Miért sikeresek az illiberális országok?

Fotó: Fotó: Europress/AFP/Peter Parks

-

Egypártrendszer, erősen korlátozott gazdaság, elképesztő növekedés. Hogyan lehetséges? És meddig?


Ahogy korábban bemutattuk, a demokratikus, az állampolgárokat a döntésekbe bevonó rendszerek sokkal jobban fejlődnek, mint azok a diktatúrák, amelyekben a hatalom kevesek kezében összpontosul. Mivel magyarázható mégis, hogy egyes autokrata rendszerek évtizedeken át prosperálnak, mielőtt összeomlanának? A tavaly magyarul is megjelent Miért buknak el a nemzetek? című könyv szerzői (Daron Acemoglu és James A. Robinson) egyebek mellett erre kérdésre is igyekeznek válaszolni.

Bevonó és kizáró intézményrendszerek

A közgazdász szerzők, az MIT és Harvard professzorai két rendszert különböztetnek meg. Vannak a bevonó intézményrendszerek (leegyszerűsítve a demokráciák), ezekben a polgárok beleszólhatnak abba, kik szerezzék meg a hatalmat, a gazdaságban pedig mindenki szabadon dönthet a munkavállalásáról, a magántulajdont és a szerződések betartatását pedig törvényekkel védik. Ezzel szemben a kizáró intézményrendszerekben (jellemző módon autokráciákban) a hatalom kevesek kezében van, és a piaccal szemben ez az elit határozza meg a gazdaság szabályait, illetve sajátítja ki a társadalom által létrehozott javakat.


Kína és a reformok

Kína talán a legjobb példa arra, hogy egypártrendszerben, amelyben a politikai és gazdasági intézményrendszer is kizáró, mégis elérhető növekedés. Ám erre is van magyarázat. Először is a mai kínai gazdasági környezet már rég nem a klasszikus kommunista, amilyen Mao kulturális forradalma idején volt. Harminc-negyven évvel ezelőtt az ország nagyon szegény és fejletlen volt, a lakosság többsége vidéken élt és elavult módszerekkel dolgozott a földeken. Ez hatalmas fejlődési lehetőséget rejtett magában, és a párt vezetői is rájöttek, ha meg akarják tartani hatalmukat, változásokra van szükség. A gazdasági reformok rögtön Mao halála után beindultak, és mind egy bevonóbb, piaci gazdasági rendszer irányába mutattak. Elkezdtek többet költeni oktatásra, anyagi ösztönzőket vezettek be a mezőgazdaságban és az iparban. A mezőgazdaságban a nyolcvanas évek elejétől kezdve fokozatosan növelték a magántulajdon szerepét, eltörölték a kötelező beszolgáltatást és az államilag szabályozott árakat. Mindezek eredményeképp 1978 után mindössze hat év alatt egyharmadával nőtt a mezőgazdasági termelés, úgy, hogy kevesebben dolgoztak a mezőgazdaságban. Egyre többen lettek az ipari foglalkoztatottak, ráadásul 1979-től már magánvállalkozásokat is lehet alapítani Kínában, ezekre természetesen nem vonatkoztak az ötéves tervek. Az iparban az állami vállalatok is nagyobb szabadságot kaptak (bár a piros telefon még a mai napig ott van minden vállalatvezető asztalán), tizennégy várost pedig „megnyitottak” a külföldi beruházók előtt, a kilencvenes évek közepétől pedig a privatizáció is beindult. Ám Kína a mai napig szegény országnak minősül, az egy főre jutó GDP összege mintegy fele a magyarénak. Az ország rengeteget profitál az olcsó munkaerőből, amely óriási mennyiségben áll a rendelkezésére. CHINA-POLITICS-ECONOMY Kína tehát azért tudott az elmúlt évtizedekben ekkora növekedést produkálni, mert óriási lemaradásban volt a világ fejlett részéhez képest. Ezt a hátrányt pedig úgy dolgozza le, hogy rengeteg a beruházás, ám a pénz jellemzően meglévő technológiák importálásába áramlik. Ám a hosszú távú fenntartható növekedés alapja éppen az újításokban rejlik. Kínában a tulajdonjogok nem biztosítottak, a vállalkozásokat pedig a mai napig szigorúan ellenőrzik, valódi nagy üzleteket csak akkor lehet kötni, ha valaki szorosan együtt működik az állammal. A politikai és gazdasági ellenőrzés még mindig a Kínai Kommunista Párt kezében összpontosul. A kínaiaknak gyakorlatilag nincsen politikai szabadságuk vagy beleszólásuk az ország ügyeibe. A hatalom a mostani kizáró rendszer fenntartásában érdekelt, ez pedig ellehetetleníti az újításokat, komoly korlátot állítva a kínai növekedés elé. A mostani kínai modell csak addig maradhat fent, amíg a kínai életszínvonal nem éri el egy közepesen gazdag országét. Innen már technológiai importtal nem, csak valódi innovációkkal lehetne feljebb lépni: a szerzők szerint a kínaiak vagy megreformálják politikai-gazdasági berendezkedésüket, vagy elkezdenek visszacsúszni a szegénységbe.

