Egy korszak szállt a sírba – 25 éve volt Nagy Imre újratemetése

Kovács Áron - 2014. június 16., hétfő 7:38

Közélet Belpolitika CIKK

Bár manapság már leginkább Orbán Viktor nevezetes beszéde miatt emlegetik azt a napot, Nagy Imre és társainak huszonöt évvel ezelőtti újratemetése a rendszerváltás katartikus pillanata volt: százezres tömeg állt az utcán, és egy pillanat alatt semmivé lett a még fennálló pártállami rendszer ideológiai alapja. A háttérben persze már felsejlettek a későbbi politikai törésvonalak, de a hat koporsó előtt egy pillanatra megvalósult a nemzeti egység.

„A párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat” – ez a kissé zavaros mondat Kádár János egykori MSZMP-főtitkár szájából hangzottak el 1989. április 12-én a Központi Bizottság ülésén. Az ekkor már megbuktatott – hivatalosan a korábban nem létező elnöki posztra helyezett –, megromlott egészségű és némileg már zavart elméjű pártvezető nyilván nehezen tudta feldolgozni az 1956 újraértelmezéséről akkor már hónapok óta érkező híreket. A Kádár-rendszer ugyanis az „ellenforradalom” mítoszára épült, és ez magyarázta a szovjet csapatok „ideiglenes” itt tartózkodását is. Csak azon nem tudott túllépni, hogy 1956-ban Nagy Imre kormánya volt az ország törvényes vezetője, Kádár pedig az ezt megdöntő szovjet tankok mögött érkezve vette át a hatalmat, majd tette el láb alól elődjét. Épp ezért igyekezett a rendszer eltörölni Nagy és társai emlékét, ezért feküdtek jeltelen sírban a rákoskeresztúri köztemető legtávolabbi parcellájában. Nem véletlenül írta a Történelmi Igazságtétel Bizottságának (TIB) első, 1988. június 5-én kelt felhívása:

„A hivatalos politika fő módszere mindeddig a hallgatás és a feledtetés volt, melyet időről időre a tudatos rágalmak és hazugságok tarkítottak.”

Épp 25 éve annak, hogy ez hallgatás és feledtetés véget ért: látványos külsőségek közepette újratemették a 31 évvel korábban kivégzett Nagy Imre miniszterelnököt és társait - Gimes Miklós újságírót, Losonczy Géza államminisztert, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Szilágyi Józsefet, a miniszterelnök személyi titkárát. Ha volt a magyar – egyébként békés, tárgyalásos, alkudozós, ezért azóta is sokat vitatott – rendszerváltásnak szimbolikus pillanata, akkor ez volt az, még akkor is, ha nem ebbe bukott bele a rendszer, de az esemény megmutatta, hogy a pártállam megroggyant és a végét járja.

A gumibottól az árnyaltabb értékelésig

A huszonöt évvel ezelőtti temetés engedélyezése önmagában a szocialista rendszer gyengeségét jelezte. Korábban attól is elzárkóztak, hogy a politikai okokból kivégzettek holttestét a családjuk tisztességesen eltemethesse, sőt, a nyughelyüket is titokban tartották. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzések 30. évfordulóján pedig rendőri erővel verték szét a budapesti Szabadság térre vonuló megemlékezőket. Pedig akkoriban már a Magyar Szocialista Munkáspártban (MSZMP) is sokan reformokról, változásokról beszéltek. Erre az ellentmondásra utalt Kis János filozófus (később az Szabad Demokraták Szövetsége, az SZDSZ első elnöke), mikor azt mondta az MTV székháza előtt:

„Nem lehetséges valódi politikai nyitás és kiengesztelődés, amíg a kompromisszum útját temetetlen holtak torlaszolják el.”

Az MSZMP-ben is érezték ugyan, hogy a helyzet tarthatatlan, de megpróbálkoztak azzal, hogy elválasszák a politikai kérdéseket és a kivégzettek sorsát. Fejti György KB-titkár úgy próbált egyensúlyozni, hogy arról beszélt: „vannak bizonyos mérlegelendő emberiességi szempontok is, amit megfelelő időben rendeznünk kell”, illetve a párttörténetnek is „árnyaltabb értékelést” kellene adni az 1956-os eseményekről, de persze ezt nem tehetik meg külső nyomásra, ezért majd a megfelelő időben vissza kell térni erre. Nem sokkal később azonban az Egyesült Államokban egy emigráns magyaroknak rendezett eseményen Szilágyi József lánya kiprovokálta Grósz Károly pártfőtitkárból – aki szerint persze a június 16-i tüntetés „fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra uszított” – azt a mondatot, hogy Nagy Imrét és társait a kormány nem rehabilitálja, de „ha a család akarja, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik” őket. Ezzel kezdetét vette az újratemetéshez vezető folyamat, de persze akkor még nem lehetett tudni, hogy a szertartás nagyszabású politikai esemény lesz. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1988. november 29-én határozatot hozott a „kegyeleti kérdések rendezéséről”. Grósz úgy képzelte, hogy a kivégzettek kihantolását és újratemetését csendben, családi körben meg lehet oldani. Persze voltak, akik kételkedtek ebben: hogy „egészen pontosan kiszámítható köröknek, csoportoknak érdekében áll, hogy ezt az eseményt áthangszereljék, politikailag felhasználják, kiaknázzák” – figyelmeztetett Fejti György. Visszaút viszont már nem volt, sőt, a közelmúlt hivatalos átértékelése is felgyorsult.

