Nagy Imre és a megemlékezések protokollja - Horváth Miklós történész

Fotó: VS.hu/Zagyi Tibor / VS.hu/Zagyi Tibor

-

A Terror Háza Múzeum a kommunizmus áldozatainak emléknapján évek óta rendhagyó történetórákat tart. Az egyik előadót, Horváth Miklós kérdeztük Nagy Imréről és a forradalom értelmezéseiről. A történész kegyeletsértőnek tartja, hogy a forradalom miniszterelnökét, aki valójában védte a rendszert, hősnek tekintjük.


Mennyire könnyű ma megszólítani a fiatalokat a huszadik század történelmével?

A kép változó. Vannak, akik érdeklődőek, utánaolvasnak annak, ami jobban érdekli őket. Mások inkább csak elszenvedik az információáradatot, aztán vizsga után megnyomják a Shift-Delete gombot. A mai nap történéseit vizsgálva, nem lehet tudni, hogy a diákok a történelem szeretete vagy a történelemtanár szigora miatt vesznek részt az előadásainkon. Azt viszont előadóként látom, hogy leköti-e őket, amit hallanak: többnyire az a tapasztalatom, hogy erre a 30-40 percre biztosan. Figyelnek, és nem nagyon tudnak kilépni a hallottak és látottak hatása alól. Ma, amikor az előadásom elején megnéztünk egy videót az 1956-os forradalomról, láttam, hogy az első sorban egy fiatalembernek folynak a könnyei. Miután ebben az életkorban nehéz az érzelmeket felvállalni, főleg iskolatársak között, jobbnak láttam, ha mozdulatlanul hagyjam, hogy lefolyjanak és lassan felszáradjanak a könnyei.


-


Azt mondta az előadáson, hogy fontos kételkedni abban, amit a történelemről olvasnak.

Ez az élettapasztalatomból következik. Az én torkomon lenyomtak hivatalos narratívákat, és ugye abból építkezik az ember, ami van. Én is abból építkeztem. Egy teljesen más világ képe bontakozott ki előttem, amikor a szigorúan titkos páncélszekrények felnyíltak, és hadtörténészként elkezdhettem kutatni. A Rákosi-korszakkal tisztában voltam, hiszen a Kádár-korszakban fel akarták mutatni, hogy mik a különbségek. A személyi kultusz időszakában elkövetett bűnök hozzáférhetők voltak. Volt képem arról, hogy mennyi áldozata és milyen komoly következményei vannak annak, ha egy rendszer így működik. De a Kádár-korszakról, mint utólag kiderült, nem volt reális képem, mert nem volt hozzáférhető információ. Tanáraim sem hívták fel a figyelmemet arra, amire én felszólítom a fiatalokat: hogy mindenben kételkedjenek, ne fogadjanak el kész igazságokat. Én azt mondom nekik: legyenek kíváncsiak, menjenek utána a dolgoknak és egy saját – ebben az értelemben vállalható - képet alakítsanak ki a világról. 56 is annyiféleképpen létezik, ahány változatban az emberek meg/átélték és átörökítették.

Az értelmezések sokféleségébe az is belefér, hogy a fiatalok ne tekintsék többé hősnek Nagy Imrét?

Inkább az a fontos, hogy valakit miért tekintünk hősnek? Nagy Imre egyike a szocializmus időszakában életétől politikai indokkal, erőszakkal megfosztott sok száz áldozatnak. A rendszerváltás/változást követően a politikai elit elérkezettnek látta az időt arra, hogy értékelve a múltat alapigazságokat mondjon ki, részben törvénybe foglalva azokat. Ekkor véleményem szerint alaposabb történelmi kutatások, így megalapozott ismeretek nélkül a politika úgy döntött, hogy a magyar forradalom és szabadságharc méltatása mellett és azon túl törvénybe foglalja Nagy Imre emlékét is. Határozott véleményem, hogy a döntéshozók többsége nem tudta, és a jelekből ítélve a közszereplők egy része ma sem tudja, hogy ki volt Nagy Imre, hogyan alakult az élete, és ami a legfontosabb, miniszterelnökként mit tett a forradalom, a Szovjetunió ellen folytatott védelmi háború, a szabadságharc időszakában. Megszületett a döntés, kialakult az a protokoll, amit a politikai elit a mai napig elfogad. Hogy ez megváltozzon, alaposabban meg kellene ismerni a témakörben velem közel hasonló álláspontot elfoglaló történészek munkáit. Fel kellene tenniük a megfelelő kérdéseket, és ki kellene alakítaniuk a saját Nagy Imre-képüket. Megörököltek egy – véleményem szerint Nagy Imrét tekintve kegyeletsértő - értékelést.

