórházban, és folytathassa románcát a jóképű nővér fiúval.



A Nedves tájak egy pillanatra sem finomkodik, nagyszájú film, épp úgy, ahogy bosszantóan elbűvölő főhősnője (illetve az őt játszó Cara Juri) is az, viszont igazán különlegessé az teszi, hogy mindezek ellenére kedves és megható felnövéstörténet egy lányról, aki nem hajlandó elfogadni, hogy szülei elváltak, a seggében turkál, és koszos kézzel nyúl a szájába, mindenkinek beszól, közben pedig szerelmes lesz. De azt is csak úgy dacból csinálja kicsit. (PK)


24

Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive)


Jim Jarmusch és a vámpírok elsőre talán furcsa kombinációnak tűnhetnek, azonban az amerikai független film kultikus alakja természetesen nem egy újabb tinihorrort akart a világra zúdítani, hanem egy szinte költői elmélkedést halhatatlanságról, szerelemről és az emberi természet furcsaságairól.



Ehhez jobb főszereplőket nem is találhatott volna, mint Tom Hiddleston és Tilda Swinton, akik visszafogottan elegáns játékukkal tökéletesen hozzák vissza azt a letűnt kort, amikor a vámpírok még nem csillogtak a napon. Mi rejtőzik az emberi jellem magjában, ha elvesszük a halandóságunkból fakadó félelmeket és komplexusokat? - teszi fel a kérdést Jarmusch az évezredek nyugalmával hömpölygő filmjében. (FP)


23

Piszkos pénz (The Drop)


A csapos (Tom Hardy) becammog a konyhába, és akkurátusan becsomagolja a kukában talált emberi kart. A bártulajdonos (James Gandolfini) meg is jegyzi, hogy hősünk olyan rutinos mozdulatokkal dolgozik, mintha egész életében testrészeket pakolgatott volna ide-oda. A csapos nem szól egy szót sem, elvégzi az utolsó simításokat a pakkon, és tesz még egy finom kézmozdulatot a levegőben. Hogy miért is bánik ilyen higgadtan a morózus főhős a levágott testrészekkel, és mi az, amitől már neki is eldurran az agya, arra egészen a film végéig nem jövünk rá, de sejtjük, hogy ha egyszer valaki igazán felidegesíti ezt a messziről akár barátságosnak is vélhető kocsmárost, annak nem lesz jó vége.


The Drop, Piszkos pénz


A szívszorító Bikanyak után Hollywoodba hívott belga rendező, Michaël R. Roskam elegáns, visszafogott thrillerében (kritikánk) borostás, mackótermetű férfiak teszik a dolgukat a brooklyni télben, sértett önérzetükről csak egy-egy pillantásuk árulkodik. A sokat szenvedett pincérnő éppúgy csak statiszta lehet az egyre durvuló hiúsági játszmában, mint a csapos által befogadott, tündéri kiskutya – a komótosan kibomló, de végig feszült cselekmény elkerülhetetlenül halad a brutális és groteszk humorú végjáték felé. A Titokzatos folyó és a Hideg nyomon után idén egy újabb nagyszerű Dennis Lehane-adaptációval lettünk gazdagabbak. (KB)


22

Frank


Ha Lenny Abrahamson filmje kicsit kevésbé lenne jó, végig csak azon izgulnánk, vajon Michael Fassbender leveszi-e a papírmasé fejét valaha. Szerencsére sokkal árnyaltabb alkotás annál, hogy erre a poénra bazírozzon, és egy bizarr alakokból álló együttes vicces sztoriján keresztül komoly kérdéseket vet fel művész és közönsége ellentmondásos viszonyáról, az alkotói szabadság kontra sikeresség problémájáról, és arról, hogy vajon okvetlenül lelki sérüléseket kell-e elszenvedni ahhoz, hogy valakiből nagy művész válhasson. (Természetesen sokkal jobb ízlésű film ez annál, hogy a válaszokat a szánkba rágja.)