Kegyeleti eseményből egy korszak nyitánya

Az MSZMP Központi Bizottsága még 1988 nyarán küldött ki egy bizottságot „a társadalom és a gazdaság három évtizedes fejlődésének” vizsgálatára, vagyis a Kádár-rendszer eredményinek értékelésére. A Pozsgay Imre (KB-, illetve PB-tag és államminiszter) által vezetett testületnek a feladata eredetileg a következő pártkongresszus programjának megalkotása lett volna, de Pozsgay kezdeményezésére létrejött egy úgynevezett történelmi albizottság is Berend T. Iván történész-akadémikus (MSZMP KB-tag) vezetésével. Ennek célja az volt, hogy új, a párt számára is elfogadható, de szélesebb körbe is védhető narratívát adjon a közelmúlt történetéről. Pozsgay tartott attól, hogy az albizottság jelentését az MSZMP vezetése átírja, vagy figyelmen kívül hagyja, ezért Grósz külföldi útját kihasználva interjút adott a Magyar Rádió 168 óra című műsorának, amelyben azt mondta: „Ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.” Mai szemmel szava nem tűnnek túlságosan radikálisnak, inkább óvatoskodónak, de akkor ezzel a két mondattal kirúgta a szocialista rendszer ideológiai lábát. Persze a pártállam még nem dőlt össze, és továbbra is azzal próbálkozott, hogy – az időközben, 1989 tavaszán exhumált és azonosított – Nagy Imre és társai újratemetése családi esemény legyen, ne pedig nyilvános demonstráció. Az akkor már egyre aktívabb, az MSZMP-vel az átmenet részleteiről tárgyalni készülő ellenzéki pártok viszont nem véletlenül akartak nyilvános szertartást, ezzel megmutathatták volna, hogy tömegtámogatás áll a változásokat követelők tábora mögött. Mécs Imre ’56-os elítélt, későbbi SZDSZ-es képviselő az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 2-i ülésén egy szimbolikus politikai szempontot is felvetett, amikor a nyilvánosság mellett érvelt:

„Az emberek szeretnének ott valamiben részt venni, szeretnének egy korszakot lezárni és várják az új korszaknak a nyitását.”

A nemzeti egység egy napja

Az újratemetés szervezése közben felmerültek olyan ellentétek, melyek – mai szemmel nézve – már a rendszerváltás utáni politika lövészárkait vetítették előre. Felmerült ugyanis a kérdés, hogy a szertartás csak Nagy Imre és társai újratemetése (akik mégiscsak kommunista politikusok voltak) vagy szimbolikus végtisztesség minden ’56 áldozatnak. Legradikálisabban ezt Pongrátz Gergely egykori Corvin-közi harcos fogalmazta meg, aki visszaemlékezése szerint a magyar konzul hívására sem volt hajlandó hazajönni Amerikából, mert azt mondta: „az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is”. A megoldás az lett, hogy az öt koporsó mellé helyeztek egy hatodikat is, amely üresen is jelképezte az összes áldozatot. Az MSZMP az újratemetés előtti hetekben teljesen elvesztette a kezdeményezést, a szertartás részleteit már a Németh Miklós vezette kormány tárgyalta le a TIB-bel, és csak utólag értesítette az állampártot. Bár az állambiztonság még dolgozott – az 1989. június 16-én reggel készült napi operatív jelentésben benne volt például, hogy Orbán Viktor a Fidesz részéről „meglepetés erejű” beszédre készül – párt erejéből csak egy semmitmondó nyilatkozatra futotta, amelyben a „nemzeti megbékélés napjának” próbálta minősíteni az újratemetést. Bár a szertartás a hatalmas tömeg ellenére békésen és méltósággal zajlott, a szónoklatok egy része kifejezetten a szocialista rendszer ellen szólt. Orbán Viktor beszédét máig sokat emlegetik – főleg azt a részt, amelyben úgy fogalmazott: „Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Még Orbán előtt szólalt fel Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács 1956-os elnöke, aki a magyar szabadság felvirágzásának három akadályát jelölte meg: elsőként a szovjet csapatok jelenlétét, másodikként a kommunista pártot, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, harmadikként pedig „a szétfolyó társadalmi erőt”. Ahogy 1956-ban is sokan óvtak a pártosodástól, beszédében Rácz is nemzeti egységért kiáltott: „Fogjunk össze, és ne millió pártba osszuk el a nemzet erejét!” Az egykori munkástanácsi vezető még a kommunistákat – akiknek pedig „még nagyon sokáig kell önmagukat rehabilitálni” – arra szólította fel, hogy küzdjenek ők is a magyar szabadság visszaszerzéséért. Azon az egy napon úgy tűnt, ez lehetséges is. György Péter esztéta 2000-ben írta: „1989. június 16. különleges nap volt. A nemzeti egységet szimbolizáló előadás úgy zajlott le, hogy az ünneplő tömeg mögött nem volt semmiféle állami hatalom, központi politikai akarat. (...) Bizonyos értelemben ez a nap volt az új élet nyitánya.”

A cikk megírása során alapvetően támaszkodtunk az 1956-os Forradalom Kutatóintézet által létrehozott, Egy nap anatómiája című oldalon közzétett dokumentumokra és tanulmányokra, mindenekelőtt Rainer M. János írásaira.