A pillanatban születik, és kicsúszik a kezünk közül: The Necks

Fotó: The Necks / Chris Holly

-

Először játszott Budapesten a világ egyik legjobb koncertzenekara, a Necks. Megnéztük, és elmerültünk benne.


A leghagyományosabb, zongora-bőgő-dob felállású The Necks minden koncertje teljes egészében improvizált, mégsem jazz. Hogy messzebb ne menjünk, egyetlen szóló sincs benne - noha amúgy parádésan jó zenészek játszanak a trióban, igen komoly együttműködői listával. Egy-egy koncert (és a legtöbb, gyakran online teljes egészében meghallgatható lemez is) egy-egy témából indul ki, ez változik, variálódik általában kb. egy órán át. Folyamatzenének is lehetne nevezni, azonban nincs meg benne az a célra tartás, amelyet általában ehhez a szóhoz társítunk: nincs kijelölve, hogy egyre "mélyebbre" vagy "magasabbra" megy a zene, és nincs olyan csúcspont, amely mögött aztán az odavezető út elhalványul. De nem is amolyan "öncélú dzsemmelgetés": az igaz, hogy elsősorban önmagáért van - a zenészek végig lehunyt vagy legalább lesütött szemmel játszottak hétfőn, nem lesték sem a közönséget, sem egymást -, de ez nem azt jelenti, hogy tulajdonképpen értéktelen, vagy csak a zenészek számára érdekes; hanem azt, hogy mindegyik pillanata egyként értékes, mégpedig anélkül, hogy feltétlenül a közönség reakciójára kellene támaszkodnia, hogy ezt megerősítse.

Noha tud szép lenni, andalító, izgalmas, felkorbácsoló, lüktető - de ez mind csak amolyan ráadás, nem a lényeg.


Képtelenség rekonstruálni

A CAFé Budapest fesztivál keretében, az A38-on tartott első magyarországi The Necks-koncert úgy kezdődött, ahogy sok másik: Chris Abrahams impresszionista, majdnem az álmodozós hangulatfestés közelébe kerülő, de mind ezt, mind a dallammá kristályosodást elkerülő futamaival. Lloyd Swanton bőgős egy egyszerű, öt hangból álló dallammal kapcsolódott be, Tony Buck dobos pedig eleinte csak a cineken játszott. Aztán Abrahams zongorajátéka egyre nyugtalanítóbb és kopogóbb lett, néha már-már gépies; Swanton a pengetésről vonóra váltott, Buck pedig egyenletes ritmussal erősítette a gépies hangzást, baljós hangulatot. A kiindulópontról szinte észrevétlen, apró váltásokkal jutott ide a zenekar.


The Necks (a kép nem a budapesti koncerten készült)


Egy hosszabb részben aztán Chris Abrahams úgy játszott, mintha legalább három keze lenne: egy ismétlődő, fenyegető futamot mélyen; egy ismétlődve variálódó, mechanikus futamot magasan; egy megszaggatott dallamot még magasabban. Ez utóbbi olyan volt, mintha valami hiba folytán kimaradt volna egy-egy hang kiszámíthatatlan helyekről (a "billegő" ritmusok már évek óta tartó divatját bőven lepipálva), és így egy majdnem szép dallamból szinte kísérteties nem-dallammá változott. Tony Buck közben egy egyenletes ritmust ütött az egyik kezével, a másikkal pedig a ritmust egyszerre tartva, egyszerre semmibe véve, szintén kiszámíthatatlan pillanatokban ütött rá a cinekre. Csak Lloyd Swanton egyenletes bőgőjátéka biztosított némi stabilitást a pillanatonként felboruló és talpra álló zenének. Képtelen vagyok rekonstruálni, hogy innen hogyan jutottak el egy már-már groove-os, de mondjuk inkább úgy, hogy lüktető részhez. Majd mintha Lloyd Swanton megkönyörült volna rajtunk, egy elhalkuló részbe belejátszott egy erős motívumot, a többiek kicsit követték, és így szépen elengedték a közönséget.


A zene az első, a közönség a tanú

Ez volt az egyetlen olyan pont, amikor azt éreztem: nekünk játszanak. De pont ez az egészen különleges élmény a Necks zenéjében, túl az innováción, a máshol nem hallható ötleteken és az olyan (nem csak technikai értelemben vett) zenészi tudáson, amit muszáj csodálni, még akkor is, ha nem mutogatják: hogy itt tényleg a zene volt az első, mindenki, a közönség és a zenészek is csak tanúi voltak. Ezt sokszor mondják, de nagyon ritkán tapasztalni, és ez nagyon, meglepően erős élmény.


The Necks (a kép nem a budapesti koncerten készült)


Sokszor mondják azt is, hogy a zene a pillanatban születik és él. A Necks koncertje ennek is különleges jelentést adott. Egyszerre volt repetitív, néha feltűnőbben, gyakrabban viszont csak apró lépésekben változó - és szinte már túltelített: a három hangszer betöltött mindent; nemcsak kevés, de egyben túl sok minden is történt. Így két, ellentétes impulzus működött: hogy feledkezzünk be, hagyatkozzunk rá az ismétlődésre (akár még akkor is, amikor a leginkább "sötét" motívumok szóltak), és hogy figyeljünk oda mindenre. De utóbbit nem lehetett: ha az ember követni akarta mondjuk a dob messziről egyenletes, közelebbről viszont nagyon összetett játékát, a zongora máris egyetlen zsongássá olvadt össze, és megfordítva. Minden abban a pillanatban született, és teljes egészében megragadhatatlan volt: dönteni kellett a részleteket összemosó összbenyomás vagy az egyes részletek között, és valami mindenképpen kicsúszott a kezünk közül.


Megtelt az A38

Mindehhez képest tehát másodlagos, mégis örömteli, hogy szépen megtelt az A38, és a közönség igen lelkesen ünnepelte a végén a zenekart - noha számos ilyen "kultikus" zenekar esetén a jelző azt is jelenti: "valójában tök ismeretlen". Előttük pedig a Jü játszott Kjetil Moster norvég szaxofonossal kiegészülve. Mészáros Ádám, Hock Ernő és Halmos András meglepően sodró, erős rockot játszott hol metálos ízekkel, hol az improvizáció területére átlépve. Ami pedig még meglepőbb: a három (mint Mészáros Ádám gitáros fogalmazott) egyre gyorsuló szám közül az első a hazánkban referenciaként nagyon ritkán előkerülő Earth drone metálját, majd pszichedelikus minimál-Americana zenéjét idézte meg. Nagyon kíváncsian várom a Mosterrel közös, hamarosan megjelenő lemezt.