A hét szava: stósz

Fotó: Flickr/tuchodi / Flickr/tuchodi

-

Még egy szó, amit használ, de nem tud leírni. Stóc is, meg stósz is, de helyesen sz-szel van. A jelentését ismerjük, használjuk, de más a szinonimája a köznyelvben, és más a faipari kisokosban. Keverjük a stuccolnival, aminek a fákhoz van köze, de nem a halmozáshoz. Fábry Zoltán ott született, Csáth Géza pedig hancúrozott a Stósz nevű településen.


Az olvasószerkesztőnk szokta mondani, hogy a helyesírás egy baromság. Azért minden hibát kijavít, az embert be is avatja, ha elvét valamit, de néha őt is érik meglepetések. Az embert könnyen kizökkenti a hétköznapok szürkeségéből, amikor mindent stócba rak, a mosatlant, a papírokat, a pénzt, erre jön valaki, és azt mondja neki, hogy az a halom valójában egy stósz. Sz-szel, és nem c-vel. Tízből kilencen elírásnak véljük, ha valaki a stócot stósznak írja, de mégis annak az egy embernek van igaza. A vérszerződéssel egyidős magyar szokás a hobbietimologizálás. Általában akkor csináljuk, amikor valami hasonlít egy idegen nyelv egy szavára, és rátippelünk, hogy azt jelenti, onnan ered. Ritka esetekben tényleg működik, általában viszont totális félreértéseken alapszik. A stósz véletlenül tényleg a német halom, kupac, rakás, Stoß szóból ered. De felmerül a kérdés, hogy mégis minek veszünk át egy idegen kifejezést, ha van rá egy tucatnyi magyar. Itt szorulunk rá a hobbietimologizálásra. Manapság hétköznapi értelemben stószolunk, de a kezdetekben ez a faipar sajátja volt, nem véletlenül nálunk is egy favágós végtagcsonkolásról szóló írásnál támadt vita az sz-ek és a c-k között. A szó az erdőben kitermelt és méretre vágott fatörzsek halmozását jelentette. A szász favágók használták, aztán beleragadt a magyar nyelvbe. Erről az Erdészeti-vadászati-faipari lexikon (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1964.) is megemlékezik, amely azt is jelöli, hogy létezik egy tájnyelvi változata is (ez feltehetőleg a stóc). Csak tudománytalan magyarázattal szolgálhatunk, de valószínűsíthetően azért vettük át, mert addig a fahalom iparági szakszava a máglya volt. Ez utóbbit viszont kezdetektől összekapcsolta a nyelvünk a tűzzel. A máglya térhódítása egyébként nem az inkvizíciónak köszönhető, már jóval korábban, a honfoglalók is ezeken égették el a felgyűlt hulladékot. A faipar megőrizte a máglyarakást, a tájnyelvben ma is létezik, de kiveszőben van. Pár évszázada már a köznyelvi értelemben használjuk inkább, és verbális eretnekégetéseket tartunk rajta. Ugyanígy van ez a stószolással. A favágók ezt a szavukat is átengedték, hogy a törzsek mellett tényleg mindent stószba rakhassunk papírtól a szennyesig. A stósz szó utolsó hangjának képzés helye szerinti előretolódása – az sz hangot a szájban hátrébb képezzük, mint a c-t – feltehetőleg a kiejtés könnyítése miatt alakult ki. Ez annyira elterjedt, hogy hasonlóan mondjuk a siserahadhoz – amelyet e-vel ejtünk, pedig nem úgy kéne –, mondva gyakrabban használjuk, mint ahányszor leírjuk, emiatt a helyesírását sem tudjuk. A stócosodás aztán odavezetett, hogy a hobbietimologizálók mind azt hinnék, hogy a stuccolni is ebből ered. A stuccolás eközben teljes mást jelent, semmi köze a pakoláshoz és a halmozáshoz, igazából a rövidebbre nyírást, nyesést fejezi ki. Kezdetben ezt is az erdő- és mezőgazdálkodásban használtuk, aztán a borbélyok terjedésével – akik eleinte többnyire német nyelvterületekről kerültek hozzánk – a haj- és bajuszvágást jelentette. A népnyelvben viszont a hasonló alak miatt a stócolásra is ezt mondják. Főként a Zemplén vidékén lehet még ezzel találkozni.