Frank


És ha mindez nem lenne elég, a Frank egyben az év legjobb zenés filmje, amelyben a színészek maguk adják elő kimondhatatlan nevű együttesük kattant-idegesítő-bűbájos számait. Ki ne lenne kíváncsi a thereminező Maggie Gyllenhaalra? (BB)


21

Utóélet


Nem az Utóélet az első film (kritikánk), aminek lényegében az összes szereplője súlyosan diszfunkcionális, azonban ebből a leosztásból kevesen kerekítettek történetet annyira egyedi és precíz dramaturgiával, ahogyan Zomborácz Virág.


Utóélet, film


A skandináv szatírák hangulatát idéző film leheletfinom, kissé groteszk humorral mutatja be, hogyan telepedhet rá egy domináns apa árnyéka a kevésbé karizmatikus fiára, miközben mellékszereplőin keresztül még számos társadalmi problémába is belekóstol. Időnként érződik, hogy első filmet nézünk, de ettől még nagyon is szerethető a csetlő-botló főhős természetfölötti kálváriája. (FP)


20

A nő (Her)


Joaquin Phoenix beleszeret a Scarlett Johansson szexi hangján beszélő operációs rendszerébe, ami eleinte nagyon feldobja, de aztán rájön, hogy komoly buktatókat tartogat a párkapcsolat egy virtuális lénnyel. Butaságnak hangzik, pedig dehogy: Spike Jonze a szerelem lényegét ragadja meg lírai, meleg fényekkel kipárnázott, ábrándosan futurisztikus filmjében.


A nő


Azt fejti ki, hogy ez a fantasztikus érzés új életet képes lehelni az emberbe, és akár bölcsebbé is teheti, miközben az egész egy óriási önámítás, egy olyan illúzió, amihez a másik embernek csak a gondolata szükséges, hiszen valójában minden belül zajlik, ez egy egyszereplős történet. Vannak filmek, amelyek jól megragadják a szerelem szépségét, és vannak olyanok, amelyek leleplezik a hamisságát, de a kettőt talán most először láttuk ilyen szépen együtt a vásznon. (BB)


19

Ida


Nem könnyű helyzet, ha az ember pont akkor tudja meg, hogy zsidó, mikor éppen elhagyná a zárdát, és apácaként örökre eljegyezné magát Jézussal. Mikor sokat látott, cinikus nagynénje közli Idával ezt az aprócska információt, a lány elindul, hogy meggyilkolt rokonai után nyomozva végre átgondolja, ki is ő, mit akar az élettől, és mellékesen felfedezze saját elfojtott szexualitását.


Ida Pawel Pwalikowski


Pawel Pawlikowski kőkemény identitásdrámájában (kritikánk) keresve sem találnánk heves érzelmi kitöréseket, a hűvös, minimalista kompozíciókból építkező fekete-fehér képek inkább elfedik a lelki sebeket, ahogy a törékeny szépségű hősnő arcáról sem olvasható le semmi. Pedig a holokauszt borzalmainak feldolgozásába, a gyökértelenség, a fojtogató hiány élményének megtapasztalásába ugyanúgy bele lehet halni, mint a háború pusztításaiba, ezt értjük meg ebből az okos, precíz és velős filmből. (KB)


18

12 év rabszolgaság (12 Years a Slave)


A szabad emberből rabszolgának eladott főhős szenvedéssel, árulással és megalázással teli tragikus sorsát a 12 év rabszolgaság nyers jeleneteken és olyan lenyűgöző, a sztorit percekre megállító, pusztán „ábrázoló” képeken keresztül meséli el, amely a szemünkön keresztül teszi megtapasztalhatóvá az élethelyzetet.


12 év rabszolgaság


A videóművészetből érkező Steve McQueen e harmadik filmjében jutott el a filmnyelvi kifejezés olyan kiforrottságához, ahol képes egyesíteni a képzőművészeti gyökerekből származó vizualitást és a mozifilmtől megkövetelt történetszerkesztést. Nagy érdeme, hogy sikerült elkerülnie mind a melodramatikus hangvétel, mind a monumentalitás csapdáját, és egy emberi léptékű, pillanatra sem unalmassá váló, megérintő filmet rendezett. Az egészből csak Brad Pitt sematikus alakítása lóg ki. (GyZs)


17

Szabadesés


Pálfi György legújabb alkotása az év talán legmegosztóbb magyar filmje (kritikánk) - nézők és kritikusok egyaránt parázs vitát folytatnak arról, hogy a Szabadesés vajon maga a filmre vitt zsenialitás, vagy csupán egy művészkedős blöff.


