Szentté avatás vagy politikai játszma? – Egy kitüntetés visszhangja

Fotó: MTI/MTVA / Kovács Attila / MTI/MTVA / Kovács Attila

-

Augusztus 20-án Kertész Imre írót és Rubik Ernő feltalálót tüntette ki az állam a Szent István Renddel, amelyet tavaly – megújítása óta először – az ötszörös olimpiai bajnok úszó Egerszegi Krisztina és az euró atyjaként is emlegetett Lámfalussy Sándor bankár kapott meg. Az egyetlen magyar Nobel-díjas író, Kertész Imre kitüntetéséről sokan sokféleképp vélekednek. A Jobbik méltatlannak tartja a díjra, a kormánnyal nem szimpatizáló egyes értelmiségiek szerint csupán számításból tüntették ki az írót, akinek nem kellene elfogadnia a kitüntetést. Az általunk megkérdezettek többsége úgy látja: Kertész megérdemelte a díjat.


„Valójában olyan, okkal vagy ok nélkül »balliberálisnak« tekintett figurák írtak Kertészről a legmelegebb hangon évtizedekkel Nobel-díja odaítélése előtt, mint György Péter, Spiró György, Radnóti Sándor” – írta a Népszabadságban nemrég Vári György, Kertész Imre monográfusa válaszul Schmidt Máriának a kitüntetés elé írt méltatására. Ebben Schmidt azt fejtegette, hogy Kertésznek „a két diktatúráról vallott nézetei miatt esélye sem lehetett arra, hogy a ballibek által uralt kánonba, a sztárolt írók, értelmiségiek közé felvételt nyerhessen.”


A kitüntetés és az életmű viszonyáról

Vári egyébként az ATV műsorában úgy fogalmazott: „nem Kertész Imrét kell megítélnünk ebben a történetben (...), az a kérdés, milyen keretrendszerbe illeszkedik bele ez a gesztus.” Szerinte inkább Schmidt Mária méltatásáról érdemes beszélni, és úgy látja, ez a kultúrkampf folytatására szolgál „más eszközökkel.”

Megkérdeztük a Vári által említett Radnóti Sándor esztétát Kertész állami kitüntetéséről, aki úgy fogalmazott: szomorú dolognak tartja az egészet, de persze „Kertész úgy dönt szabadon, ahogy akar.” Viszont Radnóti úgy látja, a kitüntetés nem összeegyeztethető Kertész életművével, korábbi nyilatkozataival.

Parti Nagy Lajos író megkeresésünkre elmondta: már a Vasárnapi Hírek korábbi számában kifejtette véleményét. Ott arról írt: „Szeretném hinni, hogy büszkén elhárítja, hisz a Nobel-díjas Kertész Imrének a maga életművével és életútjával nincs szüksége e hamis, álságos, de a legnaivabban is: nagyon elkésett kóvedre. Igaz, ő már túl van rajtunk, hívein és ellenségein, szüksége immár arra sincs, hogy elutasítsa.”

Parászka Boróka erdélyi újságíró úgy látja, az Orbán-kormányok története nem több kommunikációs pótcselekvésnél, aminek szerves része a Kertész Imrének adományozott kitüntetés. „Az állami elismerés azért értelmezhetetlen, mert nincs mögötte semmilyen politikai tartalom” – véli az újságíró. Parászka szerint viszont alaptalan a „radikális magyar ellenzék” félelme, miszerint az Orbán-kormány az elismeréssel „megszerezte” magának Kertészt, aki így nevével, életművével hitelesítette a kabinet emlékezetpolitikai munkáját.

Az újságíró úgy látja: „Ebben az életműben semmi sincs, ami az Orbán-kormány döntéseit – ideértve a holokauszt-emlékév szimptomatikus vitáit – igazolná, megerősítené. Az a látszat pedig – amit a hatalom tart fenn –, hogy ez a díj elismerés, a tisztelet, a belátás jele: szintén nem áll. Ahhoz, hogy ez elismerésként legyen értelmezhető, nem elég egy-két hetes sajtókampányt, egy rosszul megválasztott állami kitüntetést – a Szent István Rend kifejezetten rossz kontextus – felmutatni. Ez így nem más, mint a kormányzati politika önleleplezése: az Orbán-kabinet pontosan tudja, hogy emlékezetpolitikai téren melyek a hibái és bűnei. És ezért az eszközökben nem válogatva kompenzál és taktikázik. Senki és semmi sem szent, bármit és bárkit felhasznál hatalma erősítésére.”

Parászka azt a kérdést viszont minden eddiginél végzetesebbnek tartja, hogy mi Kertész morális felelőssége a díj átvételében. Szerinte az író felelőssége az életmű létrehozásáig terjedt, a moralitás a kertészi életműben pedig olyan feltételekkel értelmezhető, amilyenekről Pályi Márk is írt („Kertész Imre pontosan annak megfelelően viselkedik, ami az írásaiban olvasható”) Miklósi Gábornak az Index.hu-n közöltvéleményére („Kertész Imre lett a kormány holokausztbohóca”) reflektálva.

