A magány fölzabálja a lelket

Forrás: Wikimedia Commons

-

Olivia Laing kevert műfajú könyve négy művész, Andy Warhol, Edward Hopper, Henry Darger és David Wojnarowicz portréját tartalmazza. De meglehet, valójában New York a főszereplő. Vagy a nagyvárosok.


A lélekrokonság keresése

Az 1977-ben Angliában született, de már régen az Egyesült Államokban élő Olivia Laing erősen vonzódik a különleges témákhoz, az anomáliákhoz úgyszólván. Már első könyve is ilyen; a 2011-ben megjelent To the River: A Journey Beneath the Surface, voltaképpen valami furcsa útikönyv volt az Ouse folyóról; ebbe fojtotta bele magát Virginia Woolf 1941-ben.


A második kötetében (The Trip to Echo Spring: On Writers and Drinking) hat, az alkoholizmusban szenvedő amerikai író pályáját követte végig.

És az igazi áttörést hozó, 2016-os és immár magyarul is olvasható könyv ugyancsak valamiféle betegséggel foglalkozik, témája a magány négy kiemelkedő amerikai képzőművész életének és működésének tükrében.



Különleges műfajú szerző, akire leginkább egy német, de szinte egész életét Angliában leélő nagy író, az esszét és kritikai elemzést önéletrajzi elemekkel, a tiszta valóságot tiszta fikcióval elegyítő W. G. Sebald tette talán a legnagyobb hatást.

A művészet és általában véve a szellemi kultúra nagy alakjaiban mindketten a saját lelki rokonaikat keresik, és próbálják meg rávenni az olvasót, hogy ő se legyen rest megkeresni a maga lelki-szellemi társait.

Így lesz kissé gyógyító jellegű irodalom ebből: aki megérti az alkoholista, a depressziós, az öngyilkos hajlamú, a mélyen melankolikus, magányos művészt, az közelebb kerülhet nemcsak az általuk létrehozott művészethez, de talán önmagához is.


Olivia Laing


Laing kiindulópontja magánjellegű, önéletrajzi. „Azért jöttem a városba, mert váratlanul és hevesen megperdített magam körül a szerelem, fejtetőre állt a világ, és kibillentem egyensúlyomból. A vágy hamis tavaszán a férfival tyúkészre valló tervet kovácsoltunk: én otthagyom Angliát, és végleg New Yorkba költözöm vele.” De a férfi meggondolja magát. Ekkor ragadja torkon az írót a magány.


Korábban is voltam magányos, de soha ennyire. Egyre kevesebbet ettem, hullott a hajam, jól láthatóan hevert a fapadlón.

A találkozás Edward Hopper képeivel felszabadítóan hat. „Tudtam, hogy nézek ki. Mint Edward Hopper Morning Sun című festményén a nő. Ahol az ágyon ül, a haja rendetlen kontyokba csavarva, az ablakon át a városra bámul. Szép a reggel, fényben fürdenek a falak, de a nő szemében és állkapcsában, a lábára kulcsolt karcsú csuklójában van valami vigasztalanság.”


Olivia Laing szemében Hopper szinte teljes mértékben a magány ábrázolásának művésze. Maga a festő már kissé szkeptikusabb volt. Amikor egyik fő művéről, az Éjszakai baglyokról kérdezték, amiről nekünk, magyarok szinte automatikusan beugorhat Pilinszky híres sora („Plakátmagányban ázó éjjelek”), Hopper inkább semmitmondóan hárított: „Azt hiszem, én így látom az éjjeli utcát. Nem látom különösebben magányosnak. Tudat alatt, talán igen...”

Máskor meg egyenesen kifakad: „Azt hiszem, túllihegik ezt a magány dolgot.”


Edward Hopper: Morning Sun. 1952. Olivia Laing kommentárja: „Magam is gyakran ültem így, gyűrött lepedők között, próbáltam nem érezni, csak hozzájutni a következő korty levegőhöz...”


Túllihegett magány?

