Egy vérbeli ködlovag: Palásthy Marcell pályája

Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György

-

Palásthy Marcell így summázta saját pályafutását a halálos ágyán, 1937-ben: „Egy ember, aki nem végezte el a dolgát a földön". Meghökkentő tisztánlátás egy bohémtől. Zeke Gyula könyve példás filológiai munkával, elfelejtett publikációk tömegével idézi fel az újságíró és szerencsejátékos tragikomikus alakját.


Szerencsejátékos újságíró. Vagy újságíró szerencsejátékos?

„Gyűlölte az írói munkát, amely számára mindig keserves robotot jelentett. Játszani szeretett: lóversenyezett és kártyázott . Gyakran mondogatott ilyesféléket: »Csak néhány hónapos nyugalmat nyerjek meg, aztán majd elvonulok vidékre, megírom a nagy regényt, lássák a nagyképű fickók, mi is az írás«. Ám a nagyképű fickók várhatták azt a bizonyos folytonosan ígért regényt, mert ha Palásthy nyert, azonnal és végérvényesen szakított az írással. Hacsak a legkisebb bankjegy is ott szerénykedett a mellényzsebében, már arra sem méltatta a szerkesztőket, hogy fogadja a köszönésüket. Olyankor csak játszott.”


Így jellemzi Kellér Andor 1956-os portréjában a kötet főhőse, Palásthy Marcell hozzáállását az irodalomhoz. Léha, bohém magatartás, megfejelve természetesen az ilyenkor szinte elkerülhetetlen öncsalással. Mert ama bizonyos nagy művet természetesen soha nem írta meg, hiszen egész életmódja ellentmondott egyfajta szigorú és kitartó munkálkodásnak. Ragyogó telitalálat a Zeke Gyula által szerkesztett és bevezetett könyv alcíme: a szerencsejátékos újságíró. Ez volt az 1876 és 1937 között élt Palásthy Marcell foglalkozása. De hogy melyik volt előbb, az eldönthetetlen.


A Városligeti Lóversenytéren, 1912. Palásthy ebben a közegben töltötte fél életét


A lapzárta és a pénztárzárás démona

Ugyanakkor persze dolgozott is, rengeteg cikket írt, ám feltehetően csupán azért, hogy játsszon. Írói ambíciók nem fűtötték.

Így érthető, hogy Palásthynál a munka zömét nem maga a megírás jelentette, hanem az, hogy hova adja le az írást, és ami még ennél is fontosabb: mikor?

1956-as portréjában Kellér felejthetetlen, Palásthy figuráján messze túlmutató mélységgel jellemzi ezt a helyzetet:

„A kávéházban mindig az utolsó percben ült le írni, krákogva, köhécselve, többnyire egy vas nélkül, dühöngve, hogy dolgoznia kell, esdő pillantással könyörögve ismerőseinek, hogy beszélgessenek még egy kicsit vele, hogy ne kelljen már a papír fölé hajolnia. A márványasztalra undorodva tette maga elé a kutyanyelveket, azokat a bizonyos keskeny, hosszúkás papirosokat, amelyek azóta már nem divatosak. Közben többnyire cigarettát, sőt ceruzát is a pincértől kért kölcsön. Ekkor tenyerébe temette fejét, de nem az íráson gondolkozott, mint ahogyan egyszer bevallotta nekem, hanem a terepet mérte fel. Topográfikusan elmélkedett: hová mit írjon, amit azonnal megvásárolnak. Hol lehet az árut simán, zökkenő nélkül, gyorsan eladni?


Amikor végül is határozott, gyorsvonati sebességgel kezdte szántani a papirost, mert tudta, hogy két vagy három óra alatt kell elkészülnie a novellával meg a karcolattal, ha el akarja érni az utalványozó szerkesztőt és megelőzni a pénztárzárást.

Az újságíró számára a legnagyobb luxus a világnézet

És ekkoriban volt hova eladni egy cikket, bármit. Széchenyi Ágens a kor sajtójának egyik legnagyobb szakértője így jellemzi a magyar millennium körüli helyzetet: „A főváros lakossága a századfordulón 733 ezer fő, ezzel eléri a nyolcadik helyet a legnagyobb európai városok között. A millennium évében – a budapesti rendőrkapitányság egy belügyminiszteri körrendelet alapján ekkortól engedélyezte a napilapok utcai árusítását – 22 politikai napilap jelent meg Budapesten, ebből 5 német nyelven. A napilapok összterjedelme hétköznaponként 350-400 oldal volt, vasárnaponként ennek több mint duplája, hozzávetőlegesen 1000 oldal. S ehhez jöttek a vidéki nagyvárosok, ahol szintén több napilap is utcára került: Temesvárott például 11, Debrecenben, Szegeden és Kolozsvárott 10-10 hírlap jelent meg naponta.”