Szabadesés


Akárhogy is, a kisfilmek mozaikjaiból összeálló 80 perces mozi úgy repít minket végig a stílusok, hangulatok és életképek szürreális kavalkádján, mint ahogy Molnár Piroska száguld a hetedikről a járda hóval befújt betonja felé. Tény, hogy nem minden fordulat kiszámíthatatlan, és nem minden megoldás talál telibe, de még így is rendkívül üdítően hat egy olyan kreatív és kísérletező darab, mint a Szabadesés. (FP)


16

Amerikai botrány (American Hustle)


Tíz Oscar-díjra jelölték idén, végül azonban David O. Russell filmje egyet sem váltott díjra. Pedig, ha más kategóriában nem is, a szereplőknek kijárt volna az Oscar, mert a 70-es, 80-as évek Watergate utáni második leghíresebb botrányára, az Abscam-ügyre reflektáló film zseniális alakításokat vonultat fel. A diszkókorszak glamúrjában tündöklő színészeknek jutalomjáték lehetett ezeket a figurákat megformálni, ráadásul a két óra alatt mindenkinek jut elég idő és tér, hogy bemutassák a látszat-énjük mögötti valódi lényüket is.


Amerikai botrány


A rendező esetlen, néha lúzer karakterei ugyanis úgy küzdenek a túlélésért, hogy megpróbálnak saját hétköznapi, középszerű életükön egy kis külcsínnel, manírral javítani. Megmosolyogtatóak nagy körültekintéssel ábrázolt, abszurd erőfeszítéseik. Közben pedig mindenki pitiáner, mindenkiben van egy kis sunyiság: Christian Bale és Amy Adams kisstílű bűnözők, az őket elcsípő FBI-ügynök (Bradley Cooper) pedig csak egy hírnévre éhes hatalmas balfék. Mindennek ellenére a lehető legjobb dolog a bő két órában ezekért az emberekért izgulni, és amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire ijesztően nagy fába vágták a fejszéjüket, rá kell jönnünk, hogy rég láttunk már hollywoodi filmet, amelyben ennyire tudtuk szeretni az összes karaktert. (CsH)


15

Apáim története (Stories We Tell)


Sajnos a filmnek magyarul már a címe is spoileres, pedig úgy a legjobb nekikezdeni, ha nem tud róla mást az ember, mint hogy egy dokumentumfilm, amelyet Sarah Polley készített a saját családjáról. Az angol cím spoilermentesen beszédes: a film izgalmasan és érzékenyen barangolja be azokat a narratívákat, amelyeket egy család tagjai gyártanak arról, hogy kik is ők, honnan jöttek és hogyan is kapcsolódnak egymáshoz.


Apáim története


Polley, aki már az Egyre távolabbal és a Volt egy tánccal bizonyította, hogy nagyon hatásosan, ugyanakkor finoman képes megjeleníteni egy párkapcsolat olyan rezdüléseit, amelyek sokszor a teljes szétesés veszélyét is magukban hordozzák, itt ugyanezt a képességét kamatoztatja egy sokkal személyesebb történet, egy nagy családi titok feltárásában. Miközben saját rokonaival készít interjúkat, nem próbálja a háttérbe húzódva külső szemlélőnek hazudni magát, hallgatóságként pont ő a legfontosabb szereplő. Néha még meg is vezet bennünket egy kicsit, végül mégis úgy érezzük, ennyire őszinte filmet rég nem láttunk. (BB)


14

Holtodiglan (Gone Girl)


Bár a Holtodiglan (kritikánk) nem ér David Fincher mesterművei, a Hetedik vagy a Harcosok klubja nyomába, ő akkor is képes emlékezetes filmet csinálni, amikor nincs csúcsformában. Az eltűnt feleségét nem is annyira kétségbeesve kereső Ben Affleck sztorija nemcsak a váratlan fordulatok, a kiszámíthatatlan karakterek miatt jó, hanem a hangulata miatt is.