Fábry Zoltán szülőfaluja és egy protestáns iskoladráma

A magyar irodalomban nagyon ritkán fordul elő leírva a stósz. Mindösszesen három eltérő jellegű műben lehet vele találkozni. A fellelhető legrégebbi említése Nagy István: Poétaczenzura című protestáns iskoladrámákat összegyűjtő művében van, amelyet még 1796-ban állított össze, részben saját, részben meg nem nevezett szerzők munkáiból. Mit tesz közel kétszázhúsz év, a stósz környezetéből már nagyon nehezen bogarászható ki, hogy akkor és ott mit is jelentett. Mindenesetre a „Toprongyos német! Ettél-e gémet?” rímes sorpárnak szállóigévé kellene változnia!

„A falu végén tzigányok jõnek,

Maskara nélkül kémény seprõnek.

Toprongyos Német!

Ettél-e gémet?

Adj békát Sósnak.

Vaszisztentósnak.

(Visszhang) Stósznak.

Nyelves tzenzorom megütlek hátba.

Menj tölteléknek a tzine gátba,

Zöld pilantással nézz Sós Andrásra,

Szappanos versét hallgasd rovásra.

Tsikod vanyiga.

Fakó tallyiga.

Megholt a fõkötõs iga.”



Másfajta említése mögött az az ok van, hogy a stósz  nemcsak egy köznév, hanem egy felvidéki település neve is. A falu már valószínűleg az államalapításkor is létezett, de első írásos említése 1241-ből a jászói premontrei kolostor okleveléből származik. A Bódva-völgyi községben a mai napig jelentős a szász kisebbség, amely anno elkeresztelte. A Kassától mintegy 36 kilométerre fekvő Stósz (ma: Štós) a nevét viszont nem a fakitermelés vagy a fahalmok miatt kapta. Domborzati adottságainak köszönhetően úgy fest, mintha két halom állna mellette. Később a környező dombokban és hegyekben jelentős vas- és rézlelőhelyekre bukkantak, aminek nagyon örültek a földet Mátyás királytól adományként megszerző Szapolyaiak. Stósz leghíresebb embere Fábry Zoltán író. A publicista 1897. augusztus 10-én itt született, majd 1970. május 31-én itt is halt meg. Van róla elnevezett utca a faluban, de megtalálható itt szobra, emlékháza. Leggyakrabban miatta emlegetik a községet, főként életrajzi művekben. Fábry Stószi délelőttök című művében állított emléket a településnek, Nagy Imre filmrendező pedig még filmet is forgatott a szász faluról 1999-ben. XIX.-XX. századi útileírásokban gyakran szerepel Stósz. Bár ennek fő oka nem bányái vagy aranyos kis utcái, hanem gyógyfürdője. A Stószfürdőként emlegetett részt 1832-ben kezdték el építeni, amikor rábukkantak egy 635 méter magasan fekvő termálvizű forrásra. A gyógyfürdő szanatóriumként működött a környék fenyőerdői miatt, 1880-ban lett igazán ismert, ekkor a monarchia egyik legnépszerűbb gyógyulati helye lett a légúti fertőzöttek körében. Egyes források szerint még Ferenc Ferdinánd trónörökös is járt itt, aki tüdőbaját kúráltatta Stószfürdőn. A kor sztárorvosa, dr. Czirfusz Dezső miatt sokan keresték fel a helyet, aki speciális kezelései miatt vált ismertté. A fürdő másik híressége ugyan nem doktori prakszisa miatt lett közismert, de szinte mindenki hallotta a nevét: Csáth Géza. Az író 1911-ben dolgozott itt fürdőorvosként. Azt sajnos nem tudni, hogy pontosan mely műveit írhatta Stószon, azonban naplójában megemlékezik a városkáról. „A fürdőn természetesen mindenki tudott a dologról. Még Pálffyné, a szép özvegy is célzásokat tett a csinos zsidó asszonykára. Dicker, az igazgató, a stószi Katona Jóska pendant-ja, irigyem (akit azonban a nemi versenyben éppolyan föltétlenül vertem, mint a dúsgazdag és jóképű Katonát) pedig faggatott, hogyan állnak a dolgok, és káromkodott, hogy az asszonykát »elbasztam« előle. Még nem volt igaz. A fürdőn való utolsó tartózkodásának napjaiban ágynak esett Zelma. A forró fürdők, amelyeket engedélyem ellenére használt, úgy látszik, megmozgatták a tüdőkben lévő langyos folyamatokat. Lázai voltak, közérzése szenvedett. Gyakran benéztem hozzá, de még többször hívatott is. A hőmérések 37,2-38,3°C emelkedéseket mutattak ki. Szerencsére egy gyenge folticularis toroklobot is ki lehetett mutatni. Júl. 12-én v. 13-án történt, hogy kijelentettem neki, hogy éjjel be fogok jönni. Megőrült? – volt a válasz.