Persze ez a mérhetetlen mennyiségű sajtótermék különféle politikai irányvonalat képviselt. Ám Palásthy ezzel a legcsekélyebb mértékben sem foglalkozott. Ismét Kellér Andort idézzük: „Ugyanazon a délelőttön írt Esterházy gróf fényűzéséről és bőkezűségéről, tágra nyílt szájú, csodálattól csöpögő cikket és forradalmi hangú, tespedést felrázó, úrgyűlölő, izzó tárcát a Népszavába.” Ebben a korszak egyik legnagyobb újságírója, a később Londonban Korda Sándor forgatókönyvírójaként (VIII. Henrik magánélete) világsikert elért Bíró Lajos meggyőződését követte, aki ezt írta egy 1912-es vitában: „alighanem a világnézet az, amely az újságíróbecsület íratlan törvényeit diktálja, és fejletlen sajtójú, pontosabban kis munkapiacú országokban éppen ezért a világnézet a legnagyobb luxus, amit az újságíró megengedhet magának”.

Palásthy nem élt és játékosként nem is élhetett ezzel a luxussal.


Az Otthon-kör, az újságírók klubja és kártyabarlangja. Az előtérben Móricz bajsza ural mindent. A háttérben balra József Attiláé szerénykedik. Innen zárták ki Palásthyt 1921-ben, ami szinte tragikusan érintette


Élete utolsó szakaszában szinte már csak pénzkérő-, azaz „tarhálóleveleket” írt. Ilyen az 1927. október 18-án Mészáros Győzőnek, a Budapesti Kávésok Ipartestülete elnökének írt folyamodvány is. Az ötlet egyszerű: „meg kellene írni egy csinosan kiállított kis könyvben azt a témát, amelyet ezzel a címmel képzelek el, amikor építgetem magamban: Pesti kávéházak legendái Ebben sok egyéb közt közölni kellene írásban és képben a pesti kávéházak kultúremlékeit. Legutóbb a belügyminiszter félhivatalosában A Rendben írtam egy XIII. cikkből álló sorozatot e címmel A kávéházak városa. A pesti kávéházak történetét, anekdotáit, legendáit, társadalmi-rostaszerepét, tagozódását, a hanyatlás és a fellendülés históriáját írtam meg ebben az egyes kávéházak publikumának klasszifikálásával.”


A dologból nem lett semmi, de Zeke Gyula nem volt rest utánajárni az ügynek, és ekkor kincsekre bukkant.



„A belügyminisztérium A Rend című lapjának megtekintése igen gyümölcsözőnek bizonyult. Nem csupán Palásthy 1925 szeptembere és 1926 januárja közt megjelent kávéháztörténeti írásai kerültek elő, de két korábbi sorozata is. Tíz-tíz részre bontva 1925-ben publikált ugyanis egy budapesti kártya- és egy ugyancsak fővárosi lóverseny-történetet is! Jelen kötet fő célja e három cikksorozat együttes közrebocsátása.”


Oktogon (November 7. tér), Abbázia kávéház.

Merengés a múltak ütemén. Az Abbázia kávéház teraszán, 1960-ban


Zeke Gyula lenyűgöző és egy magándetektív leleményességét is mozgósító filológiai munkát végzett, így végül elérte célját. A könyv megkerülhetetlen mindenkinek, akit akár a legcsekélyebb mértékben is vonz a régi Budapest léha és sok tekintetben tragikomikus életének édessége.

Amikor Palásthy haldoklott, és azt nyögte: „meg fogok halni”, Heltai Jenő letorkolta: „Tévedsz, Marcell. A játékos soha nem hal meg, mert délután dolga van a versenypályán."

Ha nem is a zöld gyepen, de Palásthy Marcellnek most dolga van velünk e könyvvel. És nekünk, olvasóknak is vele.


Kártya, löverseny, kávéház

Kártya, lóverseny, kávéház. Palásthy Marcell szerencsejátékos hírlapíró cikksorozatai az 1920-as évekből. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Zeke Gyula. Balassi kiadó, 2018, 173 oldal, 3200 Ft