Holtodiglan


Annyira cinikus, kiábrándult, annyira nélkülöz minden illúziót az emberekkel, az emberi viszonyokkal kapcsolatban, hogy az is keserű szájízzel jön ki róla a moziból, aki élete legjobb napján ült be rá. (BG)


13

Borgman


A holland Alex van Warmerdam filmje a társadalom szűk felső rétegeinek azon, antiutópiák által is táplált paranoid fantáziáját jeleníti meg és parodizálja, miszerint a szegények növekvő tömegei mindent felemésztenek, ha a gazdagok csak egy kicsit is megosztanak velük a vagyonukból. A szó szoros értelmében az erdei alvilágból előbújó fura lények, vademberek egyike gazdag villában keres tisztálkodási lehetőséget, mely ürügy révén egyre nagyobb teret és több jogot követel magának a háztartás minden szintjén.


Borgman


A bunueli és Roy Andersson-i értelemben társadalomkritikus, maró gúnnyal és fekete humorral átitatott vígjáték különlegessége az, hogy végül az abszurdig fokozza a helyzetet. A feloldás és szájbarágós magyarázat nélkül véget érő Borgman megzavart és fogódzókat vesztett nézőket hagy maga után – azt hiszem, ez minden nagy műalkotás ismérve. (GyZs)


12

Az üldözött (A Most Wanted Man)


Az idén tragikus módon idő előtt elhunyt Philip Seymour Hoffman utolsó főszerepe, egyben az egyik legjobb John le Carré-adaptáció, és Anton Corbijn első igazán jól sikerült filmje: Az üldözött egy szinte tökéletes kémfilm, egy antikrimi a terrorizmus elleni harc háttérmunkásairól, az adatgyűjtés és kapcsolatépítés öncélúságának melankóliájáról, egyben egy végtelenül szomorú film az egyedüllétről.


Az üldözött


Az üldözött antikatarzisa az év egyik legmegrázóbb befejezése, amely lehetetlenné teszi, hogy ne a tökéletes alakítást nyújtó Philip Seymour Hoffman búcsúját lássuk bele. (PK)


11

Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club)


Igaz, hogy a Mielőtt meghaltam az átváltozások filmje, hiszen nemcsak a főhős válik önpusztító, homofób cowboyból emberjogi harcossá, hanem pályafutásának legjobb alakításával - és az ezzel járó Oscarral - Matthew McConaughey is újabb szintre emelte a néhány évvel ezelőttig főleg dörzsölt déli ügyvédek és kockahasú szívtiprók megformálásából álló karrierjét.


Mielőtt meghaltam


A Mielőtt meghaltam, túl azon, hogy rendkívül fontos társadalmi problémákat mutat be, mellbevágó erővel tárja elénk egy olyan ember fáradhatatlan küzdelmét, aki számára a feladás tényleg ismeretlen fogalom. A kétórás filmnek sikerül úgy vászonra vinnie az AIDS-es homoszexuálisok helyzetét a 80-as évek Texasában, hogy egy pillanatig sem giccses - szinte csak Jennifer Garner csapnivaló játéka választja el attól, hogy tökéletes legyen. (FP)


10

Prince Avalanche


Van egy film, amit bármikor, amikor ki akarjuk magunkat vonni a világból, ajánlott megnézni. Ez David Gordon Green Prince Avalanche-a. A rendező érezhetően egy nagyon letisztult világú mozit akart csinálni (nem véletlen, hogy egy texasi erdőt félig elpusztító tűz utáni regenerálódás adja a történet kontextusát), amelyben csupán négy szereplő van, abból kettő nem is biztos, hogy valóságos. A cselekmény is végtelenül egyszerű: két útfestő (Paul Rudd és Emile Hirsch) pár hetet együtt tölt a természetben, hogy újrahúzzák az elválasztócsíkokat az erdei utakon. Konfliktus valójában nincs is, mindkettőnek megvan viszont a saját magánéleti problémája (természetesen mind a nők körül forog), amivel előbb magányosan próbálnak megküzdeni, végül azonban egy igazi buddy movie-hoz méltón, egymásra támaszkodva győzik le gondjaikat.


