„Az NDK-nak elsőosztályú temetést rendeztek” – interjú

Fotó: AFP / GERARD MALIE

-

Mit szólnak a fal leomlásához a német balszélen? Stefan Bollinger a rendszerváltás előtt keletnémet politológusként a Nyugatot kutatta, most meg azt vizsgálja, mennyi maradt meg az újraegyesítés után Kelet-Németországból, azaz a Német Demokratikus Köztársaságból.


A nyolcvanas években, keletnémet kutatóként Nyugat-Németországgal foglalkozott. Mit látott akkor a másik Németországból?

Így van, a nyolcvanas években a Humboldt Egyetemen voltam politológus kutató. Akkori tapasztalataim alapján úgy ítélem meg, hogy elég könnyű volt információkhoz jutni arról, mi folyik a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK), hiszen Drezda környékét leszámítva elég jól lehetett fogni a nyugatnémet tévéket, rádiókat, és a könyvtárakban is hozzáférhető volt a legtöbb nyugatnémet kiadvány. Persze volt pár olyan dokumentum, amihez szereznünk kellett „méregengedélyt” (a „Giftschein” a mérgező anyagok kezeléséhez kiadott engedély köznyelvi elnevezése – a szerk.), azaz meg kellett környékeznünk az intézetvezetőt, mielőtt beléphettünk a könyvtár elzárt részére. Volt, akinek ez nem ment túl könnyen, az én területemen viszont nem volt annyira nehéz engedélyt szerezni, hiszen az akkoriban szárnyaikat bontogató nyugatnémet társadalmi mozgalmakat kutattam, amelyek keleten is sokakat érdekeltek.


Stefan Bollinger


Utólag hogy látja, mennyire volt valós az a kép, amelyet akkor a vasfüggönyön túlról kialakítottak a másik Németországról?

Én azt vizsgáltam a kutatásaimban, hogy hogyan jött létre a Zöldpárt (Die Grünen), majd ezt a két nagy világrendszer konfrontációjának tükrében értelmeztem. Nem hiszem, hogy annyira hamis lett volna a kép, ami bennem kialakult akkor. Persze ehhez kellett az is, hogy hozzáférjek az irodalomhoz, ráadásul akkor is, és most is, baloldali, marxista nézőpontból közelítettem meg a témát. A világfelfogásom azóta se változott. Nem gondoltam úgy, hogy a nyugatnémet Zöldpárt egy gonosz kiméra lett volna, amelyet az osztályellenség termelt ki magából, hogy azt a látszatot kelthesse, jelen van ott is a baloldali gondolkodás. Valódi társadalmi mozgalomként tekintettem rá.

Nekem már akkoriban is világos volt – ami 1989 után be is bizonyosodott mindannyiunk számára –, hogy a huszadik század második felében egy hatalmas törés következett be a történelmi és gazdasági fejlődésben: az új technológiák drámaian megváltoztatták azt, hogy miképpen működik a gazdaság, és kik a legfőbb résztvevői. Ugye nem is kell mondani, hogy a munkásosztály a vesztese a folyamatoknak, és az értelmiség profitál. Sajnos a megvalósult szocializmus sem tudott ezzel a problémával mit kezdeni. Ha a mélyebb okokat keressük, hogy miért omlott le a berlini fal, akkor azt kell vizsgálni, hogy miért kerülhetett arra sor, hogy a Nyugat problémamentesen át tudott állni az újfajta termelési módokra, és valamelyest kezelni tudta azok szociális következményeit is, míg a Kelet erre képtelen volt.

Ön úgy látja, a keleten élők nyugati életre vágytak?

Eredetileg nem, de pár év alatt sikerült a Kelet-Németországban aktív mozgalmakat eltántorítani a terveiktől. A nyolcvanas évek végén utcára vonuló diákok nagyobb önrendelkezést, valamint fejlődési és kiteljesedési lehetőségeket követeltek, de ezt egy szocialista rendszeren belül is elképzelhetőnek tartották – aztán ahogy közeledni kezdett egymáshoz a két Németország, a közmegegyezés is változni kezdett.

Egyre inkább úgy gondolták, hogy a fejlődésnek mégsem egy szocialista környezetben kell megtörténnie, hanem a magántulajdonon alapuló gazdaság jobb lehetőségeket biztosít majd a kiteljesülésre. Nyugatról pedig azt kommunikálták a keletnémeteknek: ha szabadságot akartok, akkor vállaljátok az ezzel járó felelősséget is. Így befolyásolta a nyugati neoliberalizmus a keletiek gondolkodását.



De mit gondol, ez a befolyás csak a rendszerváltás után jelent meg, vagy előtte is érezhető volt?

