Az államadósság elleni harc valójában

Fotó: Halisten Stúdió / Bernát Barbara

-

Érdemes lesz figyelni a következő heteket, hiszen decemberben minden évben különösen ádáz küzdelmet folytatunk egy fogalommal szemben. Erősebb és trükkösebb bármelyik kormánynál, pedig valójában csak egy tünet. Elmondjuk, miért.


79,4 százalék. A magyarországi GDP arányában ekkora volt az állam bruttó adóssága tavaly december 31-én. Ezt kell idén túlszárnyalni – lefele - ugyancsak december 31-én. Azért csak ezen a napon, szilveszterkor, mert mindig mindenki (a magyar kormány, az EU és a nemzetközi befektetők) a december 31-i pillanatnyi állapotot nézi, amikor az államadósság elleni harc állására kíváncsi. Az, hogy január-februárban mi történik, senkit sem érdekel.

Hogy nem lesz könnyű GDP-arányosan 79,4 százalék alá nyomni az államadósságot, bizonyíték a szeptember végi 83 százalékos adat. Ahhoz tehát, hogy hirtelen majdnem 4 százalékpontnyi csökkenést mutasson be a kormány, vagy csodára – rakétaként kilövő a GDP-re, látványosan megizmosodó forintra –, vagy trükkökre lesz szükség. A cselekről még lesz szó, de előbb nézzük, miről is beszélünk.

Azt már láttuk, hogy – elszámoltatás ide vagy oda – bankok és hitel nélkül megáll az élet. Ráadásul hitelre nem csupán magánszemélyek és vállalatok szorulnak rá, hanem komplett országok is. A legtöbb ország ugyanis évről évre többet költ, mint amennyi bevétele van (ez a költségvetési deficit). A jóléti államok nem spórolnak, és ezt csak azért tudják megtenni, mert van, aki ezt meghitelezze. A világ szinte minden országa adósságokat görget maga előtt, az egyik kisebbet, a másik óriásit.


Hogyan vesz fel hitelt egy ország?

Nyilván nem úgy, mint bárki más, hogy elmegy a bankba, és kér egy kis pénzt jövő hónap végéig. Az államok – a nagyvállalatokhoz hasonlóan – kötvényt bocsátanak ki. Az államkötvények többéves lejáratú hitelek: aki állampapírt vesz, az ország működését hitelezi meg. Az ország hitelei, azaz államkötvényei folyamatosan járnak le, így azokat időről időre meg kell újítani. Ezzel általában nincs is nagy baj, amíg van, aki megvegye azokat.


Kicsi vagy nagy?

Ahogy a lakossági hitelnél a jövedelmet nézik a bankok, és ahhoz viszonyítva adnak hitelt, az országoknál is hasonló a helyzet. Az államadósságot az ország jövedelméhez (a GDP-hez) szokás mérni, így lehet képet kapni arról, mekkora terhet is jelent valójában egy államnak a hitel: a fedezetet gyakorlatilag az ország gazdasága jelenti. És pont ezen múlik minden. Az Egyesült Királyságnak nincs gondja a GDP-hez mért 90 százalékos államadóssággal, Japán is elég jól elvan, pedig a jövedelmének több mint kétszeresére rúg az államadósság. Mi a 80 százalék körül beállt adósságunk miatt kerülünk folyton bajba.


államadósság

Miből van és kinél?

Magánszemélyek is beszállhatnak az állam finanszírozásába, de leginkább befektetésialap-kezelők, nyugdíjpénztárak vásárolnak államkötvényeket: a teljes magyar államadósság több mint tíz százaléka egyetlen cég kezében van. Ez kockázatos, mert ha ez úgy gondolja, inkább megszabadulna magyarországi papírjaitól, azzal nagy bajba sodorná az országot. (Igaz, önmagával is kiszúrna, de nem kérdés, ki járna rosszabbul.)

A válság óta ráadásul azt is nézik a befektetők, kinek tartozik az ország és milyen pénznemben.