Prince Avalanche


David Gordon Green csak annyit hagyja beszélni a szereplőit, amennyi valóban szükséges, nincs felesleges fecsegés, de nem megyünk el a mesterkélt szűkszavúságig sem. A film fényképezése gyönyörű, de annak ellenére, hogy kizárólag meleg színeket és szinte természetfotóst idéző, precíz operatőri munkát vonultat fel, a látvány mégsem giccses. Kijönni a filmről pedig olyan, mintha friss levegőn sétáltunk volna. (CsH)


09

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan


Mikor hetedikes koromban, 2003 őszén Reisz Gábor hátranyalt hajjal, susogós melegítőben tornasort vezényelt nekünk a gimi udvarán, még alighanem egyikünk sem sejtette, hogy hozzá kötődik majd az idei év legnagyobb magyar filmes sikertörténete (kritikánk). A VAN-ban semmi sincs, amit ne láttunk volna korábban, elhagyott szerelmesekből, csellengő fiatalokból és budapesti hangulatképekből is akad elég az utóbbi évek magyar filmjeiben. De az apró, hiteles mozzanatok, az őszinte, vicces szövegek és a szereplők természetes jelenléte miatt az első kockától úgy érezzük, hogy a rendező vagy a főszereplő, Ferenczik Áron a barátunk, ezt a filmet pedig akár mi is csinálhattuk volna.


VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan


Pedig a gerillamódszerekkel forgatott VAN rengeteg olyan filmes ötletet bedob, különösen a főhős borús gondolatainak, szerelmi csalódásának kifejezésére, amelyek annak ellenére, hogy első filmről van szó, meglepően profi rendezőre vallanak. A fülbemászó betétdaloknak is köszönhetően az eredmény egy nagyon mai, nagyon szeretni való és minden szempontból nézőbarát film, ami képes valódi életérzést, nemzedéki élményt nyújtani – helyettünk is kimondja azt, amit 2014-ben az életünkről gondoltunk. (KB)


08

A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)


A Grand Budapest Hotel Wes Anderson legjobb filmjei közé tartozik, ha éppen nem pont ez a legjobb. Két okból is. Az egyik, hogy Anderson eddigi filmjei inkább csak szolidan megmosolyogtattak minket, most viszont meg is nevettetett bennünket, ennyire vicces filmet talán még nem csinált. Humora támaszkodik a hihetetlen fordulatokkal alaposan megpakolt cselekményre, a némafilmes burleszkelemekre és a felgyorsított jelenetekre, de a remekül megrajzolt karakterekre is. Anderson a színészlegendákból kihozta mindazt, amit a fizimiskájukból, egyéniségükből ki lehet: egyértelmű, hogy Adrien Brodyban megvan a sötét lelkű, orosz realista regényekbe illő Dmitri, a Gustavot alakító Ralph Fiennesban az európai kultúra kifinomult, de magányos élharcosa, és melyik színésznőt lehetett volna nyolcvanéves, Balzac-regénybe illő dúsgazdag özveggyé alakítani, ha nem Tilda Swintont?


A Grand Budapest Hotel


A humor mellé most viszont nem a rendezőtől megszokott könnyed melankólia társul, hanem egy komorabb érzés, az igazi szomorúság. A film habos-babos képzeletbeli városa, Zubrowka fölé ugyanis már a második világháború árnya húzódik, az európai kultúrát szétzúzó háborúé, amelyben az olyan figuráknak, mint Gustav, már nincsen helye. Ennek érzékeltetése a másik ok, amiért A Grand Budapest Hotel kiemelkedő. (CsH)


07

Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis)


A Coen testvérek legkiábrándultabb, legszomorúbb filmjének címszereplője (Oscar Isaac) egy tehetséges, ám szerencsétlen, siker ellen beoltott folkzenész, aki '61 januárjában New Yorkban kallódik dideregve, a reménytelenség spirálján egyre lejjebb csúszva. A Llewyn Davis világa nemcsak pillanatfelvétel egy zenei szcénáról, amit a film befejeződése után rögtön Bob Dylan érkezése robbant majd fel, hanem lelombozó tanulmány is a lét hiábavalóságáról, amit azért persze Coenék könnyedén, és a rájuk jellemző fanyar humorral vezetnek elő.


