A lenézett szuperhős jól beint

Forrás: InterCom

-

Az Oscar-esélyes Birdman hatásvadász és didaktikus, de azzal nem vádolhatjuk Inárritut, hogy blöfföl. Amikor épp elkezdenénk bosszankodni a trükkjein, mindig megnevettet minket, és elképesztően erős alakításokat húz ki a színészeiből.


Alejandro González Inárritu (21 gramm, Bábel, Biutiful) filmkészítési stílusát egy szóval úgy írnám le, hogy vaskos. Mind a három említett filmjében szégyentelenül utazik a könnyeinkre, és van olyan tehetséges, hogy általában el is éri, amit akar. Hatásvadászata működik. A Birdman nem kevésbé otromba eszközökkel próbál hatást kiváltani, mint korábbi munkái, csak éppen ez vígjáték, sőt, szatíra szeretne lenni, de ahhoz finomság is kellene, és ha valami, hát az hiányzik Inárrituból. Mindezt előrebocsátva le kell szögeznem, hogy a Birdman döbbenetesen szórakoztató.



Van benne némi közös a Whiplash-sel, a tavalyi év egy másik sikerfilmjével (hozzánk a Whiplash február elején érkezik), habár közel sem annyira szeretetreméltó, de a Birdmanben is fontos szerepet játszik a dobszó és a ritmus, amit Inárritu kétségtelenül tökéletesen fenntart az első pillanattól majdnem az utolsóig. A kétórás film szinte teljes egészében egy broadway-i színházban és környékén játszódik, és Emmanuel Lubezki operatőr úgy vette fel, mintha végig egyetlen kamera tapadna a szereplőkre, és követné őket a színház labirintus- és egérlyukszerű tereiben, járataiban, vágás nélkül. Lubezki már Az ember gyermeke akciójeleneteiben is hatásosan alkalmazta ezt a kamuegysnittes technikát, itt az egész film alatt ezt használták.


Michael Keaton és Edward Norton a Birdman című filmben


Alapvetően irtózom azoktól a filmektől, amelyek olyan érzést keltenek, mintha a rendező végig azt üvöltené a képembe, hogy „ugye milyen ügyes vagyok?!”, de miközben Inárritu bűvészkedik, annyi mindent ad, hogy már-már elnézhető, hogy ennyire meg van elégedve saját magával. Egyrészt tartalom és forma tökéletesen passzol egymáshoz, másrészt minden színész pályacsúcsot játszik, harmadrészt olyan feszesek, pattogósak és még épphogy elviselhetően kikacsintósak a dialógusai, hogy nem lehet egy pillanatra sem unatkozni.


Michael Keaton és Naomi Watts


Ami tartalom és forma egységét illeti: egy színház kulisszái mögé kukkantunk be, ahol az egykor a Birdman nevű szuperhőst alakító Riggan Thomson (Michael Keaton) Raymond Carver Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? című novelláját próbálja színpadra állítani abban a reményben, hogy ez új fejezetet nyithat befuccsolt karrierjében. Öltözőkben zajló hisztirohamokat és lelkizéseket, folyosókon elsuttogott pletykákat, zsinórpadláson beteljesedő vágyakat lesünk meg voyeurként; ahogy a szereplők után nyomakodik a kamera, kicsit olyan érzésünk van, mintha egy színházas valóságshow-t néznénk. Valójában nem itt lenne a helyünk, hanem kint, a nézők közt, ezért olyan édes ez a bűnös kukkolás. Színházban játszódó filmjében Inárritu színházi eszközöket is alkalmaz: tér és idő pont úgy változik a kamera elforgatásával, mintha egy forgószínpadon lennénk, 90 vagy 180 fokkal arrébb egy másik jelenetbe vagy napszakba csöppenünk.


Michael Keaton és Edward Norton


Riggan az idegösszeroppanás szélén áll, és még az sem segít rajta, amikor egyik színésznője, Lesley (Naomi Watts) beszervezi a pasiját, Mike-ot (Edward Norton), aki elismert színpadi színész, hogy az utolsó pillanatban ugorjon be az előadásba az egyik lesérült színész helyére. Inárritu nem éppen visszafogott alappoénja, hogy az egykori Batmant tette meg főszereplőnek, akinek az eltűnése a süllyesztőben és az ebben a filmben való visszatérése további magyarázatot nem igénylő párhuzamban áll a film sztorijával. Tolakodó, feltűnősködő ötlet, de megint Inárritu nyer, mert Keaton óriásit játszik a filmben. És Norton is, aki hiába volt generációja legígéretesebb tehetsége, tíz éve nem játszott el egy rendes főszerepet egy valamirevaló filmben. Az, hogy ők ketten a szemünk láttára változnak vissza igazi, szenvedélyes színésszé (miközben szájbarágós módon ezt is játsszák el), minden pénzt megér, tőlem Lubezki akár szaltózhat is kezében a kamerájával, miközben Inárritu beinteget a képbe.


Emma Stone


Inárritu a dialógusokkal is pengeélen táncol: ebben a filmben aztán semmit sem bíznak a képzeletünkre, mindent a szánkba rágnak a figurák. Riggan jön a dollárszázmilliókat termelő hollywoodi selejt világából, Mike képviseli az arrogáns New York-i művészeti szcénát. Megjelennek az idióta újságírók (aki volt már nemzetközi kerekasztalos interjún, tudja, mennyire találó a rövidke jelenet) és felbukkan a magát élet és halál urának nemcsak képzelő színikritikus, aki egyetlen mondatával meg tud buktatni egy előadást, és ezzel a hatalmával gátlástalanul él is. Lesley küszködik Mike-kal, Riggan pedig rehabról frissen érkezett lányával (Emma Stone), volt feleségével (Amy Ryan) és jelenlegi szeretőjével (Andrea Riseborough). A figurák lendületes szópárbajokban csapnak össze, amelyek annyira jól felépítettek és viccesek, hogy cserébe megint csak elnézzük az árnyaltság hiányát. Nem okos film ez, de szellemes.


Birdman - Michael Keaton

Michael Keaton és Birdman


A filmnek egy nagy hiányossága van a saját világán belül is: Inárritunak gondot okozott, hogyan zárja le ezt az eszeveszett rohanást, ezért aztán nem egyszer, hanem háromszor ér véget a film. Húsz perccel a tényleges vége előtt van egy remek pillanat, ahol stílusosan, bizonyos kérdéseket nyitva hagyva be lehetett volna fejezni, de ehhez a rendező nem volt elég elegáns, ezután még beletuszkolt a filmbe egy elviselhetetlenül hiteltelen párbeszédet Riggan és volt felesége közt (ez az egyetlen rossz dialógus a filmben), majd egy második, borzasztóan kiszámítható finálét, amit aztán még megcsavart egy slusszpoénnal. A zárókép remek, bárcsak másképp jutott volna el oda. De ahhoz egy finomabb kezű rendező kellett volna.