A szerelem fontosabb a fekete lyukaknál

Fotó: The Picture Desk / Liam Daniel

-

Az eddig csak szimplán tehetségesnek tartott brit színész, Eddie Redmayne akkorát alakít Stephen Hawking bőrébe bújva, hogy azzal talán még magát a 73 éves elméleti fizikust is lenyűgözte. Igaz, a filmben többet tudunk meg egy önzetlen szerelem történetéről és a teljes bénultság szörnyűségéről, mint a Hawkingot a világhírnévig emelő elméletekről.


Nemsokára magyarul is megjelenik Jane Hawking életrajzi könyve Életem Stephennel címmel. Ez az a könyv, amelyből James Marsh (Ember a magasban, Kettős játszma) játékfilmet rendezett, főszerepben a britek új kedvencével, az Egy hét Marilynnel rajongó asszisztensével és a február 5-én mozikba kerülő Jupiter felemelkedése főgonoszával, Eddie Redmayne-nel. A színész alakítja a világ jelenleg legismertebb, ma is élő fizikusát, Stephen Hawkingot, akit a nagy többség leginkább úgy ismer, mint géphangon kommunikáló, apró embert egy kerekesszékben, aki pontosan abban a kórban szenved, ami miatt ez az egész Ice Bucket Challenge-őrület végigfertőzte a netet.

Persze, a Simpson családot, Jean Michel Jarre-t és Stanisław Lemet is inspiráló fizikusról lehet még egyebet is tudni, mint például, hogy ő feltételezte először a fekete lyukakból kiszökő részecskék létezését, továbbgondolta az ősrobbanás elméletét, és Az idő rövid történetével a hétköznapi emberekkel is megértette fizikáját. Mindezzel nem kell egyébként tisztában lenni, a róla készült klasszikus életrajzi dráma nem Hawking korszakalkotó elméleteiről szól.


Felicity Jones és Eddie Redmayne A mindenség elmélete című filmben


A mindenség elmélete inkább egy házasság, egy szerelem, egy betegség története, amelynek a főszereplője véletlenül egy zseni. Egy olyan zseni, aki fiatal, cambridge-i egyetemistaként Wagnert hallgat, és disszertációját az időről írja. Beleszeret egy templomba járó bölcsészlányba, Jane-be (Felicity Jones), de mielőtt a szerelmük kibontakozhatna és a fiú karrierje beindulna, kiderül Hawkingról, hogy halálos betegségben, a teljes bénulással járó ALS-kórban szenved. A fiúnak elsorvadnak az izmai, lebénul a lába, aztán a keze, végül már beszélni sem tud. Karrierje mégis töretlenül ível felfelé, idős és világhírű professzoroknak tart előadást forradalmi felfedezéséről, a feleségével pedig elhatározzák, hogy nem adják fel a harcot, és a szörnyű betegség ellenére is megpróbálnak normális családi életet élni.



Ebből a történetből akár egy a könnycsatornák megtöltésére játszó giccs is születhetne, de nincsenek állandóan könnybe lábadt szemek, elhúzott szerelmi jelenetek és drámai túlzások. A lehetőség meglenne rá, hogy a szereplők végletes figurákat alakítsanak, de a karakterek mégsem eltúlzottak, hanem hihetők és összetettek. Jane először naiv és alázatos, aztán egyre erősebb, öntudatosabb nő válik belőle. Hawking pedig - leszámítva penge észjárását - bármelyik átlagos diák lehetne Cambridge-ből, és humorának köszönhetően egy nagyon szerethető, és betegsége ellenére sem elesett figura.



Felicity Jones és Eddie Redmayne alakítását nem könnyű elfelejteni, de főként az utóbbi maradandó élmény. Redmayne magával ragadóan és teljesen azonosul a fiatal Hawkinggal, legalábbis elhisszük neki, hogy a fizikus ilyen lehetett fiatalon. Már a film elején, a betegség megjelenése előtt van valami ügyetlen, esetlen a főszereplő mozgásában, ahogy tartja a kezét, a fejét, ahogy lép, az mind eltér egy kicsit a normálistól. Amikor még mindenki egészségesnek hiszi, tudjuk, hogy nincs hátra sok a végzetes összeomlásáig. Olyan ez kicsit, mint a suspense Hitchcocknál.


De Redmayne-nek ezen kívül meg kellett tanulnia, miként legyen képtelen az evésre, hogyan legyen képtelen megtartani a saját súlyát, hogyan veszítse el a beszédkészségét. A legnagyobb kihívást pedig minden bizonnyal a mimika elsajátítása jelenthette. Rengeteg közelit mutatnak Redmayne-ről, ami nem véletlen, hiszen egy idő után már csak az arckifejezéseivel tudott Hawking kommunikálni. Így aztán a színész arcizmainak minden megfigyelt rezdülésében egyszerre van benne a beszédre való képtelenség bosszúsága, a szenvedés, de egy sejthető mosoly is. És ettől nagyon tehetséges ez a srác; a koreográfiát meg lehet tanulni, de az ilyen finomságra születni kell.



Mindent egybevetve A mindenség elmélete viszont nem lett több egy jól sikerült kommersz filmnél. Pedig ha a készítők akarták volna, akkor némi művészi ambícióval megáldva is lehetett volna a film többszörös Oscar-jelölt (5 díjra esélyes). Egy interjú során Jane Hawking azt nyilatkozta: volt férje úgy dolgozik, mint ahogy Mozart komponálta a szimfóniákat a fejében. És hát valahol tényleg ebben rejlik Hawking népszerűsége is: szó szerint fizikai korlátok közé szorítva, a saját zárt univerzumában tett próbálkozásokat valami felfoghatatlan megfejtésére, és könyveket, képleteket alkotott meg anélkül, hogy mindent leírt volna.


Az alkotási folyamatból viszont gyakorlatilag nem látunk semmit a filmben, egyetlen kandalló-hasonlat pedig nem szolgál magyarázattal arra, hogy vajon mi történik Hawking fejében, amikor éppen rájön, hogy a fekete lyukak nem is olyan feketék. Bár a film az „isten kontra fizikai törvények” szembenállásával értelmezi Hawking hajtóerejét a végső elmélet megtalálására, azért hagy bennünk valami űrt, hogy valójában nem látjuk, mikor és mitől vált ez az ember zsenivé.