Rendszerváltás vagy forradalom? – Schmidt Mária tabukat döntögetne

Fotó: MTI/MTVA / Illyés Tibor / MTI/MTVA / Illyés Tibor

-

„Várhatunk-e a Nyugatra, amíg új válaszokkal, megoldási javaslatokkal áll elő, vagy szánjuk el magunkat és menjünk a saját fejünk után?” – olvasható e kérdés Schmidt Mária legutóbbi kötetének, a Nyugaton a helyzet változóban című esszéválogatásnak az ajánlójában. Dühös provokáció, fel nem ismert összefüggéseket feltáró, előremutató útkeresés vagy kormánypropaganda?


Politikailag inkorrekt címmel esszékötetet jelentetett meg, nemrég pedig a Heti Válaszban tette közzé „tabudöntögető” publicisztikáját – nehezen lehetne tagadni, hogy Schmidt Mária szeret provokálni. Elsősorban a baloldali-liberális értelmiséget – az ő szerepfelfogásuk bukásáról és a magyar holokausztról értekezett a nemrég nagy vihart kavart, A múlt fogságában című írásában a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Így tett legutóbbi, Népszabadságnak adott interjújában is, amikor arról beszélt: „Ez egy szélesebb értelemben vett csoport, vagy talán helyesebb mentalitás-közösségről beszélni, amelyik hozzá volt szokva ahhoz, hogy számít a véleménye, számít, amit mond. És szerintem ez egyre kevésbé van így, mert irreleváns dolgokat mondanak. Nem találják sem a nyelvet, sem a témát, sem azokat a politikailag releváns kérdéseket, melyekkel egy politikai erő vagy egy párt valamit kezdeni tud.”


Legutóbbi könyvében, az év első felében Nyugaton a helyzet változóban címmel kijött kötetében sem fogta vissza magát a Terror Háza főigazgatója, már ami az erős állításokat illeti. 1989/90-ben valójában forradalom volt Magyarországon, a „rendszerváltás” kifejezés pedig csak arra jó, hogy eltagadja a történtek jelentőségét? Tényleg csak a tömegtájékoztatás erősíti fel azt az elképzelést, hogy „válság” van? És a horror- és misztikus filmek Egyesült Államokban való elterjedése tényleg az USA 21. századi szerepválságával van összefüggésben?

Meglehet, Schmidt is elismerné, hogy jó adag túlzás található írásaiban, ezzel is sarkosabbá, szokatlanabbá formálva a következtetéseket. Azok a könyvek a jók, amelyekkel lehet vitatkozni – erről beszélt még Pogonyi Szabolcs politikai filozófus a kötet bemutatásakor, miként Békés Márton történész is, aki szerint a Nyugaton a helyzet változóban „kényelmetlen kérdéseket tesz fel”. Nos, ez valóban így is van: viszont a provokatív felvetések és a tabudöntögetések könnyen magukra vonhatják az öncélúság vádját. Ilyenkor nem meglepő, hogy a kívülállók inkább értetlenkednek („ezt most tényleg komolyan gondolja?”), mintsem felszabadultan bólogatnának, ráismervén a kényelmetlen igazságokra.

Pedig a felvetések mögött bőven találni jó gondolatokat – csak a végkövetkeztetés sokszor annyira szájba van rágva, hogy az olvasó már kényelmetlennek érzi a dolgot, és inkább magára hagyja a tabudöntögető történészt. Akivel kapcsolatban az is könnyen felmerülhet, hogy egyszerre szeretne minden lenni: történész, közgazdász, pszichológus, szociológus és még filmesztéta is. Bár Schmidt ezúttal is kritikával illeti azon értelmiségieket, akik felelősség nélkül hirdették éveken keresztül nézeteiket, avatkoztak be a politika világába – de ő maga sokszor ugyanúgy választói felhatalmazás nélkül ad hangot igencsak sarkos nézeteinek. A világgazdaság alakulására persze nyilván nincs befolyással, de a kormány történelemszemléletére valószínűleg nagyon is – amit láthatunk a német megszállási emlékűvel kapcsolatos megszólalásai esetében is.

És ez akkor is így van, ha Schmidt nem is hangoztatja, hogy független lenne – minthogy a beszédhelyzete neki sem mondható egyértelműnek. Emlékezzünk csak a leadben említett mondatra a Nyugattal és az új válaszokkal: ez maga a kormányzati politika igazolása. A válogatáskötet pozitívuma ugyanakkor, hogy a Schmidt által megnevezett negatív tendenciákat akkor sem mentegeti, ha azok épp a jelenlegi magyar kormány tevékenységével kapcsolatosak. Így tesz a dohányosok ellen folytatott „hadjárat” bemutatásakor is („Nemzeti Dohányboltokba száműzték a cigarettakereskedelmet”), illetve az „éppen aktuális politikailag korrekt kánonnal” szembehelyezkedőkkel szembeni zéró tolerancia helytelenítésekor szintén (itt lábjegyzetben utal arra, hogy Orbán tavaly májusban zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmussal szemben).