Parászka szerint nem is méltányos felszólítani arra Kertész Imrét, „hogy hagyja el a színpadot, hogy mondjon más szöveget, lépjen ki a ráosztott szerepből. Ez az ellenállás már nem Kertész Imre dolga. A rendszer(ek) bűneivel, visszásságaival, hamisságaival szembesít az életműve: az olvasóké, kortársaké, a cselekvő társadalom felelőssége, hogy hogyan él ezzel a tudással. Már, ha van Magyarországon cselekvő társadalom. Azt hiszem, hogy nincs ilyen. Ha volna, valószínűleg kivetné magából azokat, akik Kertész Imrét politikai védőpajzsként használják, és azokat is, akik most – ellenzéki jó szándékból – elme- és fizikai állapotára hivatkoznak. Ez méltánytalan, embertelen, tiszteletlen, és nem más, mint a felelősség hárítása”.


Kertész és a díj: Hiszti, nem hiszti

Demeter Szilárd író, a Századvég elemzője és Tőkés László korábbi nagyváradi irodavezetője nem érti, mi a probléma, mint írja: „Látom a hisztit és a nyálverést a kitüntetés körül, de az nem Kertész Imréről és nem a Magyar Szent István Rendről szól.” Demetert egyáltalán nem érdekli, „hogy egyesek szerint kit kellene kitüntetni, mások szerint meg mit kellene elfogadnia Kertész Imrének. A magyar államfő hozott egy döntést, amikor neki adományozta a kitüntetést, Kertész Imre szintén hozott egy döntést, amikor elfogadta. Ennyi a lényeg, a többi mellébeszélés és öncélú szájkaraté. Halkan megjegyezném, hogy az emberi szabadság lényege pontosan abban áll, hogy képesek vagyunk döntéseket hozni saját sorsunkról. Aki ezt (el)vitatja, az az emberi szabadság ellen beszél.”

Örül a kitüntetésnek Bencsik Gábor, a nagyrészt kormányzati támogatásból megjelenő folyóirat, a Magyar Krónika főszerkesztője, aki szerint örömteli mind az állami elismerés ténye, mind az, hogy Kertész átvette a díjat. Mint Bencsik a VS-nek mondta, Kertész világéletében arról írt őszintén, amit gondol, és egy tiszteletreméltó író.


Tömören fogalmazott az első Gyurcsány-kormány kulturális minisztere, Bozóki András is. Szerinte „nincs azzal semmi baj, hogy kitüntették, és azzal sem, hogy elfogadta.”


Hasonlóan szűkszavú Szerető Szabolcs, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese is: „Kertész Imre Nobel-díjas magyar író. Ez a véleményem tömören, hosszabban pedig ajánlom Körmendy Zsuzsanna a napokban a Magyar Nemzetben megjelent vezércikkét, amihez nem nagyon tudok mit hozzátenni.” Körmendy múlt szombati vezércikkében arról írt: „Egy idős emberről van szó, aki életében mondott jót és rosszat, írt kiválót és felejthetőt. Hányan vannak, akik egész életükben csak felejthető mondatokat írtak le! Leginkább ők acsarognak Kertészre, mert az Orbán-kormánytól kitüntetést kap. De miért ne kapna? És miért ne jött volna haza nagybetegen? Tegyük félre vegyes emlékeinket, s lássuk meg az életműben a jelentős író által létrehozott értékeket.”


Ki mire szólíthatja fel Kertészt?

Bővebben részletezte álláspontját Babarczy Eszter eszmetörténész. Szerinte „teljesen inadekvát”, illetve tünetjellegű, amikor Kertész Imrétől azt kérik, hogy „képviselje a Fideszt nem kedvelők összességét azzal, hogy visszautasítja a kitüntetést”. Babarczy úgy látja, Kertész személyesen kapja az elismerést, ahogy egykor a Nobel-díjat is, azt a maga nevében veszi át, és nem hinné, hogy bárkinek joga van felszólítani arra: döntsön másképp. „Szimptomatikus a dolog azért, mert úgy tűnhet – és ezt természetesen a Fidesz-vezérkar és holdudvara is megerősíti –, hogy mindenkinek két választása van: az abszolút lojalitás a Fideszhez vagy az abszolút szembenállás a Fidesszel és az általa képviselt (sok tekintetben gusztustalan) politikával szemben” – mondja az eszmetörténész, aki nem kételkedik abban, hogy amikor a Fidesz választása Kertész Imrére esett, nem Kertész Imrét kívánta kitüntetni, hanem „újabb ideológiai húzást hajtott végre a nemzetközi imázs javítása végett, és egy újabb kísérlet keretében, hogy átdefiniálja az »ellenséget«.”