- -

Ezt nem teljesen értem, miért kegyeletsértő, ha hősnek tekintik?

Nagy Imre – általa is vállaltan - egyike volt azoknak kommunistáknak, akik az életüket tették fel arra, hogy a kapitalista társadalmi rendszert felszámolják. Nagy Imre élete végéig tisztában volt azzal is, hogy e cél elérése érdekében – 1956-ban a szocialista rendszer megvédése érdekében – minden eszköz megengedhető, felhasználható. S miközben miniszterelnökként a szovjet és magyar pártvezetés döntéseit végrehajtja, győz a forradalom. A hatalom addigi birtokosai a cél érdekében alkalmazott kegyetlen erőszak – szovjet csapatok bevetése, statárium, sortüzek sokasága Budapesten és országszerte – ellenére sem tudják megvédeni a rendszert, azt majd csak a szovjet hadsereg újabb, november 4-én megindított támadását követően állítja helyre. Ez a többszörösen meghasonlott politikai elit Rajk újratemetésénél (1956. október 6-án) nyilvánosan is szembesült azzal, hogy mindent megtéve a hatalomért, ha kell, egymást is ölik: hiszen Rajk gyilkosai megölték a gyilkosságok sokaságáért ugyancsak felelőssé tehető Rajkot. Az 1956-os kudarc után Moszkvában és itthon el kellett dönteni, hogy kinek a nyakába varrják azt, hogy Magyarországon a szocializmus pár napra megszűnt. Úgy gondolták, nem helyes, ha a politikai elit egészét teszik felelőssé a hatalom elvesztéséért, ezért a kommunista mozgalomban máskor is alkalmazott módszert választva, főbűnössé kiáltották ki Nagy Imrét, és megkezdték a konstrukciós per előkészítését. Nagy Imre hiába állítja, amikor megkérdezi tőle Radó (Zoltán, az 1958 februárjában kezdődő Nagy Imre-per később leváltott bírója – a szerk.), hogy bűnösnek érzi-e magát: „Nem érzem magam bűnösnek, bűnbak vagyok”. Ezt mondja Nagy Imre. Szilágyi József (Nagy Imre titkárságának egyik vezetője, akit elkülönített perben ítéltek halálra – a szerk.), akiről szintén méltatlanul kevés szó esik, ír egy levelet Domokos Józsefnek, a Legfelsőbb Bíróság elnökének, amelyben kijelenti: jogi abszurdumnak tartom, hogy ugyanazon cselekményeket közösen elkövető személyek közül egyeseket megbüntetnek, másokat pedig nem, hogy a csoport másik felét – jelen esetben Nagy Imrét és perbe fogott vádlott-társait – teszik felelőssé a közösen meghozott döntésekért. A tragédiával végződő színjáték megkezdődött. A pártvezetés 1957 augusztusi döntéseit végrehajtva Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet megölték, Losonczy Géza 1957 decemberében tisztázatlan körülmények között, mesterséges táplálás közben a börtönben megfulladt. Történt ez annak ellenére, hogy október 25-től – ha a moszkvaiakat nem számítom - Kádár János volt az első ember, a párt vezetője. Semmi olyat nem csináltam – mondta védekezve nem egyszer Nagy Imre -, amit ne a párt vezetésében döntöttek volna el. 1953-ban is én kellettem, hogy a rendszert megmentsük, aztán 56-ban is ezért fordultak hozzám. Én csak végrehajtó voltam – gondolhatta. Így igazsága tudatában Nagy Imre élete végéig tiltakozik a vád ellen, hogy miniszterelnökként a rendszer bukásáért, a hatalom elvesztéséért felelőssé tehető. Ebből következik, hogy – a jó szándékot és tisztességes emberi érzések megnyilvánulását nem vitatva – kegyeletsértőnek tartom, hogy az utolsó szó jogán átörökített politikai végrendeletét – „remélem egyszer a magyar nép felment azok alól a súlyos vádak alól, amelynek következményeként nekem az életemet kell áldoznom” – figyelmen kívül hagyva, Nagy Imrét évente többször azzal büntetik, hogy emlékező beszédekbe foglalva ismertetik az élete végéig visszautasított hamis vádpontokat. Nagy Imre igazat mondott! Ő védte rendszert, elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig kb. 220 ártatlan személy esett áldozatául.

-


Úgy gondolja, újra kellene írni a történelemkönyveinket?

