Ők most az európai foci legmenőbb csapata

Fotó: AFP / ADRIAN DENNIS

-

A 60-as években az Aranycsapatot másolták, a becenevükhöz méltóan ravaszságban nincs párjuk, van egy örök vesztes edzőjük, aki most végre nyerhet valamit, és egy csomó zűrös játékosuk. Ezért szurkolunk a Leicester bajnoki címéért.


Az előző fordulóban a Premier League éllovasa, a Leicester City emberhátrányban játszva a 95. percben kapott góllal szenvedett vereséget az Arsenal otthonában. Most jön négy könnyebbnek ígérkező találkozó, de addig is tekintsük át, hogy – az egy-két bűnözői hajlamú játékosuk ellenére is – miért olyan rokonszenvesek a végső győzelemre eleinte mindenki által esélytelennek tartott Rókák.


A jég királyai

Az, hogy egy angol futballklub múltja szinte felfoghatatlanul gazdag, már-már közhely. Természetesen az 1884-ben alapított Leicester City FC sem kivétel ez alól, de most mellőznénk az osztályok közötti liftezés lebilincselő változatosságát, és csak egyetlen epizódot emelnénk ki, ami egy fagyos januári délutánon tündöklő napnál fényesebben világít rá, hogy miért a Leicester a világ legmenőbb csapata.


A Tottenham Hotspur stadionja, a White Hart Lane 1963 telén


1962-63 tele az elmúlt évszázad legdurvábbja volt Angliában. És ezúttal nem négy fokról és havas esőről van szó, hanem -16 fokos hidegekről és napokig tartó szüntelen hóviharokról. Olyan rossz idő volt, hogy még a futballbajnokságot is szüneteltetni kellett. Szörnyű volt mindenkinek, kivéve az ekkor éppen élvonalbeli Leicester Cityt, amelynek legalábbis kicsit kevésbé volt szörnyű.

Miközben a Chelsea hatalmas gázégőkkel, a Blackpool a katonaságot bevetve lángszórókkal, mások 90 tonna homokkal próbálkoztak, megint mások (Halifax Town), pedig feladva a küzdelmet focipálya helyett jégpályával várták a korcsolyázni vágyókat, addig a Leicester vezetői sokkal agyasabbnak bizonyultak. A Filbert Streeten Bill Taylor pályagondnok ugyanis még 1962 nyarán újratelepítette a gyepet, sőt, hihetetlen előrelátásról tanúbizonyságot téve beszórta fertőtlenítővel és gyomirtóval. Amikor leesett az első hó, a kezelés hatására akcióba lépett a fűre szórt elegy, és termelt annyi hőt, aminek köszönhetően a helyi újság, a Leicester Mercury hirdetésében toborzott szurkolók le tudták takarítani a hó nagy részét a játéktérről. Ezután Taylor pályagondnok hatalmas, széntüzeléses kályhákat állított be a pályára, és január végére játékra alkalmas állapotba került a terület. Míg a Leicesternek öt hetet kellett kihagynia, addig voltak olyan csapatok, amelyek tíz hétig nem tudtak pályára lépni.

A jég hátán is megélő csapatnak volt még egy nagy előnye: a játékstílusa. A skót edző, Matt Gillies a régi skót iskolásra esküdött, a sok passzos, kombinatív játékban látta a siker lehetőségét. Ezen belül is az 1950-es évek magyar Aranycsapata volt a példaképe, ezt a játékot szerette volna viszontlátni a Filbert Streeten („Úgy futballozunk, ahogy Jimmy Hogan tanította nekünk” – mondta a legendás skót mesterről Sebes Gusztáv, az Aranycsapat edzője). Gilliesnek is volt egy jó kapusa, méghozzá Gordon Banks, a foci történetének egyik legjobbja a posztján, valamint szerzett a bal oldalra egy „Czibort” és egy „Puskást” is. Előbbi Mike Stringfellow, egy box-to-box középpályás volt, aki a korabeli leírások szerint „elég önzetlen volt ahhoz, hogy 90 percen át robotoljon a csapat sikeréért, és elég önző ahhoz, hogy bárhonnan célba vegye a kaput”, utóbbi pedig, a balösszekötő, a csapat esze, Davie Gibson lett.


Gordon Banks és az évszázad védése (0:50-től)


A csapat nagy előnye a játékosok osztályon felüli képzettsége volt, ami lehetővé tette, hogy akár a meccsek alatt is formációt tudjanak váltani, miközben a csapat döntő többsége görcsösen ragaszkodott a kor divatos WM (3-2-2-3) felállásához.

