A magyar hús éneke: 18+-os versek

Fotó: The Picture Desk / Eileen Tweedy / The Picture Desk / Eileen Tweedy

-

Nem minden vers ér ott véget, hogy a költő alvó szíve meggyullad, vagy hogy elérnek a hársfaágak csendes árnyába. A válogatásunkban szereplő dalok ott kezdődnek, ahol a legtöbb vers véget ér.


Ha máshonnan nem, a nagy történésztől, Szűcs Jenőtől tudjuk, hogy nálunk többek közt a komoly lovagi kultúra kialakulásának hiánya okozta, hogy végleg leszakadtunk a nyugati, illetve a skandináv fejlődéstől. És tárgyunk szempontjából ennek végzetes kulturális folyományai is adódtak: Magyarországon nem működtek trubadúrok, minnesängerek, azaz csenevész formában sem szökött szárba a világi/szerelmi líra. A Duna mentén nem daloltak albát, vagyis a szerelmüktől búcsúzó hajnali éneket a szerelmi csata ágyából éppen kikelő költők. Évszázadokkal később Petri György már első kötetében egy maradandó versben panaszkodik A szerelmi költészet nehézségeiről („Miért nem lehettem régi költő?”) és a Telefon-alba című dalban csak keserű-groteszk paródiáját adhatja ennek az érzületnek.


Fél öt van. Már fél öt.
Most indult haza Róbert.
Kocsival ment, el ne aludj már.
Kávét hagytam a főzőben,
de csak a gangon gyújts rá,
mert megérzi a füstöt.
Tizenegyre legyél a Lukácsban a pénztárnál.
   Ronda hideg van.
   El ne aludjál.
Fél öt van már. Fél öt.


Így aztán – egy nem irodalmi ember klasszikus szavaival szólva – nálunk „történelmileg úgy alakult”, hogy a magyar nyelvű világi költészet, és egyben az erotikus líra megalapítója a horvát-magyar származású, de latinul író Csezmiczei János, azaz Janus Pannonius (1434-1472) lett. De ezt is jóval később tudta meg az olvasóközönség: iskolázottan disznólkodó verseit először 1784-ben publikálták. Janus Pannonius a római költészet témáival és versformáival dolgozik, ennek megfelelően elegáns disztichonban szól például „Orsolya likáról”, mely szerfölött, már-már aggasztóan tágnak bizonyul:


Csábos a nyelved, a húsod lágy, arcod gyönyörűség,
     míg bele nem fogtunk, mindened elragadott.
Ám amidőn lefeküdtünk, annyira tágas üregbe
     csúszott fütykösöm: el sem hiszi, hogy hüvely az.
Oldala sincs, sem vége, csaponghat, mint szabad égen
     benne, vagy úszkálhat, mint hal a tengereken.
Ámde hiába rugózna szegényke a parttalan űrben,
     gyengének bizonyul, céljához sosem ér.
Rázhatnám faromat, tárhatnék kart ölelésre,
     nyomhatnám magasan hátra a combjaidat:
mit se segít. Veritékes mellem tépi zihálás,
     szétreped ágyékom, fájnak a csontjaim is.
Fosszanak isteneink meg bájaidtól, ami vonz, vagy
     adjanak azt, amivel, Orsolya, baszni lehet.
(Szepes Erika fordítása)


Ám ezután újabb jelentős luk nyílik a magyar erotikus költészetben, legközelebb pár száz év elteltével találkozunk vele, a felvilágosodás képviselőinél. Verseghy Ferenc (1757-1822), a pálos szerzetes nem töltött annyi időt börtönben, mint de Sade márki, de a Marseillaise lefordításáért és részvételéért a Martinovics-féle összeesküvésben halálra ítélték, végül megkegyelmeztek neki; nyolc év múltán szabadult. A buja márkihoz hasonlóan ő is részben erotikus írogatással töltötte börtönéveit, de a termés nála messze nem áradt túl, hagyatékából mindössze két „pornográf” versét publikálhatták 1982-ben. Az első egyesűlés című anekdotikus költeménye friss, üde, és benne a kéjlesés és kéjlelés inkább rokokó vagy pásztorian idilli, mint vad:


Vesszőmet erre átbújtattam
a völgyecskének ajtaján,
s egész fenékig elcsúsztattam
harmattal-síkolt udvarán.
Leányom bájos tikkadással
egy vékony ah-ra fakadott,
e ellepve édes ájúlással,
egészen hátra lankadott.
A kanos szerető szinte lehangolóan udvarias: Gyanítván, hogy nagy árbocommal
nagyon szétgyötröm mélyeit:
kérdeztem kétes szorgalommal,
hogy sérti tán bel-részeit?
Ő kis fejét megrázogatván,
átfogta puszta combomat,
s önkint magához vonzogatván,
elszélesztette gondomat.
A közös kielégülés lefestése után a vers kissé lapos, szerfölött morális síkra téved: Még egyszer mejjemhez vonzottam
egy szíves csókra Kincsemet,
s örökre nőmnek választottam,
mint ő férjének engemet.


