Bár manapság már leginkább Orbán Viktor nevezetes beszéde miatt emlegetik azt a napot, Nagy Imre és társainak huszonöt évvel ezelőtti újratemetése a rendszerváltás katartikus pillanata volt: százezres tömeg állt az utcán, és egy pillanat alatt semmivé lett a még fennálló pártállami rendszer ideológiai alapja. A háttérben persze már felsejlettek a későbbi politikai törésvonalak, de a hat koporsó előtt egy pillanatra megvalósult a nemzeti egység.
„A párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat” – ez a kissé zavaros mondat Kádár János egykori MSZMP-főtitkár szájából hangzottak el 1989. április 12-én a Központi Bizottság ülésén. Az ekkor már megbuktatott – hivatalosan a korábban nem létező elnöki posztra helyezett –, megromlott egészségű és némileg már zavart elméjű pártvezető nyilván nehezen tudta feldolgozni az 1956 újraértelmezéséről akkor már hónapok óta érkező híreket. A Kádár-rendszer ugyanis az „ellenforradalom” mítoszára épült, és ez magyarázta a szovjet csapatok „ideiglenes” itt tartózkodását is. Csak azon nem tudott túllépni, hogy 1956-ban Nagy Imre kormánya volt az ország törvényes vezetője, Kádár pedig az ezt megdöntő szovjet tankok mögött érkezve vette át a hatalmat, majd tette el láb alól elődjét. Épp ezért igyekezett a rendszer eltörölni Nagy és társai emlékét, ezért feküdtek jeltelen sírban a rákoskeresztúri köztemető legtávolabbi parcellájában. Nem véletlenül írta a Történelmi Igazságtétel Bizottságának (TIB) első, 1988. június 5-én kelt felhívása:
„A hivatalos politika fő módszere mindeddig a hallgatás és a feledtetés volt, melyet időről időre a tudatos rágalmak és hazugságok tarkítottak.”Épp 25 éve annak, hogy ez hallgatás és feledtetés véget ért: látványos külsőségek közepette újratemették a 31 évvel korábban kivégzett Nagy Imre miniszterelnököt és társait - Gimes Miklós újságírót, Losonczy Géza államminisztert, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Szilágyi Józsefet, a miniszterelnök személyi titkárát. Ha volt a magyar – egyébként békés, tárgyalásos, alkudozós, ezért azóta is sokat vitatott – rendszerváltásnak szimbolikus pillanata, akkor ez volt az, még akkor is, ha nem ebbe bukott bele a rendszer, de az esemény megmutatta, hogy a pártállam megroggyant és a végét járja.
A gumibottól az árnyaltabb értékelésig
A huszonöt évvel ezelőtti temetés engedélyezése önmagában a szocialista rendszer gyengeségét jelezte. Korábban attól is elzárkóztak, hogy a politikai okokból kivégzettek holttestét a családjuk tisztességesen eltemethesse, sőt, a nyughelyüket is titokban tartották. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzések 30. évfordulóján pedig rendőri erővel verték szét a budapesti Szabadság térre vonuló megemlékezőket. Pedig akkoriban már a Magyar Szocialista Munkáspártban (MSZMP) is sokan reformokról, változásokról beszéltek. Erre az ellentmondásra utalt Kis János filozófus (később az Szabad Demokraták Szövetsége, az SZDSZ első elnöke), mikor azt mondta az MTV székháza előtt:
„Nem lehetséges valódi politikai nyitás és kiengesztelődés, amíg a kompromisszum útját temetetlen holtak torlaszolják el.”Az MSZMP-ben is érezték ugyan, hogy a helyzet tarthatatlan, de megpróbálkoztak azzal, hogy elválasszák a politikai kérdéseket és a kivégzettek sorsát. Fejti György KB-titkár úgy próbált egyensúlyozni, hogy arról beszélt: „vannak bizonyos mérlegelendő emberiességi szempontok is, amit megfelelő időben rendeznünk kell”, illetve a párttörténetnek is „árnyaltabb értékelést” kellene adni az 1956-os eseményekről, de persze ezt nem tehetik meg külső nyomásra, ezért majd a megfelelő időben vissza kell térni erre. Nem sokkal később azonban az Egyesült Államokban egy emigráns magyaroknak rendezett eseményen Szilágyi József lánya kiprovokálta Grósz Károly pártfőtitkárból – aki szerint persze a június 16-i tüntetés „fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra uszított” – azt a mondatot, hogy Nagy Imrét és társait a kormány nem rehabilitálja, de „ha a család akarja, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik” őket. Ezzel kezdetét vette az újratemetéshez vezető folyamat, de persze akkor még nem lehetett tudni, hogy a szertartás nagyszabású politikai esemény lesz. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1988. november 29-én határozatot hozott a „kegyeleti kérdések rendezéséről”. Grósz úgy képzelte, hogy a kivégzettek kihantolását és újratemetését csendben, családi körben meg lehet oldani. Persze voltak, akik kételkedtek ebben: hogy „egészen pontosan kiszámítható köröknek, csoportoknak érdekében áll, hogy ezt az eseményt áthangszereljék, politikailag felhasználják, kiaknázzák” – figyelmeztetett Fejti György. Visszaút viszont már nem volt, sőt, a közelmúlt hivatalos átértékelése is felgyorsult.
Kegyeleti eseményből egy korszak nyitánya
A nemzeti egység egy napja
A cikk megírása során alapvetően támaszkodtunk az 1956-os Forradalom Kutatóintézet által létrehozott, Egy nap anatómiája című oldalon közzétett dokumentumokra és tanulmányokra, mindenekelőtt Rainer M. János írásaira.