Nem! Mindaz amit eddig, a teljesség igénye nélkül megemlítettem, évek óta számtalan szakmunkában elolvasható. Elhiszem, sőt nem egyszer bizonyítottam is, hogy Nagy Imrét bűnbakká tették, és feltehetően azért ölték meg vádlott-társaival együtt, hogy a mozgalomban gyakran előforduló esetleges rehabilitációt követően – döntés szerint Kádárék, vagy mások elleni eljárásokban – nehogy koronatanúk lehessenek. Úgy gondolom, Kádárt Nagy Imre és társai megöletése sem nyugtatta meg. Utolsó zavaros beszédében talán arról hablatyolt, mi történhetett volna, ha Nagy Imre aláírja a lemondó nyilatkozatát. Szerintem, a végkifejleten ez sem változtatott volna. Sokakat megöltek, és ezzel azt akarták bizonyítani: a párt erős, és az egészséges mag mindvégig ura volt a helyzetnek.

Mindezek újragondolása nem változtatja meg gyökeresen azt is, ahogy Nagy Imre újratemetésére és a rendszerváltásra gondolunk?

Idővel a rendszerváltásra is máshogyan fogunk tekinteni. Aktuális probléma például az ügynökkérdés. Az átmeneti időszakban mit csinált az állambiztonság? Beépítette az embereit az ellenzékbe? Ez nem történhetett másképp, hiszen az egypártrendszerű diktatúrában mindenről tudniuk kellett, ami a hatalomra veszélyt jelentett. Aztán egyszer csak eltűntek a tartótisztek, de ott maradtak az ügynökök az ellenzéki mozgalomban. Nekik két lehetőségük volt: választhattak, hogy felfedik magukat – de tudunk ilyenekről? Vagy maradhattak inkognitóban, és a jó pozíció reményében úgy tehettek, mintha a múltban ez meg sem történt volna. Voltak olyanok is, akik nem indokolva, visszavonultak a politikai életből. Ma teljes bizonyossággal az sem tudható, hogy ellenzékből hányan voltak beszervezve. Ha ezek a dolgok kiderülnek, talán egyes részletek tisztázódnak vagy/és átértékelődnek.

Véleményem szerint a rendszerváltozáskor arra lett volna szükség, hogy a történelmi szakmunka elvégzését követően szülessen döntés arról: kik, miért méltóak az utókor emlékezetére. Én nem egyszer megkérem a hallgatóságomat, hogy tegye fel a kezét az, akinek mondanak valamit azok a nevek, hogy Iván Kovács László, Angyal István, Bárány János vagy Pongrátz Gergely. Sokan vannak, akik méltóak a megbecsülésre, nagyon ritkán lehet róluk hallani. Az oktatás során szerzett tapasztalataim alapján állíthatom, a kommunizmus üldözöttjei közül a leggyakrabban Mindszenty Józsefről, Nagy Imréről és Kovács Béláról beszélnek. De nagyon kevesen emlékeznek azokra, akik a Nagy Imre-kormány – amennyiben az valós hatalmi tényezőként egyáltalán létezett – alárendeltségébe is tartozó erőszakszervezetek és a szovjet csapatok ellen folytatott harcukkal megdöntötték a rendszert. Kialakult egy protokoll – régen azt gondoltam, hogy lesz ebben valami változás, de kiderült, hogy nem. Úgy tűnik, nem nagyon akar a politika a problémával szembenézni. A változás azt is jelentené, hogy a közjogi méltóságok első útja a felkelő szabadságharcosok sírjához vezetne. Természetesen szó sincs arról, hogy Nagy Imréről – a valós és létező, általam is elismert és becsült értékei szerint –, mint a rendszer áldozatáról ne emlékezzek, ne emlékezzünk meg.


-


De a történész szakmában nincs vita arról, hogyan is kellene a szerepét értelmezni? Hogy akkor most a reformkommunisták vagy a pesti srácok…

Én nem választanék a kettő közül. A magyar történészek között erről a kérdésről nem nagyon folyik vita. Amikor erről van szó, a szakma korszakkal foglalkozó képviselői gyakran elbeszélnek egymás mellett. Nagy Imre születésének századik évfordulóján, 1996-ban volt egy konferencia. Az előadások egyikében például elhangzott, hogy Nagy Imre kiment október 23-án a parlament erkélyére, azt kiáltotta, hogy „elvtársak!”, az emberek meg visszakiáltottak, hogy „nem vagyunk elvtársak”, majd az előadó kijelentette, hogy Nagy Imre fejében ekkor megfordult minden, teljesen átértékelődik a világról alkotott képe. Én már akkor kijelentettem, hogy ez nem túl tudományos. Ekkor már folyt a sortüzek vizsgálata, ezért hadtörténészként jeleznem kellett, hogy bizonyos kérdések tudományos igényű megválaszolása nem kerülhető meg. Ha ez így történt – kérdeztem -, akkor miért hirdetett Nagy Imre statáriumot, miért értett egyet a szovjet csapatok bevetésével? Azt a választ kaptam, hogy ezek a kérdések itt és így nem vethetők fel.