A Szovjetunió és a reformok hiánya

Hasonló okokkal magyarázzák a kötet szerzői a Szovjetunió átmeneti gazdasági sikereit is. 1928 és 1960 között a Szovjetunió gazdasága évente hat százalékkal nőtt, ez pedig impozáns. Azonban ez a gazdasági növekedés sem a technológiai változásnak volt köszönhető. 1928 előtt a Szovjetunió is nagyon fejletlen volt, a lakosság többsége itt is az elavult mezőgazdaságban dolgozott. Sztálin erőszakkal kollektivizálta a mezőgazdaságot. A kollektivizálás nem motiválta a földeken dolgozókat arra, hogy keményebben dolgozzanak, így a termelés hamar visszaesett. sovjet Sztálin a munkaerő jelentős részét átterelte az eleinte teljesen fejletlen iparba, ami hihetetlen fejlődésnek indult, hiszen óriási lemaradást kellett behoznia. A gyors növekedés azonban a hetvenes évekre teljesen kifulladt, a fejlődés a rendszer megváltoztatása nélkül nem volt fenntartható. A szovjet rendszerből ugyanis teljesen hiányoztak azok az elemek, melyek a innovációt ösztönöznék. Az anyagi motivációk teljes hiánya és a kisajátítástól való félelem teljesen ellehetetlenítette a hosszú távú tervezést és gondolkodást, ezek nélkül pedig nincsen fejlődés.

Autokráciákban korlátozottak a lehetőségek

Kína – ahogy a Szovjetunió is – nem a kizáró, autokrata intézményrendszere miatt, hanem annak ellenére volt képes növekedést elérni. A fenntartható növekedéshez innovációra van szükség, új dolgok bevezetésére, ami szükségszerűen régi dolgok elpusztításával, lecserélésével jár. Az ilyen jellegű változások pedig meggyengítik az uralkodó elit hatalmát, így minden eszközzel igyekszik megakadályozni azokat. A kizáró intézményrendszer megkönnyíti a társadalom által megtermelt javak kisajátítását, ez pedig arra sarkallja az elittel szemben álló csoportokat, hogy megpróbálják megszerezni a hatalmat. Ennek következtében a kizáró intézményrendszerekben megnő a politikai instabilitás is. A szerzők következtetése szerint a nemzetek azért buknak el, mert kizáró intézményrendszereik nem ösztönzik az embereket arra, hogy megtakarítsanak, beruházzanak és újítsanak. A kormányzó elit pedig ellenáll a változásoknak, ám reformok híján bukásra van ítélve: egy ország csak akkor tud sikeres lenni, ha nem csak polgárai, de vezetői is képesek a hosszú távú gondolkodásra és tervezésre.