Ugyanakkor Babarczy hozzátette azt is: „Kertész szuverén lény, író, aki maga döntheti el, hogy ha valamilyen játszmában felhasználják, hogyan kerekedik felül. Ahogy megírta, nem akar holokausztbohóc lenni – mélyen megértem –, és biztos vagyok benne, hogy a »mi nem is taroljuk le a magyar közéletet és kultúrát – lám, Kertészt kitüntettük« narratíváról is megvan a véleménye. A hisztérikus »állj ide vagy oda álltál, ne állj oda, mert elhagytál minket« kiáltások csak újratermelik azt a szomorú tényt, hogy a magyar értelmiség egy része nem tud teljesítményekben gondolkodni, nem szereti a kihívást, nem bírja az ambivalenciát vagy a saját egyszerű politikai indulataihoz képest komplex viselkedést.”

Örül Kertész kitüntetésének Jászberényi Sándor író, újságíró is: „Kertész egyrészt azért fogadta el, mert nem akarja kiszolgálni semelyik oldal igényeit sem – bár lenne igény a hisztire –, másrészt ez lehetett az utolsó, megbocsátó gesztusa a magyar állam – és nem Orbán Viktor – felé, amely egyszer már a halálba küldte... Éljen Kertész Imre, nagy, magyar írónk!”


Péntek Orsolya író, a Magyar Hírlap kulturális rovatvezetője úgy látja, „a Kertész Imre kitüntetéséről szóló vitákban több dolog keveredik: az, hogy a Szent István Rend milyen szimbolikus és történelmi örökséget hordoz, az, hogy ki adta, és milyen céllal, valamint, hogy Kertész Imre miért vette át, és az átvétellel megkérdőjeleződik-e az eddigi Kertész Imre-kép. A vitának gyakorlatilag semmi köze Kertész Imréhez, a múlt feldolgozhatóságáról szóló viták közé tartozik. Amíg a múltunkat nem dolgoztuk fel, beleértve ebbe a Horthy-, a Szálasi-, a Rákosi- és a Kádár-korhoz való viszonyunkat, és nincs ebben minimális konszenzus, addig minden olyan gesztus vagy kitüntetés, ami a múlthoz kapcsolódik akár csak egyetlen pontban is, ugyanazon ellentétek mentén értelmeződik majd, mint minden más problémakör, az ellentétek fókuszában pedig a történelemhez való viszonyunk és a narratívák különbsége áll. Amíg ezt nem oldjuk fel, minden hasonló szimbolikus tett megosztó marad.”


Az írónő úgy látja, arra kevesen figyelnek oda, hogy a kitüntetések, még ha egy hatalom önmagát kívánja is legitimálni azokkal, „vagy épp klientúrát épít vagy jutalmaz is általuk”, szimbolikusan mindig az adott közösség elismeréseinek számítanak, tehát Kertész Imre a díjat elsősorban nem Orbán Viktortól, hanem az országtól kapta, „a teljesítményét akkor is a társadalom egésze ismeri el ezáltal, ha a döntés mögött napi politikai érdekek húzódnak meg. A ma élő Kossuth- vagy Munkácsy-díjas művészek Rákosi vagy Kádár alatti kitüntetései mögé sem írjuk oda zárójelben, hogy melyik kormány alatt kapták. A kitüntetés önmagában pedig nem kapcsolja be a kormány szellemi hátországába az alkotót, ugyanakkor nem is teszi érvényessé a művet, ha nem az – Kertész esetében pedig nem teszi érvénytelenné.”


Péntek Orsolya szerint „Kertész Imre a magyar irodalom egyik legfontosabb regényét írta meg arról a pillanatról, amikor a zsidó-magyar sorsközösség szétszakadt, és a magyar társadalom elárulta a zsidóságot. A könyv paradox módon mégis hozzásegíthet az amúgy a rendszerváltás óta késlekedő kibeszélés után az új sorsközösség vállalásához, és ezt minden politikai oldalon illene felismerni. Akkor is együtt kell élnünk, magyaroknak, magyar zsidóknak, cigányoknak, jobb- és baloldaliaknak, liberálisoknak és másoknak, ha néha úgy tűnik, hogy nem megy. A sorsközösség felismerésének attól függetlenül kell bekövetkeznie, hogy ki van kormányon és ki kit mivel tüntet ki. Maga Kertész sem beszélt másról, amikor felesége útján közölte: »a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele«.”

Arról itt írtunk korábban, mit gondol Kertész Imre elismeréséről Schmidt Mária és Heller Ágnes.


Mi az a Magyar Szent István Rend?

A rend tagjai azért vannak ilyen kevesen, mert a kitüntetés vadonatúj, csak 2011-ben fogadta el a parlament az ezt – és más kitüntetéseket, illetve a címer és zászló használatát – szabályozó törvényt. Persze, a jogszabály megalkotói igyekeztek történelmi előzményekbe kapaszkodni, benne is van a szövegben, hogy a kitüntetés „a Mária Terézia magyar királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújítása.” A díj a Horthy-korszakban is létezett, kitüntetettjei közt ott van a náci Németország két magas rangú vezetője, Hermann Göring és Joachim von Ribbentrop is.