Szerintem a hetvenes évek végén kezdődik el a nyugati a befolyás, aztán a nyolcvanas évektől érződik igazán. A nagy áttörésre viszont akkor került sor, amikor vége lett a kommunizmusnak. Sőt, azt mondanám, hogy előtte még az NSZK-ban sem voltak különösebben fogékonyak az emberek a neoliberális gondolatokra. Helmut Kohl kancellár 1982-ben például bejelentette, hogy szeretne egy nagy szellemi-morális fordulatot indítani Nyugat-Németországban, de azt nem sikerült összehoznia – csak 1989 után. Keleten akkor már sokkal nagyobb változtatási hajlandóság volt, hiszen a lakosság és a kutatók is érezték, hogy az új technológiáknak ilyen-olyan formában hatásaik lesznek a társadalom működésére. Az 1968-as, emberarcúbb szocializmust követelő prágai tavasz is arról szólt részben, hogy a gazdasági változásokra valahogy reagáljon a rendszer. Az NDK-ban Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) első főtitkára próbálkozott a gazdaság megújításával, Magyarországon pedig bevezették 1968-ban az új gazdasági mechanizmust – bár hozzáteszem, a magyarok tisztában voltak vele, hogy a politikai alapokhoz nem szabad nyúlni.

Hogy összességében végül nagyobb változások nem történtek, abban szerepet játszott, hogy a szocialista országok vezetői között egyszerűen túl nagy volt a félelem, hogy magukra haragíthatják Moszkvát, a reformok felett pedig elveszíthetik a hatalmat. Ha a reformok hatására megszületne ugyanis a demokrácia, annak az lenne a következménye, hogy a vezetőknek folyton győzködniük kellene a választókat, és még akár el is veszíthették volna a hatalmat. Ezzel a veszéllyel nyilván nem akartak együtt élni.

De aztán jöttek a nyolcvanas évek…

1985-ben a Szovjetunió hirtelen kitalálta, hogy maga is reformokat akar, hiszen stagnál a gazdaság, így jó lenne valahogy elérni, ha az emberek gazdaságilag aktívabbak legyenek. Sőt, Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára nem zárta már azt se ki, hogy szóba elegyedjen más érdekeket szem előtt tartó csoportokkal is. Az lehet, hogy Gorbacsov nem gondolta végig minden részletében tökéletesen a peresztrojkát (az akkor útjára indult gazdasági reformcsomagot), de valami mentális változást mégis hozott Európa-szerte.

Az NDK-ban például kétfajta hatása volt ennek: egyrészt az állampolgárok – akár párttagok voltak, akár nem – örültek, hogy végre valaki érzékeli, hogy vannak az embereknek problémáik. Hatalmasak voltak az elvárások: a keletnémetek azt hitték, innentől jobb lehet majd az életük. Másrészt a vezetés, és főleg Erich Honecker, az NSZEP második főtitkára mereven elutasított minden változást. A korábbi trenddel szembemenve innentől a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) pont azokat a kezdeményezéseket kezdte el fúrni, amelyek a Szovjetunióból érkeznek. Erre a legérdekesebb példa az volt, amikor az NDK-ban is nagy sikernek örvendő, Szputnyik elnevezésű szovjet lapban 1986-87 fordulóján megjelent pár olyan cikk, amely kritizálta az előző évtizedek szovjet politikáját, Honeckerék ezt olvasva úgy döntöttek, nem engedélyezik a lap importját.



Mikortól kezdtek el az emberek hangot adni a csalódottságuknak?

A nyolcvanas évek vége felé többen többféle módon próbálnak a kilátástalannak vélt helyzetükre reagálni. Volt például egy olyan csoport, amely azt mondta, jó lenne lelépni, mert úgy se fog semmi változni, és ennek megfelelően is cselekedett. Ez a trend 1989-ben, a páneurópai piknikkel érte el a csúcspontját, amikor egyszerre hatszáz NDK állampolgár szökött át a magyar-osztrák határon. Az elégedetlenek második csoportja inkább a változást akarta elősegíteni, és ennek megfelelően tüntetéseket kezdett szervezni.

És mi a helyzet a párton belüli reformerekkel?

A pártra is hatással volt a peresztrojka és a keletnémet elégedetlenség. Az NSZEP-en belül például volt egy csomó értelmiségi, aki érezte, hogy kellene valamit csinálni. Ezek belekezdtek a Humboldt Egyetemen a Modern Szocializmus Kutatóprojektbe, amely azt vizsgálta, milyen elképzelések születtek Csehországban, Magyarországon és másfelé Kelet-Európában a szocializmus megújításáról. A reformkísérletek tapasztalatai alapján próbáltak egy olyan absztrakt elméletet létrehozni, amely esetleg a pártvezetésnek is hasznára válhatna.