Llewyn Davis világa


És nem kell, hogy rossz kedvünk támadjon tőle, hiszen kiderül a filmből, hogy Oscar Isaac lényegesen jobb színész és zenész, mint azt valaha gondoltuk volna, hogy Justin Timberlake-et nagyon is lehet szeretni, és hogy akad olyan vörös macska, amelyik mégis megússza. (BB)


06

Ítélet Magyarországon


Hajdú Eszter lefilmezte a romagyilkosságok ügyében lefolytatott tárgyalás mind a 168 napját, és egy bő másfél órás dokumentumfilmben foglalta össze a legfontosabb eseményeket, dermesztő, méregerős sűrítményét adva a mai Magyarország legborzalmasabb történetének. Horrorfilmeknél szokott működni az a nézői reflex, hogy hálásak vagyunk, amiért a kényelmes moziteremben ülünk, de itt ugyanezt érezhetjük. Mert milyen lelkiállapotban lehet az az asszony, akinek a családtagjai vélelmezhető gyilkosaitól pár méterre kell tanúvallomást tennie? Hogyan képesek a vádlottak józanul, barátságos hangnemben náci relikviákról és tetoválásokról, máskor a cigányok jelentette „problémáról” beszélgetni, vagy felháborodva koncepciós pernek minősíteni az eljárást?


Ítélet Magyarországon


Az ember ül a moziban, és alig hiszi, amit lát, zavarba jön honfitársai gonosz, ártó szándékának közelségétől, és minden bizalmát a meglehetősen ellenszenves, de legalább épelméjűnek és erkölcsösnek tűnő bíróba fekteti. Felkavaró, húsba vágó film, ami azt is megmutatja, mennyire kevésen, egy-egy ember döntésén múlik csak az igazságszolgáltatás működése. (KB)


05

Idegen a tónál (L'inconnu du lac)


Az idilli természeti képek, a bozótban egymást orálisan kielégítő férfiak, a veszély és a halál iránti vonzalom - a francia gyártású Idegen a tónál valami egészen egyedi ötvözete a régi vágású feszült thrillernek, a melodrámának és a melegpornónak.


Idegen a tónál


A lassan pásztázó vagy mozdulatlanul figyelő kamera, a végtelenül szikár párbeszédek és jellemrajzok, a krimiszál pofonegyszerűsége, illetve a filmet mindvégig belengő egészen izzasztó szexualitás melankolikus és szinte metafizikus tempót diktál. A nézőt az se lepné meg, ha szereplői filozófiai tételmondatokkal tagolnák a thriller- és pornóelemeket. Pedig végül is nem látunk mást, mint egy gyilkos férfit, egy szerelmes férfit és egy szomorú férfit a napégette nudista strandon. (PK)


04

Lavina (Force Majeure)


Rég ültünk annyira feszülten végig egy filmet (kritikánk), mint amikor Ruben Östlund Lavináját néztük. Alkotása egy első ránézésre tökéletes, fogkrémreklámba illő családról szól: anya, apa és a gyerekek egy síparadicsomban töltik a téli szünetet. Hamar kiderül azonban, hogy az idill mégsem igazi, mert az apa nem tud megfelelni az elvárt családfői szerepnek: egy esetleges lavina, katasztrófa esetén hamarabb mentené a saját bőrét és az iPhone-ját, mint a gyerekeit. A felesége mélységesen csalódik benne, és nem tudja feldolgozni, hogy a férje simán hagyta volna meghalni a családját. Tomas először tagadja felesége vádjait, aztán már magyarázkodik, végül a filmtörténet egyik legszánalmasabb bőgéséig hajszolja a lelkiismerete.


