Az emberarcú szocializmus helyett a végén kétszázezer katona érkezett

Fotó: CIA

-

Fél évszázada, 1968. január 5-én kezdődött a prágai tavasz, az ún. emberarcú szocializmus megteremtésére tett, sikertelen csehszlovák reformmozgalom.


A prágai tavasz feltételei a sztálinizmus bukásával, a csehszlovák gazdaság mélyülő válságával, a cseh-szlovák viszonyban meglévő feszültségekkel és a kelet-nyugati kapcsolatokban tapasztalt enyhüléssel érlelődtek. Antonín Novotnyt (1904-1975), aki 1953 óta állt a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) élén, és 1957 óta az államfői tisztet is betöltötte, egyre többen bírálták a párton belül is a rossz gazdasági eredmények, Szlovákiával szembeni arrogáns viselkedése és az 1967. október végén kirobbant, gyorsan terjedő prágai diákmegmozdulások miatt.

Bár újévi beszédében gazdasági reformokat és szocialista demokráciát ígért, Novotny a Központi Bizottság 1968. január 5-i ülésén hosszú és heves viták után kénytelen volt lemondani első titkári tisztségéről. Utódaként – első szlovákként – a kompromisszumok emberének tartott, negyvenhat éves Alexander Dubceket választották meg, aki az ortodox kommunisták és a reformerek számára is elfogadható volt. A kezdetben gyenge, határozatlan politikusnak vélt Dubcek rövid időn belül elnyerte az emberek bizalmát, és a reformfolyamat jelképévé vált.

Az államfői tisztségre március végén Ludvík Svoboda tábornokot választották meg. A CSKP áprilisban elfogadott akcióprogramja megfogalmazta a reform politikai és gazdasági céljait, amelyek nem a pluralista politikai berendezkedés és a piacgazdaság visszaállítását, hanem az ún. emberarcú szocializmus megteremtését irányozták elő. A hatalmas társadalmi támogatásnak örvendő reformfolyamat azonban önálló életre kelt, irányítása kezdett kicsúszni a kommunista párt kezéből. Megszüntették a sajtócenzúrát, megindult a kirakatperek áldozatainak rehabilitációja, sorra újították fel tevékenységüket a polgári Csehszlovákia kommunisták által megszüntetett társadalmi, ifjúsági és egyházi szervezetei.

Mindezt a Szovjetunióban és a szocialista államokban fokozódó gyanakvással nézték, mert attól tartottak, hogy a prágai tavasz az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következményekkel jár majd. A fejlemények azért is aggasztóak voltak számukra, mert Csehszlovákiában a közvélemény egyre jobban gyorsítani akarta a demokratikus átalakulást, s egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok. Az ellenforradalom veszélyéről folytatott júliusi nyílt vitán a bolgár, a keletnémet, a lengyel, a magyar és a szovjet kommunista párt közös levelet intézett a CSKP vezetéséhez, amelynek lényege az volt: ha letérnek a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthatnak.

A népszerűsége tetőpontjára érkezett Dubcek ellenállt a sorozatban érkező felszólításoknak, sőt, meg sem jelent a Varsói Szerződés (VSZ) értekezletén. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár már attól tartott, hogy Csehszlovákia kiléphet a katonai szövetségből, holott Prágának ez nem állt szándékában. A július végén, augusztus elején a szovjet határ menti Ágcsernyőn tartott legfelsőbb szintű csehszlovák-szovjet találkozón a csehszlovák pártvezetés belement ugyan néhány kompromisszumba, de bízott abban, hogy továbbmehet a megkezdett úton.

A szovjet vezetés augusztus 18-án ismertette a lengyel, keletnémet, magyar és bolgár pártvezetőkkel a döntést Csehszlovákia katonai megszállásáról. Két nappal később, augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Vltava 666 fedőnevű hadműveletben a VSZ öt tagállamának (Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Magyarország, Bulgária) húsz hadosztálya, kétszázezer katona zúdult Csehszlovákiára földön és levegőben. A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, de a kommunista párt, a kormány és a parlament elnöksége határozatban utasította el a megszállást, és nyugalomra szólította fel a lakosságot. A hivatalos vértelen okkupáció legendája mára megdőlt, a legújabb kutatások szerint az intervenció 137 halálos áldozatot követelt.

A prágai tavasz legismertebb vezetőit letartóztatták és internálták, a megmaradt vezetést Moszkvába rendelték, ahol a politikailag és emberileg is megtört vezetők kényszer hatására – Frantisek Kriegel, a Nemzeti Front elnöke kivételével – aláírták a megszállást igazoló és az augusztus 22-i rendkívüli pártkongresszus határozatait érvénytelenítő jegyzőkönyvet. Október 16-án a csehszlovák és a szovjet kormány szerződést írt alá a szovjet csapatok úgymond ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásáról.

A normalizáció szellemében 1969 áprilisára a reformereket, köztük Dubceket eltávolították a kommunista párt éléről. Dubcek helyére a szintén szlovák, de keményvonalas Gustáv Husák került, akinek neve egybeforrt a visszarendeződéssel. Csehszlovákia a rendszer 1989-es összeomlásig, a bársonyos forradalomig teljes reménytelenségbe süllyedt, az értelmiség csaknem húsz évre külső vagy belső emigrációba vonult.

A szovjet sajtó az internacionalista segítségnyújtásnak minősített beavatkozást igazolandó közölt egy a szovjet pártvezetésnek címzett behívó levelet, amelyet öt magas rangú csehszlovák politikus írt alá. A tisztázatlan körülmények között keletkezett levél, illetve az 1968-as intervenció ügyét az 1989-es rendszerváltás után hazaárulás címén két évtizedig vizsgálták a cseh és a szlovák hatóságok, az eljárást 2011-ben zárták le, mert már nem lehetett kihallgatni a kulcsfontosságú tanúkat.

A normalizálás alatt a politikai élettől szigorúan távol tartott Dubcek 1989 novemberében, a bársonyos forradalom idején újra megjelent a politikai színtéren. A kommunizmus bukása után a parlament elnökévé választott politikus 1992. november 7-én, autóbalesetben halt meg.