Tengerünk nincs ugyan, de jó verset azért lehet róla írni

Fotó: Chris Luczkow / Flickr CC-BY / Chris Luczkow / Flickr CC-BY

-

Ady Endre tengerparti kalandozásai. Szabó Lőrinc emléktáblái az Adrián. A költő, akit piros delfinek vonszoltak. A jegenyéket elsodró özönvíz. Kisfiú a tengerparton. A befagyott tenger Havanna partjainál. A hat legnagyobb magyar vers, amelyet a tenger ihletett.


“tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”

Ha külföld, akkor Ady Endre költészetéről mindenkinek Párizs ugrik be először, pedig földközi-tengeri utazásainak élményei szintén fontos szerepet játszottak lírájának megújulásában. Milyen kár, hogy nem kísérte el egy filmes stáb tengerparti kalandozásaira, mert nagyon szívesen megnéznénk egy dokumentumfilmet, miként dúlta fel például a kaszinót San Remóban, ahol egy verset is írt a „fázó pálmák alatt”. Egyedül a tengerrel című művének a legnagyobb slágerek között van a helye: egyszerre idézi fel a hullámok ringását és az önmarcangoló szerelmi magányt egy hotelszobában.


„A daloló, vad tengert hallgatom És álmodom az ócska pamlagon És álmodom az ócska pamlagon.”


“boldogtalan hullámok a szerelmes tengeren”

Szabó Lőrinc utazásainak nyomát három dél-európai város is őrzi: az olaszországi Avelengóban és a horvátországi Dubrovnikban, illetve Korčula szigetén is találhatunk neki állított emléktáblát. Nemcsak az Adriai-, hanem a Földközi-tenger is megbabonázta, mint azt az Óda a genovai kikötőhöz című verse is tanúsítja. Tenger című költeménye egyszerre eleveníti fel a hullámok és a szerelmes testek ölelkezését, miközben mitikus távlatokat nyit, és abba a korba repít bennünket, amikor a szárazföldek még nem bukkantak elő az óceánok mélyéről.


„hullám alatt s hullám felett örök-sóváron s meztelen hullámok úsznak, testtelen gondolatok, szerelmesek”


“vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka”

Kormos István nem hagyta, hogy megszelídítsék a nők. Első házassága négy év után, 1952-ben ért véget bohém életmódja miatt. Második feleségétől, Rab Zsuzsától nyolc év után, 1964-ben vált el, miután nem tudott azonosulni műfordító felesége fegyelmezett életmódjával. A válásban szerepet játszott az is, hogy Kormos nem sokkal korábban ismerkedett meg Nagy Cécile Franciaországban élő műfordítóval, Rab Zsuzsa szigora elől végül hozzá menekült ki 1963 tavaszán Párizsba. Csak néhány hónapot töltöttek ott együtt, mert Nagy Cécile ekkoriban egy amerikai egyetemen tanított. Kormos barátai közül többen el sem hitték, hogy Cécile tényleg létezik, akinek kényszerű távollétében összeszűrte a levet az asszony húgával, Évával. Vele az Északi-tenger partjainál, Normandiában romantikázott titokban, ez az élmény pedig mély nyomokat hagyott szürreális tengerbiológiai látomásában, a legszebb magyar szerelmes versek egyikében.


„s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak”


“halak robbantak, pikkelyük az égből hullva ragyogott”

Szoros lehetett a kötelék Nagy László és a Fekete-tenger között. Nagy László fiatal költőként egy műfordítói ösztöndíjnak köszönhetően jutott el Bulgáriába, ahol a negyvenes-ötvenes évek fordulóján mintegy két évet töltött el. Később is gyakran visszalátogatott ide, a műfordítói munkák végeztével pedig minden bizonnyal gyakran szakított időt arra is, hogy csobbanjon egyet a tengerben. A bolgárok is nagyon szerették Nagy Lászlót, a hetvenes évek közepén Szmoljan város díszpolgára lett, ahol neki szentelt emlékmúzeumot is találhatunk. Miután 1968-ban átvette a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál nagydíját Macedóniában, biztosan leugrott az Adriai-tengerre ünnepelni egy görbe hétvégére. Nagy László ebben a nyolc sorban egy egész cunamit szabadít ránk, a lekaszált jegenyéket elsodró özönvíz képe pedig még a Noét forgató Darren Aronofsky szívét is megdobogtatná.


„Tenger, pokoli tündöklésed hasogatta a hegyeket”


“egy egész tenger zúgja mégis vissza”

Pilinszky Jánosnak bőven jutott lehetősége a tengerpartokon strandolni, ugyanis az itthoni mellőzöttség évtizedei után a hatvanas évektől kezdve rendszeresen hívták meg külföldi fellépésekre. Bár fiatalkorában, a negyvenes évek második felében egy olasz ösztöndíj révén már láthatta a tengert, húsz évet kellett várnia, mire a tengerparti kikötők újra megnyíltak előtte. Az Egy szenvedély margójára hangulata inkább a gyerekkori, balatonkenesei nyaralások emlékét idézi, akárcsak az alámerülés legnagyobb himnusza, az Éjféli fürdés, de egy tó víztömege kevés lenne ennek a versnek a zúgásához. Ebből a néhány sorból sós víz csap ki, és tonnás tolóhullámok görgetik vissza azt az elhajított kavicsot.


„Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedűl lett.”


“a betapasztott fülű tengerészek sírjanak a gyönyörűségtől”

Takács Zsuzsa nem feltétlenül az a kortárs költő, akit egy kubai bárban könnyen el tudunk képzelni, pedig a Kossuth-díjas költőnő a hatvanas évek első felében a havannai egyetemen dolgozott lektorként. Biztosan szép emlékeket őriz Fidel Castro országáról, ahol magyarra tanította a kubai diákokat, pihenésképpen pedig a Karib-tengerben mártózott. Takács Zsuzsának ez a verse azonban nem a trópusokat idézi meg, sokkal inkább a Jeges-tenger jégtábláinak rianása hallatszik ki belőle, de sci-fi versnek sem utolsó, hiszen kevesen jövendölték meg így a Nagy Fagyok eljövetelét.


„Mielőtt megdermedne a fű és letörne. Mielőtt összekoccannának a hidegtől az asztalon a poharak. Mielőtt kihűlne a Nap.”