Alighanem ez a biedermeierbe hajló rokokó gügyögés is dühíthette föl Weöres Sándort (1913-1989), amikor megalkotta Lónyay Erzsébet, azaz Psyché alakját, aki a fikció szerint éppen Verseghy rab- és elvtársa, a nagy nyelvújító Kazinczy Ferenc szeme láttára üzekedik a későbbi reformerrel, Wesselényi Mikával, akinek:


„Izgés-mozgásomtúl olly merevedése támada, már hangja rekedt: - Te rosz féle, hát jerünk-ki és keressünk hol mi heverő alkalmatosságot, én nem bírom tovább. - Erre a lovagló bőr-nadrágja szíjjait ki-bontám a farom alatt; könnyű nyári batist szoknyátskámat úgy tűrém hátra, hogy tsak fellűl fedett, allúl nem, alsó részem pőre vala. És mátkámnak mind ezt jól látni kelle; vártam, végűl-is fel-ordít, de a gyáva nem mert mukkani sem. Istire nyelvet ölték, s eggy rejtett, tsak oldalrúl látható kéz mozdúlattal a ditső Vesseléni tsalád-fát be-irányozván, fel-nyársalám magam. Tsütsölve, alig-alig billegve éldelegtem, örűlvén, hogy a báró nem intézheti rajtam a szokásos mechanicus döffölést, melly a nőnek sans plaisir et sans désir, hanem ottan tsikálom magamat bévűl, a hol akarom, s ugyan tsak vagyon mivel. Éltemben ez eggyszer éldelék illy mértéktelen. Azt hiszem, István is. Már merő latyakban üle. Tsudaképpen a többi nem vett észre semmit, még a hegyes szemű Sophie Asszony sem. Ha figyelnek vala minket, vagy az agyon ázottan nyöszörgő imádómat, talám vége a világnak. Ma már nem értem akkori enn magam, ekkora könnyelmű vak-merésem. Aztán eszméletem veszíttém: lehet, Mika is. Az ő suttogásira tértem magamhoz: - Mit tettél, most bellűled minden az én nadrágomra megyen. Akkora fót leszen, hogy a szégyent senki se mossa le rúlad. Szánlak, szegény Ersikém, de hát nem én akartam. - Fülibe súgtam: - Eggy Vesseléninek, soha nem szabad meg-íjedned. - Keszkenőt tsavartam a tsurgás alá, majd minden abba özönle, ruháinkra tsak kevés jutott. Isti már nem vólt a szobában, kinnt okádott. Desevffi még mindég gyanútalan kérdé: - Gyermekek, ti aluttatok? - Mika felelé: - Fáratt valék a hosszú lovaglástúl, Zsibórúl idáig, és azt hiszem, elbólintottam, nem is tudom mi történt. - Kazinczy hahotázott: - Eggy szép kis leány a karjaidban kuczorgott, és te nem érzéd! - Erre Mika: - Valóban nem ébrettem reá. Mit mulaszték, oh én szerentsétlen!”


Hogy az irodalmi élet szervezésével elfoglalt Kazinczy mit sem lát a jelenetből, az mindennél többet mond életidegenségéről. Weöres Sándor egyik nagy bánata volt, hogy a magyar irodalomban nem talált egyetlen erotikus vagy legalábbis „elátkozott”, az ő Psychéjéhez hasonlóan szabados költőnőt sem. Talán egy kivétellel. Az elfelejtett, de újabban gyakran idézett Czóbel Minka (1855-1947) Virrasztó című 1914-es verse meglehetősen szadista, szodomisztikus és egészen Francisco Goya ecsetjére méltó kép:


Meghalt az ifjú apáca. Egy lázbeteg majom Bejő a halottas szobába Az ablakon. Leül a fehér szűzi ágyra, A halotthoz közel, Lepleit össze-vissza hányja Sovány-ujjú, forróan égő kezeivel. (…) A majom vékony, hosszú ujja Lázforróságban ég, Fogdossa félve a halott szűz  Jeges kezét. Most hajlik hozzá hosszú-hosszú csókra Átöleli nyakát, Csókolja lassan embermódra Kék ajakát. Csókolja hosszan, önfeledten Míg mind besiklanak Halott leány kék ajkába A fehér hegyű, hegyes élű Állatfogak.