Ha az adósság nagyobb része belföldiek kezében van, az azért jó, mert a belföldiek többet tudnak saját országukról, jobban is megbíznak abban. A külföldi nagybefektetőknek Budapest csak egy kis pont a monitoron, és különösebb szívfájdalom nélkül megválnak bármelyik papírjuktól.

A másik szempont a pénznem. Ha valakinek euróban tartozik az állam, az értelemszerűen nagyobb kockázatot jelent, hiszen az árfolyam mozgása kiszámíthatatlan (lásd devizahitelek). A forinttartozást viszont mindig visszafizeti az állam, hisz legrosszabb esetben beindítja a pénzjegynyomdát.

Az elmúlt években a kormány sokat tett azért, hogy javítson az adósság szerkezetén: hogy magyarok vegyenek állampapírt, forintért.

Az állampapírokat megvásárlók ugyanis csak azért adnak hitelt, mert elhiszik, hogy pénzüket – kamatostul – visszakapják. Ha egy országnak jól megy, sokan és alacsony kamatra is adnak neki pénzt. Amint azonban problémák jelentkeznek, egyre kevesebben bíznak meg az országban, egyre drágább lesz az új források bevonása, és akár az is előfordulhat, hogy senki nem mer már egy fillért sem az országra bízni.

Ez került kézzelfogható közelségbe Magyarországon 2008 végén, amikor a válság miatt senki nem volt hajlandó állampapírokat vásárolni. A helyzet annyira súlyos volt, hogy az IMF és az Európai Unió adott olcsó hitelt Magyarországnak. E nélkül a mentőöv nélkül hamar összeomlott volna az ország: ha nincs, aki megvegye az új állampapírokat, nincs miből kifizetni azt, amelyik éppen lejárna. Ha pedig csak egyvalakinek nem fizeti ki az állam a jogos tartozását, az olyan pánikhangulatot és bizalmatlanságot kelt, aminek a vége pillanatokon belül az államcsőd. Ilyenkor aztán mindenen spórolni kell: nemcsak az állami beruházások állnak le, hanem az állami alkalmazottak sem kapnak fizetést, és a nyugdíjakat sem viszi ki a postás.


Mint minden hitel, ez is a mostani fogyasztás kifizetését tolja ki a jövőbe: a mi jelenlegi jólétünket a következő generációknak kell majd megfizetniük.

Az állam tehát jól teszi, ha küzd az államadósság ellen, de az kérdéses, hogy az év utolsó napjaira időzített cselek mennyiben számítanak előremutató megoldásoknak. Ez utóbbiak egyikeként például a forint mesterséges erősítésére kell gondolni. Ezt a Magyar Nemzeti Bank úgynevezett intervencióival lehet elérni (amikor a jegybank kilép a piacra, és a devizatartalékából elad, hogy forintot vásároljon). Az árfolyam az államadósság devizás részére hat: erősebb forinttal átszámolva rögtön kevesebbnek tűnik, mennyivel is tartozunk. Egy másik trükk annak a számlának a leapasztása, amelyet az állam tart az MNB-ben (a kincstári egységes számlán) azért, hogy rendkívüli helyzetekben is legyen miből törlesztenie az adósságát. A jelek szerint minden év végén rendkívüli helyzet áll elő, ilyenkor gyorsan elővesszük ezt a néhány százmilliárd forintos tartalékot, erről a számláról előtörlesztünk némi tartozást, és átmenetileg lefaragjuk az adósságrátát.

Ugyanakkor a nagy államadósság nem maga a probléma. Hanem csak egy tünet, amelyet mindenképp kezelni kell. Valójában arra kellene odafigyelni, hogy ne termelődjön újra, és ha ez elkerülhetetlen – mert általában az –, azzal kellene foglalkozni, hogy a gazdaság alapjai legyenek rendben. Hogy növekedjen a gazdaság, legyenek valódi munkahelyek, és kiszámítható legyen az ország. Hogy megbízzanak bennünk azok, akikre kis, nyitott országként különösen rá vagyunk utalva: a külföldi befektetők.