A Leicester 45 nap után játszhatott újra bajnokit 1963. február 9-én, a köztes időt tornatermi edzésekkel és a picivel enyhébb klímájú Brightonban tartott edzőtáborral vészelte át. Amikor már nem szakadt a hó, csak szimplán piszkosul hideg volt, és a pálya főlelátó felőli, jobbára árnyékban lévő részét jég borította, Gordon Banks újra elővette a ravaszságot: felemás cipőben (egy gumistoplisban, ami jobban tapadt a jégen, és egy bőrbevonatú acélstoplisban, ami hasznosabb volt a részben felolvadt részeken) ment ki a pályára, kezében a másik két fél pár cipővel. „Amikor eldőlt, hogy melyik oldalon kezdjük a meccset, akkor gyorsan átcseréltem a megfelelő cipőt” – emlékezett vissza később.

A Leicester március közepéig kivágott egy hétmeccses győzelmi szériát, és a nagy szünet előtti negyedik helyről felkapaszkodott másodiknak. Március 2-án 2-0-ra legyőzték a Liverpoolt az Anfielden, ami után a korszak elismert publicistája, Ben Wright így írt róluk: „Rugalmasság, az adaptáció képessége, a hihetetlen csapatszellem, és ezek intelligens alkalmazásában rejlik a Leicester sikerének titka.”

Az igazán nagy siker végül elmaradt, a csapat az utolsó öt mérkőzésén mindössze egy pontot szerzett (a győzelemért ekkor még két pontot adtak), így az Everton ünnepelhetett, a Rókák pedig negyedikek lettek. A szezont az 1961-eshez hasonlóan elbukott FA-kupa-döntő tette teljes kudarccá. Idén még a negyedik hely sem jelentene teljes kudarcot, elvégre BL-selejtezős indulást ér.


A világ legjobb másodikja

Mindössze a Fiorentinával elért olasz kupa-győzelem (1996) és a Valenciával megnyert spanyol kupa (1999) az a két trófea, amire valóban büszke lehet Claudio Ranieri. Pedig az idén 64 éves olasz edző annyi nagy (vagy nagynak tűnő) csapat kispadján ült, hogy felsorolni is nehéz: Napoli, Fiorentina, Valencia, Atlético Madrid, Chelsea, Juventus, Roma, Inter – de valahogy sehol sem volt szerencséje. 2014-ben a görög válogatott szövetségi kapitányaként annyira nem ment neki, hogy még a magyar válogatott történelmi léptékben mérve is nevetségesen gyenge Eb-selejtezős csoportjában is képes volt kirúgatni magát egy döntetlen és három vereség (Románia, Feröer és Észak-Írország ellen) után.


Minden oka megvan az örömre


Ezek után a Leicester tulajdonosa, a thaiföldi Vichai Srivaddhanaprabha benne látta meg azt az embert, aki a majdnem kieséssel záruló előző szezon után életet lehelhet a sztárokat nélkülöző csapatba. Úgyhogy 2015. július 13-án ki is nevezte Ranierit, általános derültséget keltve ligaszerte. A gúnyolódás nem sokáig tartott: a Leicester a Sunderland elleni 4-2-es győzelemmel indította a szezont, félelmetes formában. Első 17 bajnokijuk mindegyikén gólt lőttek, a sztárcsatárrá váló Jamie Vardy sorozatban 11 bajnokin talált a kapuba, amivel átadta a múltnak Ruud van Nistelrooy vonatkozó rekordját, Riyad Mahrezzel pedig remek párost alkotnak az ellenfelek kapuja előtt. És a Leicester még most február közepén, 26 forduló elteltével is a hátát mutatja a mezőnynek.

Ranieri és a csapat tökéletesen egymásra hangolódott: a mester közölte, hogy az első kapott gól nélküli meccs után az egész brigádot meghívja pizzázni – erre a tizedik forduló után került sor.

Sajátosak az edzésmódszerek is. „Természetesen hiszek a kemény munkában, ami Olaszországban eretnekségnek tűnhet. De mint minden, ez is relatív. A srácok keményen edzenek, de nem túl gyakran. Az angol foci rendkívül intenzív, szinte kizsigereli a játékosokat, akiknek ezért sokkal több pihenésre van szükségük” – mondta egy alkalommal az olasz Maestro.


Clauido Ranieri, Leicester City

Nem fárasztja a srácokat holmi taktikával


Oké, sok munka, sok pihenés, világos. De mi a helyzet a taktikával, mester? „Megmondtam a fiúknak, hogy én bízom bennük, úgyhogy az edzéseken nem sok szó fog esni a taktikáról.”