Egy epésebb olvasó talán azt mondhatná, hogy éppen ezt teszi Olivia Laing. Rengeteget idéz pszichológusoktól, szociálpszichológusoktól, szociológusoktól, filozófusoktól. de még mindig az ugyancsak általa citált Epiktétosz egy nagyjából 2000 éves szövege tűnik a legmélyebbnek:


A magány az olyan ember állapota, aki támasz nélkül maradt. Hiszen attól, hogy egyedül van, még nem lesz az ember rögtön magányos is, ahogy az sem igaz, hogy tömegben nem lehet magányos valaki.

És ezzel mindjárt felbukkan a kötet egyik kulcsmotívuma, a társas magány jelensége. Ehhez kötődik a nagyváros képe is, mely ugyancsak a magány egyik megkövült emlékműve. E kettő alkotja a könyv alapját és módszerét:

„A magány, ahogy kezdtem rájönni, sűrűn lakott hely: önmagában is város. Márpedig ha valaki városban él, még ha olyan mereven és logikusan konstruált helyen is, mint Manhattan, eleinte biztosan eltéved. Aztán ahogy múlik az idő, az agyában térképet rajzol kedvenc útvonalakból és úti célokból. Szerettem volna megérteni, mit jelent magányosnak lenni, milyen szerepet játszik az emberi életben, fel akartam térképezni az összetett kapcsolatot magány és művészet között.”

Ám ez olykor erőltetetten hat. Érzi ezt a szerző is: „Andy Warhol esetében az elszigetelődés különösen valószínűtlen, hiszen társaságkedvelő természete tette híressé. Általában csillogó kíséret vette körül, munkái mégis elképesztő ékesszólással járják körbe az elszigetelődés és a kötődés kérdéseit, amelyekkel egész életében küzdött. Warhol művészete őrködik az embereket elválasztó tér fölött, komoly filozófiai kutatást végez a közelség és távolság, meghittség és elidegenedés kérdéskörében.”

Ez amolyan értelmiségi ráfogás, ha jól sejtem. Mindamellett Laing nemigen tágít tőle.


Andy Warhol

Andy Warhol: „Ha nem mindenki szép, akkor senki sem az”


Pucér kislányok, apró pénisszel

Viszont egyáltalán nem túloz Henry Darger esetében, aki Chicago nyomornegyedében született, 1892-ben. Négyéves korában halt meg az édesanyja, gyermekágyi lázban, napokkal a kishúga születése után. A kislányt aztán örökbe fogadták. Darger apja nyomorék volt, nyolcévesen őt is elküldte a háztól, előbb egy katolikus fiúotthonba, aztán Illinois állam Gyógypedagógiai Intézetébe, itt kapta hírt, hogy apja is meghalt. Tizenhét évesen megszökött, és a város katolikus kórházaiban talált takarítói munkát; és így élt 1972-ben bekövetkezett haláláig. Szinte móriczi sors: egy fiú Árvácska.


De halála után jött a sok, és az utólagos világhír. A lakása felszámolásakor a főbérlő egészen döbbenetes anyagot talált, több mint háromszáz festményt, rémisztő mennyiségű prózát. Az egyik regény, A Vivian-lányok története, a Valótlanságok Birodalmában, a glandeliánok viharos támadásai közepette, a gyermek-rabszolgák lázadása idején 15 145 oldal, feltehetően a világirodalom a leghosszabb elbeszélése.

A könyv egyfajta polgárháborúban játszódik, amely, mint az amerikai polgárború a rabszolgaság miatt folyik, de itt gyermek-rabszolgákról van szó. A gonosz glandeliánok elleni harc szellemi vezetői gyerekek, hét, még kamaszkorát sem elérő nővér, és a sokféle brutalitás áldozatai is kislányok, akik olykor meztelenül, apró hímvesszőkkel rohangálnak.

Tarka, különleges technikával készült nagyméretű képei ugyanezt a rémmese-világgal rohanják meg a nézőt. Nyilván őrült volt, de nem hagyta, hogy a magány fölzabálja a lelkét. Valahogy azt tette, amit József Attila írt le a legtökéletesebben: „Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm...”


Henry Darger: A Vivian lányok története

Henry Darger kislányai: megkínzottak és megkínzók


Egy másik árva

David Wojnarowicz élete éppoly borzalmakkal telt, mint Dargeré.

