„Je ne suis pas Charlie” – különvélemények a tragédiáról

Fotó: AFP / FRANCK PENNANT

-

Miközben a világban számosan a „Je suis Charlie” („Charlie vagyok”) jelmondattal állnak ki a szerdán meggyilkolt francia újságírók és karikaturisták, meg úgy eleve a sajtószabadság mellett, többen is azon a véleményen vannak, hogy a gyilkosság ténye mellett a Charlie Hebdo stílusát is el kell ítélni, vagy el kell határolódni attól.


A francia sajtót és politikai életet egységbe kovácsolta a szerdai tragédia: gyakorlatilag minden lap, minden politikus elítélte a tettet, és kiállt a Charlie Hebdo mellett. Persze eltérő következtetéseket vontak le: míg a baloldaliak a sajtószabadságot, a valláskritika szabadságának fontosságát hangsúlyozták, a jobboldaliak – főleg a Nemzeti Front – a bevándorláspolitikát tették felelőssé. Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke a halálbüntetés visszaállítását is szorgalmazta, az ultrakatolikus Présent napilapot pedig az zavarta, hogy Francois Hollande szocialista államfő nem ítélte el a muzulmán vallást.


Ugyanakkor számos közéleti szereplő kiírta magára, hogy „je suis Charlie” – a Nemzeti Fronttól a kommunistákig. Mégis akadtak olyan hangok, amelyek, bár elítélték a gyilkosságokat, nem akartak közösséget vállalni a Charlie Hebdóval és annak provokatív stílusával.

Közéjük tartozik Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front korábbi elnöke, aki nemes egyszerűséggel annyit tett közzé blogján, hogy „Je ne suis pas Charlie” („Nem vagyok Charlie”). A Charlie Hebdo munkatársai „a Nemzeti Front ellenségei voltak”, de a volt pártelnök nem ezért tagadja meg a szolidaritást. A Nemzeti Front alapítóját az háborította fel, hogy miközben mindenki a véleményszabadság szentségéről beszél, pártját továbbra is kirekesztik, elvégre a vasárnapi nagy megemlékező menetre sem hívták el. Jean-Marie Le Pen szerint a szerdai támadás az ország csökkenő közbiztonságának következménye, amiért „az elmúlt húsz-harminc év kormányai felelnek”, amelyek engedélyezték „a tömeges bevándorlást”.



Szintén álszentséggel vádolja az Egalité et Réconciliation anticionista honlap a „Je suis Charlie”-kampányt. A kommunistáktól a szélsőjobbra váltott filozófus, Alain Sorel újságja szerint bezzeg tavaly nem volt semmiféle szolidaritási akció, és senki nem siratta a véleményszabadságot, amikor Dieudonné antiszemita humorista estjeit betiltotta a belügyminiszter.

Szintén elhatárolódott a mostani szolidaritási hullámtól Tariq Ramadan svájci állampolgárságú, oxfordi iszlámtudós, akinek nagyapja alapította az egyiptomi Muszlim Testvériséget. Ramadan a francia nyelvű svájci közszolgálati tévének nyilatkozva elhatárolódott a gyilkosságoktól, és megrendülését fejezte ki – de szerinte a most kibontakozó közéleti hullám nem a sajtószabadságot védi, hanem muzulmánok millióit támadja. Ramadan szerint ezért a Charlie Hebdo elleni terrortámadás „igazi áldozatai” az Európában élő muzulmánok, akikkel szemben tovább nő majd az idegenellenesség.


Alain de Benoist ismert francia jobboldali filozófus is elhatárolódott a „Je suis Charlie”-kampánytól. Az Új Jobboldal szellemi áramlat vezetője szerint „természetes, hogy háborúznunk kell azokkal, akik hadat üzennek nekünk”, de tagadja, hogy a Charlie Hebdo a nyugati értékeket védte volna e harcban. A filozófus kiemeli azt is, hogy a civilizációk harcát nem az iszlám kezdte, hanem a Nyugat, amennyiben szerinte mind a mai napig destabilizálja, elnyomja a közel-keleti térséget.

Benoist ezen véleménye gyakorlatilag a baloldali antiimperialistákéval egyezik: szerintük is a Nyugat felelős az iszlám „bevadításáért”. Benoist szerint a mostani szolidaritási hullám álságos, mert vélhetően egy jobboldali újság esetében nem álltak volna ki a baloldaliak – most mégis elvárják a jobboldaltól, hogy szolidáris legyen a szélsőbaloldali Charlie Hebdóval. Benoist erre azért sem hajlandó, mert az újság szerinte maga is támadta a véleményszabadságot: a Charlie Hebdo például 1999-ben aláírásokat gyűjtött a neki nem tetsző Nemzeti Front betiltásáért. De az is felháborítja a neves filozófust, hogy amikor pár hete Eric Zémmour iszlámkritikus publicistát kirúgta az egyik francia hírtévé, akkor a baloldal, beleértve a Charlie Hebdót is, kifejezetten ujjongott. Benoist szerint ezért a mostani „Je suis Charlie”-kampány „álságos”, és ebben ő nem akar részt venni. Benoist szerint a Charlie Hebdo amúgy sem volt egy bátor lap, mert „a mainstream” ideológiáját nyomatta.



Közben a Facebookon is szerveződött egy „Je ne suis pas Charlie”-csoport, amelynek tagjai különféle okokból, de nem kívánnak azonosulni a szerintük provokatív Charlie Hebdo stílusával. Immáron húszezer felett jár a lájkok száma. A többség elsősorban azért ellenzi a szolidaritást, mert – ahogy az egyik poszt írja – „nem vagyok Charlie, és nem veszek részt a vasárnapi meneten, mert nem fogok a prófétámról készült karikatúrák mellett felvonulni”.



A Charlie Hebdo keményen muzulmánellenes karikatúrái amúgy a nyugati sajtóban sem tetszettek mindenkinek, nem véletlen, hogy például az amerikai nagy lapok kicenzúrázva közölték azokat (a New York Times publicistája meg is magyarázta, hogy ő miért nem Charlie), és a brit lapok jó része is ódzkodott a rajzok közlésétől. A német sajtó azonban – holott Németországban is négymillió muzulmán él – nem hogy leközölte, de akár tovább is gondolta a karikatúrákat: a konzervatív Berliner Kurier bulvárnapilap például a szerdai gyilkosságok másnapján egy vérrel teli kádban üldögélő Mohamedet tett a címlapra. A német szatirikus lapokat azonban – ellentétben a Charlie-val – kevésbé jellemezte az iszlámellenesség: a vezető szatirikus havilap, a Titanic leginkább a kereszténységet szokta kigúnyolni, és alig-alig közöl kritikus vagy támadó írást, rajzot a muzulmánokról.