Lavina


Östlund a házaspár kálváriáját a pengeéles félmondatokkal, a cselekményt meglódító párbeszédekkel, és a roppant kínos szituációkkal hasonlóan kezeli, mint Ingmar Bergman a Jelenetek egy házasságból című filmjében. Csakhogy nem áll meg ezen a ponton, és ettől különleges a Lavina: a rendező szereplőként bevonja a nézőt is a játékba; a rendre katasztrófa, véletlennek tűnő baleset, megcsalás vagy válás közelébe kerülő család történetét egyszerűen nem zárja le, minket meg mindig otthagy az izgalmak tetőfokán. Hogy ezt miért csinálja, arról órákat lehetne vitatkozni, és ez alapvetően a film nagy értéke. (CsH)


03

Két nap, egy éjszaka (Deux jours, une nuit)


Senki nem nézné ki azt a feszültséget, a szinte lélegzetvisszafojtva várt végkifejletet, amit a banálisnak tűnő szituációból (kisvárosi gyári munkásnő kollégáit győzködi, hogy bónuszukról lemondva tegyék lehetővé az ő állásban maradását) a belga testvérpár ki tud hozni (kritikánk). Az a természetes eszköztelenség, amellyel a Dardenne fivérek a világunkból kiragadott apró semmiségeket végtelen türelemmel és megértő odafigyeléssel lekövetik, szinte felold minket a történetben, és morális döntések végiggondolására, emberi élethelyzetek átélésére késztet bennünket.


Két nap, egy éjszaka


A munkahelye megtartásáért küzdő nő története nemcsak társadalmi berendezkedésünk embertelenségéről szóló példázat, hanem a megalázásról, kiszolgáltatottságról szóló szívfacsaró dráma is egyben. A film további nagy aduja, hogy a francia sztárvilág ragyogó díváját, a csodálatos Marion Cotillard-t jelentéktelen szürke kisegérré változva láthatjuk benne brillírozni – már ezért az alakításért is megéri megnézni. (GyZs)


02

Leviatán (Leviathan)


Andrej Zvjagincev filmje (kritikánk) a korrupcióról, valamint az egyén és a hatalom kiegyenlítetlen harcáról szól, némi bibliai szimbolikával nyakon öntve napjaink Oroszországában. Utóbbi miatt is ekkora a nemzetközi visszhangja, hisz egyértelműen Putyin rendszerének, illetve a posztszovjet viszonyoknak és az egyháznak a kritikája is.


Leviatán


Ám a Leviatánt az teszi igazán megrázó alkotássá, hogy az egzisztenciális bukásról szól úgy általában, politikai filmmé pedig a nézők asszociációi teszik, akár napjaink Magyarországán. A Leviatán abban a korban válik fontos filmmé, amikor a mozi már évtizedek óta nem a politikus művészet tere. (PK)


01

A nimfomániás (Nymphomaniac)


A nimfomániás (eredeti, hosszabb verziója) ellenállhatatlan mű (kritikánk): lenyűgöző ritmusa, érzelmileg és intellektuálisan magával ragadó atmoszférája van – az első kötet vége felé látható monumentális párhuzam Bach szólamai és a lehető legrészletesebben taglalt különböző típusú orgazmusok között például olyan elementáris élményt jelent, amely testünk minden idegszálát felborzolja. A film többek közt a testi és szellemi impulzusok közelségéről, elválaszthatatlanságáról szól, arról, hogy mennyire természetes és könnyed az átjárás a két egymástól általában távolinak gondolt univerzum között.


A nimfomániás


Lars von Trier húsba markolóan zsigeri, testi élményeken keresztül képes komplex intellektuális hatást kifejteni, így a nimfomániás Joe vad szexuális kalandjainak féktelen bemutatásán túl és azon keresztül valójában a nők társadalmi környezet által befolyásolt, bűntudattal átitatott önképéről beszél. A nimfomániás a trilógia másik két darabjával (az Antikrisztussal és a Melankóliával) együtt nem más, mint Lars von Trier feminista kiáltványa. Korszakos mű, bár ez sajnos a filmipar és a producerek által megcsonkított verziók miatt nem vált egyértelművé. A filmnek csak az eredeti, nálunk DVD-n elérhető verzióját szabad megnézni! (GyZs)