De ez erős kivétel. A XIX. században szinte alig találunk olyan verset, ami nem kerülhetne bele egy felsőbb leányiskola oktatási anyagába. Jókai Mór (1825-1904) talán csak a maga izgatására jegyezte fel eme zöngeményét:


Czombod tövét megcsókolom
Kondor fanod felborzolom.
Szétnyílik a pinád partja
Piros száját kimutatja
Hadd nyaljam meg a kis száját
Azt a duzzadó csiklóját.
Megmarkolom a farkadat
Piros feje hogy feldagad
Végighúzom a pinámon
Hadd meredjen, hadd ugráljon.
Hadd csuzlizza a kis lyukom
A mig beljebb beljebb dugom
Jaj, a pinám már szétrepedt,
Ily falatot még nem evett [...]


És így tovább, erősen iskolás párrímekkel. Persze a 20. században e téren is megtörténik a forradalom. Vagy netán mégsem? Nehéz eldönteni, de annyi valószínű, hogy Ady és a többiek költészeti-szemléleti revolúciójával nem járt együtt a robbanás az erotikus lírában. Ady e téren meglehetősen, mondhatni „hét szilvafásan” szemérmes, vagy nagyúrian dölyfös, számára a nő sem volt egyéb, mint a vers: csak „cifra szolga.” Babits pedig saját erotikus versek helyett idegen költők átültetésébe menekült, és mélyen jellemző, hogy Erato című fordításgyűjteménye Bécsben jelent meg, mindössze 500 számozott példányban. És Kosztolányi egyetlen idevágó, a kurvaromantikának hódoló, Kis bordélyház című verse is csak a hagyatékból került elő:


Picike kéjnők, ti kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Sáros angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket,
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézibe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilabda,
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.


Az áttörés később, a hatvanas-hetvenes se történt meg, de igaz, a Kádár-rendszerben erre aligha nyílt komoly lehetőség. Vas István In flagranti című erotikus versét például halandzsa nyelven írta meg, hosszú esszében védve a védhetetlen, mondván: „Ez a jelenet, a maga anyagával és anyag megkívánta magyar szavaival, nyomtatásban – képtelen elképzelés! Nem mondom, fordításként, Verlaine vagy Mallarmé nevével fölötte, talán meg is jelenhetne valamikor, valamilyen zárt példányszámú, esetleg Nyugaton élő magyarok számára kiadott szerelmi antológiában.” De hát nem pontosan ezt tette ötven évvel korábban Babits?! És milyen erotikus vers az, amely ezzel a sorral indul:  


Vas István

„Matum gye sálam kazur nem vilőm.”

Vas egyszerre kívánt fogni kint és bent egeret. Ismét Weöres volt az, aki befújta a pállott költői műhelyekbe az üdítően tiszta levegőt. Persze ő is kissé maszkok mögé rejtőzve. Mert például Grancorn lovag című versét „középkori balladának” nevezi, így adva menlevelet adva az ilyen strófáknak:


Lány-comb közt reng a lovag lövege,
tüzes vas, öt kiló,
fekete heréje duzzadoz,
akár két ágyugolyó.
Nehéz üteg lövöldözi
a törékeny erődfalat,
de feszes rugalmas alapzatú
s himbál a lökések alatt.
Elisabeth jajgatva tűr,
mégis kedvére van,
hogy lágyékát kemény legény
döfi hatalmasan.
Chloris, ábrándos kekszemű,
bőre tej, haja len,
tündéri cukorhab-látomás, búvik szemérmesen.
Jaj, ne - nyafog, kényeskedik -
még kicsi vagyok, ne bánts!
De várja hogy lefektetik,
ahogy pólyást szokás.
Szemet húny, nem tud semmiről,
édes álomba dőlt,
s a vitéz, mint sütni-való madarat,
úgy tűzi nyársa őt.
A finom jatékbaba lábaköze
csiklandó szerkezet:
lüktetve szívja, gyűrűzve feji
mit a hős belészegezett.
Holtat is feltámasztaná,
s az elő lesz halott.
Szól Chloris: Grancorn, kedvesem,
mert vagy lottyadt, aszott?


Persze Weöres jó okkal volt óvatos, hiszen tudta, milyen társadalmi közegben él. A magyar irodalom legcsodálatosabb erotikus remeke, a Fairy Spring című szerelmi ciklusa vagy az Antik ekloga megjelenésekor iszonyatos botrányt váltott ki, úgy tűnt, a költőre időleges publikációs tilalom vár. De megúszta valahogy. Petri György (1943-2000) viszont olyannyira radikális volt ebben is, hogy semmiféle gátat nem ismert. Bestiális szókimondásában a trágárságot erőteljes gesztussal kapcsolta össze a Kádár-rendszer fölöttébb kispolgárias politikai pornográfiájával.