1954. szeptember 14-én született a New Jersey-beli Red Bankben. Az édesanyja nagyon fiatalon szülte, az apja kereskedelmi tengerész, ördögi természetű alkoholista. David kétéves sem volt, amikor a szülők elváltak. Egy ideig a testvéreivel − bátyjával és nővérével − gyerekotthonba kerültek, fizikailag bántalmazták, ütötték-verték, a sarokba állították, büntetésből éjszaka felébresztették és hideg zuhany alá állították őket.

Tizenöt éves korára tíz dollárért árulja magát a Times Square-en. A város sokkja: neon- és villanyfények, emberek hömpölygő, színes tömege: tengerészek, turisták, zsaruk, kurvák, szélhámosok és drogdílerek. „Lenyűgözi a tömeg: sovány, szemüveges kisfiú, előreálló fogakkal és kiütköző bordákkal. De csábítják csendesebb, bensőségesebb foglalatosságok is. Szeret rajzolni, egyedül moziba járni, mászkálni a Természettudományi Múzeum poros tárlói között. Egy fura szokása azokból az időkből: hálószobája ablakából kilógatja magát, hét emelet magasságban kapaszkodik a szobája ablakpárkányába, a Nyolcadik sugárút fölött.”

Ebben a miliőben született 1979-ben egy Arthur Rimbaud maszkjában készült fotósorozata, mely világhírűvé tette, legalábbis New York bizonyos köreiben. Mára eléggé elavultnak és kényszeredettnek tűnik ez a széria.


Rimbaud

Arthur Rimbaud: „ÉN – az mindig valaki más”


Az AIDS fölzabálja a testet

Mindamellett Wojnarowicz a szcéna egyik divatos szereplője lett, de a közeget kezdte szétrombolni az AIDS. Erről sok adatot közöl Olivia Laing könyve. Különösen New York Chelsea negyedében, a mólokon lejátszódott apokaliptikus bulik emlékezetesek.

„Majdnem minden este sétálni indult a Chelsea-mólókhoz, melyek a Hudson mentén, a Christopher Streettől a 14. utcáig sorakoztak, és ott rohadtak, mióta valamikor a hatvanas években hanyatlásnak indult a hajózás. A kereskedelmi társaságok Brooklynba vagy New Jerseybe költöztek, a legtöbb Chelsea-mólót lezárták, és legalább három leégett. Az 1970-es évek közepére a város képtelen lett akár helyreállítani, akár lebontani ezeket a hatalmas, omladozó dokkokat. Némelyikbe beköltöztek a hajléktalanok, ott táboroztak a rak- vagy poggyászterekben, más épületekben a homoszexuálisok portyáztak.” Ez volt a meleg szcéna egyik legfőbb színtere. Egy ideig.


Chelsea, New York Piers

A Chelsea mólók a gazdasági fénykorukban, 1920-1930


„1981 és 1996 között, míg a kombinált kezelés elérhetővé nem vált, több mint 66 000 ember halt meg AIDS-ben csak New York Cityben, közöttük nagyon sok homoszexuális férfi, a legborzalmasabb elszigeteltségben. Sokakat elbocsátottak az állásukból, vagy kitagadta őket a családjuk. A betegek ott haltak meg a kórházi folyosók kerekes hordágyain, pedig arra vártak, hogy elsőbbséggel kezeljék őket. Az ápolónők nem akartak hozzájuk érni, a temetkezési vállalkozók nem akarták eltemetni őket” – írja vádló hangon Laing. A halottakat a vád tanúinak idézi be.

A „melegrákban” halt meg David Wojnarowicz is. Temetése 1992-ben az AIDS iránt érzéketlen kormányzat elleni egyik első tiltakozás lett. A tömegben táblát vittek, ezzel a felirattal: „DAVID WOJNAROWICZ 1954–1992. Az AIDS vitte el a kormány hanyagsága miatt.”

Olivia Laing könyve kissé nárcisztikus, ráadásul csapongó, olykor nem áll távol az értelmiségi giccstől; sokat markol, de nem mindent képes megragadni. Ám összes túlhabzásáért kárpótol a tárgyszeretet: az a bámulatos mennyiségű adat és fontos apróság, mely többnyire új a magyar olvasónak. Legkivált ezért érdemes olvasni.

Olivia Laing: A magányos város. Fordította Lázár Júlia. Corvina, 2018, 278 oldal, 3990 Ft


Olivia Laing: A magányos város