Szóval akkor mégis mintha kétfajta értelmezés lenne…

Az természetes, hogy a tények figyelembe ételével is születnek egymástól eltérő értelmezések. Engem sem korlátoz senki a véleményem kifejtésében. Az rossz, hogy nincs vita. Én bárhol, bármikor elmondhatom, és bárhol leírhatom a következtetéseimet, érdemi szakmai bírálat nem érkezik, de azt se írják le sehol, hogy igazam lehet. Persze nem is az a frontharcos típusú történész vagyok, én csak leírom a verziómat.

Emléknap - Megemlékezés a kommunizmus áldozataira

Nagy Imre megítélésében van különbség a jobb- és baloldal között?

Fogalmam sincs, mert nekem nincsenek jobb- és baloldali szakmai ismerőseim. Nem kételkedem abban, hogy mindenki a legjobb tudása szerint szakemberként, tudomány megkerülhetetlen szabályait betartva viszonyul az adott problémához. Nem is tudom, hogy mi a kritériuma a jobb- és baloldaliságnak. Nekem az a fontos, hogy amit leír, megfelelően dokumentálva legyen, és a tények ne legyen manipulatívan csoportosítva.

De a pártoknak is van emlékezetpolitikájuk.

Azzal meg végképp nem foglalkozom. Az állami emlékezetprotokollal szoktam foglalkozni néha. Ilyenkor nézem, hogy vajon vittek-e például Iván Kovácsnak vagy Maléternek virágot, 1956 hősei közül név szerint kiről emlékeznek meg, vagy például június 16-án megemlítik-e a hatodik koporsót. Éppen ezért ezekben a napokban – már amennyire tehetem – nem hallgatom a rádiót, nem nézem a televíziót. Sajnos elég gyakran csak dobálóznak a pontatlan számokkal, az oroszok bejöveteléről és támadásáról sokszor november 4-én emlékeznek, mintha 1944 óta nem lettek volna folyamatosan az országban és október 23-án nem vetették volna be a Magyarországon állomásozó erőket.


Terror Háza; Horváth Miklós hadtörténész

-


Volt olyan év, amikor az emlékezés jobban elnyerte a tetszését?

Igen, az elején. A kezdetben – és nemcsak az éjfél körüli műsorokban – még több szó esett Iván Kovácsékról, a felkelő csoportok tetteiről, a harcokról, az őket ért retorziókról, a meghurcolt és kivégzett szabadságharcosokról, a forradalomnak azokról neves és névtelen vezetőiről, hőseiről, akik október 31-re - ha pár napra is – de lebontották az egypártrendszerű diktatúrát, a szocialista rendszert. Ez többnyire eltűnt a közbeszédből és a médiából, így aztán többnyire lemeztelenedett a történet egy céljaiban és történéseiben egyszerű forradalom és Nagy Imre képre.

És ennek miben látja az okát?

Emberileg ez így természetes. Képletesen szólva, a saját igazságunk – az igazság szó kérdőjelek közé téve – tudatában kínkeserves dolog megélni, hogy bizonyos dolgokat rosszul tudtunk, vagy tudunk. Ez olyan típusú önvizsgálatot igényelne, amire nagyon sokan még ma sem képesek. Inkább azt mondják: „Tudunk eleget, minek bajlódni az újabb ismeretekkel?” - vagy – „Amiről nem tudunk, az nincs!” Jó esetben csak önmagunkat szembesítjük a tegnapi magunkkal. Az persze már jobban megy, hogy másokat szembesítsünk a valós vagy vélt tegnapi önmagunkkal. Én a kutatásaim során szerzett – az addigi tudásomat sokszor lényeges területeken megkérdőjelező – ismereteket felhasználva, a kilencvenes évek elején a szembesítést önmagammal kezdtem. Állítom, nagyon nehéz volt megélni, hogy nem úgy voltak a dolgok, ahogy azt addig hittem. Borzasztó volt megélni, hogy milyen mértékben voltam manipulálható. Erre nem vagyok büszke.

Terror Háza; Horváth Miklós hadtörténész

-


Névjegy

Dr. Horváth Miklós hadtörténész a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára és a XX. Század Intézet tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a huszadik század második felének egyetemes és magyar hadtörténelme és a magyar erőszakszervezetek története. Kiemelten foglalkozik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharccal, valamint a Varsói Szerződés és a Magyar Néphadsereg történetének alapkutatás-szintű feldolgozásával. A Nagy Imre-perrel Zinner Tiborral közösen írt könyvében foglalkozik, melynek címe Koronatanúk jeltelen sírgödrökben.