1989 október-novemberére aztán mintha az NSZEP-en belül is azok kerültek volna többségbe, akik megpróbáltak szót érteni az utcán tüntető tömegekkel. Kezdetben bennük is felmerült ugyan, hogy inkább szét kellene verni a tüntetéseket, de a közbelépés elmaradt, majd mire októberben elkezdődtek a nagy lipcsei tüntetések, addigra már tényleg csak lőfegyverrel tudták volna a tömegeket megállítani. Így lett az egészből erőszakmentes dialógus.

Ha kulcsfontosságú eseményekről beszélünk, akkor két fontos dátumról kell megemlékeznünk: Egyrészt ott volt 1989. november 4., amikor félmillió ember követelt reformokat a berlini Alexanderplatzon. Ott a szónokok még arról beszéltek, hogy egy másfajta NDK-t szeretnének. Tehát az még nem merült fel, hogy véget érjen a szocializmus. És még talán az se zavarta volna őket, ha pár régi funkcionárius vezeti az új keletnémet államot.

Öt nappal később aztán jött az a másik esemény, amit manapság mindenki ünnepel: a fal megnyílása. A berlini fal ugyanis nem leomlott, hanem megnyílt, hiszen itt egy kiszámított politikai döntésről van szó, amit a pártvezetés és a titkosszolgálat hozott meg. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy a párt teljesen végig is gondolta, mi fog történni, ha ezt meglépi. Feltehetőleg az járt a fejükben: megnyitjuk a falat, elmegy, aki menni akar, és végre kiürülnek az utcák, leállnak a tüntetések. Megvalósult formájában viszont az egész falnyitás nagyon veszélyes volt. Hiszen az történt, hogy Günter Schabowski, az NSZEP kelet-berlini első titkára egy sajtótájékoztatón zavarában azt mondta: azon nyomban szabad lesz a kiutazás nyugatra. Az emberek pedig erre tömegesen elindultak a falhoz. Mivel az ott állomásozó határőrök semmilyen parancsot nem kaptak arra nézve, mit is kellene a tömeggel kezdeniük, tulajdonképpen nekik kellett azt ott helyben eldönteniük. A munkaköri leírásuk alapján fogniuk kellett volna a gépfegyvereiket, aztán halomra lőni mindenkit, aki megközelíti a határátkelőt. Szóval egyáltalán nem lehetett készpénznek venni azt, ami végül is történt: a határőrök az emberség utat választották, és hagyták, hogy a tömeg átkeljen a határon.


Brezsnyev és Honecker csókja


Volt a reformereknek valami konkrét elképzelése is arról, hogyan kellene kinéznie az új NDK-nak?

A változásokat követően, novemberben megválasztott Hans Modrow miniszterelnöknek és kormányának az volt az elképzelése, hogy egy kapitalistább – vagyis inkább vegyes – gazdasággá kellene átalakulnia az országnak, de mindezt úgy, hogy azért a tervgazdaság és az állami tulajdon is valamilyen formában megmaradjon. Tervbe vették például, hogy a nagy keletnémet gyárak együttműködnének mindenféle nyugati partnerekkel, és közös gazdasági koncepciókat fogalmaznának meg.

Ezen kívül át akarták alakítani a politikai életet is. Ez azt jelentette, hogy nem akarták többé, hogy az országot egyetlen, teljhatalmú párt uralja, hanem támogatták, hogy mások is kivegyék a részüket az ország dolgaiból. Pár hónappal a fal megnyílása után meg is született Kelet-Németország számára az eddigi legdemokratikusabb német alkotmány, melyet végül nem tudtak életbe léptetni, így az azóta is valahol egy íróasztal-fiókban pihen.

Akkortájt történt ugyanis, hogy a keletnémetek elkezdtek rendszeresen átjárni Nyugat-Németországba, és látták, hogy az NDK-val ellentétben ott minden szép, csillognak a kirakatok, a boltok tele vannak áruval, és úgy érezték, nem akarnak belevágni egy kétes kimenetelű keletnémet reformkísérletbe, ha van az az opció is, hogy az ottani mintát követve úgy élnek, mint a nyugatnémetek. A kapitalista rendszer hátrányaival akkor senki nem foglalkozott.



És mi a helyzet a nemzetközi politikával?

Csomó minden történt akkoriban a világban. A Szovjetunión kívül Lengyelországban és Magyarországon is nagy változások mentek végbe, amelyek felkeltették a nyugatnémetek figyelmét is. 1989-ig ugyanis az NSZK-t nem különösebben érdekelte, ami keleten történik, mivel Kohl és kormánya éppen egy nagyon mély politikai válságból próbált kimászni. Akkoriban nem sok esélye látszott annak, hogy újraválasztanák. Éppen ezért a kelet-európai változások pont kapóra jöttek neki. Magára tudta ölteni az államférfi szerepét, és elkezdte befolyásolni a kelet-német folyamatokat.