Ennek ellenére persze nyilvánvaló, Schmidt milyen kormányzati kapcsolatokkal rendelkezik – és a főigazgató asszony, mint már említettem, nem szokta azt állítani, hogy független lenne. A beszédhelyzet viszont a fentiek miatt is alaposabb tisztázásra szorulna. A különböző fejtegetések gyakran több esszére tagolódnak – az elején az egyik nagyobb egység például nagyjából arról szól, hogy a válság elsősorban a fejekben van jelen, és túl kell azon lépnünk, hogy mindent csak a költségvetési hiánnyal, az eladósodással és hasonló fogalmakkal magyarázzunk meg.

„Miért, hogy a legtöbb közszereplőnk kizárólag válság- és vészforgatókönyvek készítésével töltik drága idejüket, és ezzel traktálnak minket a nap minden órájában? Mi az oka annak, hogy ha hozzánk szólnak, szinte kivétel nélkül mindahányan a gazdaságról beszélnek: pontosabban a költségvetésről, az adókról, a hiányról és a növekedésről” – sorolja Schmidt, ezt megelőzően különböző számokkal igyekezvén példázni, hogy a valóság sokszínűbb annál, mint ahogy egyesek mutatni kívánják. (Például szól arról, hogy a születéskor várható átlagos élettartam az elmúlt évtizedekben emelkedett, és öngyilkosságot is kevesebben követtek el.) Mégsem könnyű attól eltekinteni, hogy ez nem feltétlenül annyira egyszerű, mint Schmidt írja, és gazdasági folyamatokról sem feltétlenül lehet úgy beszélni, hogy valamiféle általános lelki betegségre mutatunk rá.

De a válság mögöttes tartalmairól épp úgy fontos beszélni, mint például arról, mi is történt valójában a rendszerváltás során. A kérdésfeltevés mögött viszont ismét csak túlzást lehet sejteni, illetve azt, hogy a szerző nagyon is gyakran szeret visszatérni kedvelt témájához, az elítélni szándékozott értelmiségi mentalitáshoz. „Rendszerváltás? Rendszerváltozás? Rendszerváltoztatás? Miért nem vagyunk képesek pontosan megnevezni az 1989-90-ben történteket? Mikor vesszük újra birtokunkba a nyelvet, amit elvettek tőlünk, és ami még mindig a baloldal ideológiájának szolgálatában áll, fogalomkészlete a marxista, szocialista világfelfogásból eredeztethető?” – sorolja például a Definíciós nehézségek című írás elején, hogy aztán a Forradalom – ellenforradalom végén adjon választ: „Ha tehát 1919, 1945, 1956. november 4. forradalmak voltak, akkor érthető, hogy 1989-1990 nem lehet forradalom. Még akkor sem, ha a magyar nép egy évszázad alatt harmadszor rázta le magáról a kommunista diktatúrát. Ezért kell jelentőséget eltagadva »rendszerváltásról«, »fordulatról« beszélni.” Schmidt szerint ugyanis a „rendszerváltás” kifejezés tagadja az akkor történtek korszakos jelentőségét. Példaként hozza a vízlépcső és a falurombolás elleni tiltakozásokat, Nagy Imre és társai újratemetését, majd megállapítja, hogy nálunk, miként a térségben másutt is, ekkor forradalom zajlott.

Mint az Új kiegyezésben megállapítja, forradalmak épp akkor törnek ki, „amikor a régi rend már nem mutat életjeleket”, mi pedig „beértük azzal, hogy forradalmunk új politikai rendszert hozott létre, és tudomásul vettük, hogy a társadalom megváltoztatása nagyon hosszú távú feladat.” Érdekes állítások – mindenesetre nem vagyok benne biztos, hogy nem nyomja rá a bélyegét a történések pontos kifejtésére, hogy Schmidtnek mit is jelentett a rendszerváltás folyamata. Tehát abban, hogy a kényelmetlenebb kérdéseket azért nem teszi fel magának, mert az a számára fontos eseményt esetleg más megvilágításba helyezné.


Egyébként érdekes, olvasmányos válogatásról van szó – és, úgy sejtem, tabudöntögetőről is abban az értelemben, hogy egyes értelmiségi közszereplők ezeken az írásokon is fel tudnának háborodni, hosszas tanulmányokban fejtegetve, egy-egy schmidti megállapítás miért mondható tévesnek, esetleg történelemhamisítónak. Érdemes megjegyezni, épp ezzel adják a lovat sokan Schmidt alá, újra és újra meggyőzvén őt, hogy valóban küzdeni kell a szerinte ma is a politikai korrektségbe burkolózó értelmiségi csapattal.


Ha az ember el tud vonatkoztatni attól, hogy egy kivételes helyzetben lévő történész eszmefuttatásait olvashatja, kitűnően szórakozhat a Nyugaton a helyzet változóban írásainak olvasása során. Nem a tudományos igényességet kell számon kérni a könyvbeli írásokon – az ehhez hasonló lábjegyzeteken felesleges is lenne: „Néhány évvel ezelőtt hallottam először arról, hogy a magyar nők miután gyermekeik kirepültek a családi fészekből, véget vetnek a házasságuknak, mondván: nem mosnak, nem vasalnak többé férjükre.” De ne legyünk igazságtalanok: a kötetben bőven vannak érdekes, megfontolásra érdemes gondolatok – még ha világmagyarázatot nem is érdemes építeni köréjük.

Schmidt Mária: Nyugaton a helyzet változóban
Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2013