A kukkoló éji dala

Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.
Igazad van, sehol se basznak.
Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.
Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennénk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.


Ez a verse pedig még az egykori Kisgazdapárt egykor sikeres politikusát még keletkezése után húsz évvel is parlamenti interpellációra késztette, amikor Petri Kossuth-díjat kapott:


Apokrif

Zakatol a szentcsalád,
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább – – –
– – – „Megint Isten?”
– – – „Az hát, megint.”
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
– – – „Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
– – – de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben – de komolyan! – ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!”


Jó és helyes, rendben van. De mindez csak a hagyományos szex, mondhatná egy fiatalabb olvasó. Mert mi van a leszbikus, homoszexuális, meleg, gay, queer stb. költészettel? A kérdés jogos, mert azt gondolhatnánk, hogy e téren nagy a deficit költészetünkben, és elmaradásunk ismét tetemes. Ám ez tévedés, pláne, ha kézbe vesszük azt a vadonatúj, több mint 800 oldalas (!) kötetet, melyet a költő és irodalomtudós, Csehy Zoltán jegyez, és amelynek címe: Szodoma és környéke. De az alcím még többet mond: „Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben”. A roppant anyag Janustól egészen napjainkig terjed, ebből most csak a legerősebbet, a leginkább botrányt keltőt emeljük ki.


Rosmer János egyike az újabb magyar irodalom álneves szerzőinek, bár az sem bizonyos, hogy álnévről van szó. Mert míg Sárborgárdi Jolán (Parti Nagy Lajos), Csokonai Lili (Esterházy Péter) vagy Spiegelmann Laura (k.kabai lóránt) esetében rögtön egyértelmű volt, hogy - különféle irodalmi megfontolások miatt – valaki konkrét, a művészeti világban már szerephez jutott személy rejtőzködik, addig nála ez bizonytalan, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy valóban él egy Rosmer János nevű költő. A Kalligramnál megjelent Hátsó ülés című 2010-es kötete fülszövegéből csak annyit „tudunk meg”, hogy 1975-ben született és régiségkereskedő Bécsben, valamint látunk egy fényképet, melyen az arc tökéletesen elrejtőzik a hatalmas napszemüveg mögött. Rosmer könyve az úgynevezett melegirodalom egyik legfelkavaróbb, legátgondoltabb példánya, de ő maga aligha kedvelné ezt a kifejezést: „Nem szeretem, ha azt mondják, homoszexuális, jobb a buzi.” Rosmer költői énje egyebekben is meglehetősen nyíltan jellemzik önmagát: ő az, aki „születése óta nem látott pinát”. Egyik költői elődjéhez, Konsztantinosz Kavafiszhoz (1863-1933) hasonlóan Rosmer is anekdotikus verseket ír, de itt már lehullott az összes álarc:


Angyalszar

Felvittem a koleszra. Vagyis: külön mentünk fel,
ő az én belépőmmel, én lezseren, az otthonosság
bizalomgerjesztő és galád vigyorával.
Orgonaszagban úszott a Dayka Gábor utca.
Legszívesebben a bokrok közé bújtam volna vele,
mint egyszer, a Deák téri parkban, pederasztikus nárciszok
és jácintok közé, aztán menjen a picsába. Előbb négykézláb,
majd sült csirke. Puha volt, mint a toll, szárnyaival
takart be. Az utcán nem mutatkoznék vele.
Amíg kiment zuhanyozni, egy újságpapírba
csomagoltam a két elnyűtt, szaros kotont,
és titokban azt reméltem, többé nem talál vissza.


Ugyanakkor tévedne az, aki pusztán a brutalitásig lemeztelenített közlést érzékelné Rosmer verseiben. A költő valami nagyobbra törekszik, és az egész kötetet elolvasva megértjük és erősen méltányoljuk ezt az egyszerre emberi és irodalmi vágyat: „Jelenleg a bőr szavát figyelem, ahogy annyi összehányt test közt megalkot engem mások számára is.”   Rosmer versei többnyire sötétek, tragikusak. Feloldásként két disznó limerick Várady Szabolcs tollából:


Volt egy nő, úgy hívták, Emese,
nem tudni, pór volt vagy nemes-e.
   egyszerre két úr jól
   elölről-hátulról…
Mit mondjak? Nem rebbent szeme se.
Volt egy nő, úgy hívták, Dalma,
sosem volt addig nyugalma
   légyottra érkezve,
   míg meg nem kérdezte:
„Tisztelt úr, dug ön vagy nyal ma?”