Az akkori magyar kormány lépése is kulcsfontosságú volt: hiszen a legjobb pillanatban nyitotta meg a határokat, hogy az események visszafordíthatatlanok legyenek, végül pedig fontos szerepet játszott az egészben a Szovjetunió is, hiszen Bonnba látogatva Gorbacsov elárulta Kohlnak: nem ragaszkodik már kifejezettebben ahhoz, hogy a háború utáni világrend változatlan formában fennmaradjon.

Németország újraegyesítését jó ötletnek tartja?

Úgy gondolom, a történelmileg összenőtt politikai építményeknek össze kell tartozniuk, még ha a történelem folyamán szét is választották őket. Tehát egyetértek vele, még ha a német egység nem is tekinthet vissza túl hosszú múltra, csupán 1871-től 1945-ig létezett. Nem tudok egyetérteni azokkal az ultrabalos feltevésekkel, amelyek önmagában rossznak tekintenek egy egységes Németországot. Viszont az egyesülési folyamat önmagában kontraproduktív volt, hiszen ennek végül áldozatul esett az NDK gazdasága és társadalma is. Nem azt akarom mondani, hogy az NDK tökéletes lett volna. Arról szó sincs. Biztos, hogy reformokra szorult volna, de azt se felejthetjük el, hogy állampolgárainak relatíve jólétet biztosított.

Miután 1990 júliusában bevezették a nyugatnémet márkát mindkét Németországban, azzal az NDK gazdasága hirtelen ki lett téve a világpiaci versenynek, és abban összeroppant. Azt a kevés vállalkozást is, amely túlélte ezt a sokkot, eladták, és azt kellett látni, hogy a keletnémet állami tulajdonból a vállalkozások átkerültek nyugatnémet magánemberek kezébe. Ennek hatására 1990 óta több mint kétmillió keletnémet indult el nyugatra szerencsét próbálni.

Végül pedig, elég nagy volt a félelem Szovjetunióban, Franciaországban és Nagy-Britanniában, hogy egy újraegyesült Németország nagyobb súllyal venne részt a világpolitika alakításában. Ez a félelem – ma úgy tűnik – megalapozott volt, hiszen Németország és Angela Merkel most minden uniós országra ráerőlteti a saját válságkezelési programját. Azt is látni kell, hogy ez ugyanaz a neoliberális program, amelyet Németország 1991 óta alkalmaz, és először az egykori NDK-n kísérletezett ki. Mégis, összességében azt mondom, az NDK-nak elsőosztályú temetést rendeztek a nyugatnémetek.


Görögország, tüntetés, Merkel

-


Hogy érti?

Úgy értem, hogy az NDK állampolgárai egy elég jól működő gazdasági rendszerben találták magukat. Hiába vertek szét keleten egy csomó mindent, végeredményben a váltás, más egykori szocialista országokkal ellentétben, úgy ment végbe, hogy nem vezetett a keletnémetek tömeges elszegényedéséhez.

Németországot összességében túlságosan dominánsnak tartja Európában?

Igen. Erről nem csak az újraegyesítés tehet, hanem a németek gazdasági teljesítménye is. Persze nem azt mondom, hogy ugyanaz lenne a helyzet, mint a negyvenes években. Ma már nem kell Európának fegyverrel védekeznie a németek ellen. Az akkori önmagától még nagyon távol van a mai Németország, hiába álmodozik egy-két német politikus a német katonaság megerősítéséről.

Görögországban a tüntetéseken előszeretettel rajzolnak Merkelre Hitler-bajszot. Azt túlzásnak tartja?

Hát valahogy reagálniuk kell arra, hogy elnyomva érzik magukat. A németek uralta euró elég fájdalmas az európai államok többségének. Az a koncepció pedig, amit Németország erőltet a déli államokra, amellyel a túlzott spórolásra, az államigazgatás leépítésére, és a neoliberális gazdaságpolitika bevezetésére venné rá őket, szerintem kifejezetten destruktív.


Névjegy

A 60 éves Stefan Bollinger német politológus és történész az NDK-t és a német újraegyesítést kutatja. Kelet-Németországban doktorált, ahol először a húszas évek szovjet belpolitikáját, később a nyugatnémet társadalmi mozgalmakat kutatta. Jelenleg a berlini Freie Universitäten tanít, illetve a Die Linke történészbizottságának tagjaként ad tanácsokat a német szélsőbaloldalnak.