Rájuk nehezedő nyomással pedig végképp nem terheli a játékosait. Egyszerűen „nincs rajtunk nyomás. Az előző szezonban, amikor a kiesés elől menekültek a fiúk, megtapasztalták, hogy milyen nagy nyomás alatt játszani, jól emlékeznek az ízére. Rajtunk most nincs nyomás.


Nyomás azokon a klubokon van, akik rengeteg pénzt költöttek, hogy bajnokságot nyerjenek.

Az örök másodiknak elkönyvelt Ranieri tehát mindent bevet, bízik a csapatában, nem rak rá terhet, motiválja is, és nem csak pizzával: a Sunderland legyőzése előtt például a Kasabian nevű rockzenekar egyik számával pörgette fel a játékosait. Még az angliai fogadtatása sem zavarja, mondván, „öreg edző vagyok, mindent megbocsájtok. Miért? Mert az élet túl rövid”.

A mester hároméves szerződésében az első idényre egy Európa Liga-szereplés a kitűzött cél – reméljük, hogy ennél sokkal több is összejön!


A szexista, a rasszista, a nőverő és a nyeretlen kétévesek

Ha valamivel nem lehet vádolni a Leicestert, az az, hogy csupa szürke közkatona alkotja a keretet. Ugyanakkor a csapatnak vitathatatlanul van egy sötét oldala, és egy-egy játékos olykor messze túlmegy a még kedves csibészségnek beállítható viselkedés határain.

Különösen a korábbi Manchester United-játékos Danny Simpson, akit egy átmulatott éjszaka után a rendőrök szedték le élettársáról (egyben gyermeke anyjáról), véget vetve az egyre durvább fojtogatásnak. Simpson 300 óra közmunkával vezekel tettéért.

Aztán ott van Jamie Vardy, a bajnokság leendő gólkirálya, akit azért büntettek meg tavaly nyáron, mert egy kaszinóban többször is „japó” jelzővel illetett egy ázsiai vendéget. Ezen kívül pár éve még egy amatőrcsapatban nyomta, ahol le kellett cserélni mindig a 60. percben, mert amúgy házi őrizetben volt, és nem ért volna időben haza.

A Stoke-tól érkezett Robert Huth azért kapott büntetést a szövetségtől, mert a Twitteren beszállt egy kvízbe, amiben azt kellett kitalálni, hogy a képeken feltűnő transznemű illetők eredetileg férfiak vagy nők voltak. A játék 15 ezer fontjába és két meccsre szóló eltiltásba került.


Claudio Ranieri, Leicester City

Egyik zűrősebb, mint a másik


Már nincs a csapatban Adam Smith, Tom Hopper és James Pearson (a csapat előző menedzserének, Nigel Pearsonnak a fia), akiket tavaly nyáron rúgtak ki, miután egy bangkoki bordélyban videóra vették, ahogy szex közben durva rasszista sértésekkel illetik a társaságukban lévő prostituáltakat. Ezek után a nagyvonalú thaiföldi tulaj meghúzta a váratlant, és egy egymillió fontos Las Vegas-i túrát helyezett kilátásba, ha bajnok lesz a csapat.

Aki a csapatban maradhatott, idén bebizonyította, hogy nem csak egy mihaszna bandát alkotnak együtt, de focizni is nagyon tudnak Ráadásul a bajkeverőik mellett mókás nevű focistáik is vannak. Joe Dodoo, Danny Drinkwater, vagy a klubvezetés humorérzékét bizonyító osztrák középpályás, Christian Fuchs – vezetéknevének jelentése: róka.


Leicester City, Fuchs, Drinkwater

Drinkwater és Fuchs együttes erővel szereli Harry Kane-t


A csapatban nincs egyetlen játékos sem, aki eddigi pályafutása során bármit is nyert volna másodosztályú bajnoki címen kívül. Rendben, Kasper Schmeichel 2007-ben az év dán U21-es játékosa volt, de ez csak a szabályt erősítő kivétel.

„Ezeknek a srácoknak ez az első alkalom az életükben, amikor valami különlegeset érhetnek el – mondta csapatáról Ranieri. – Úgyhogy most az a fontos, hogy ne nézzenek se le, se hátra. Mint a hegymászók, mindig csak fölfelé nézni. Mert ha lenézel, pánikba esel attól, hogy milyen magasan vagy.”

És íme az adu ászunk: a Leicester City nemcsak a foci, hanem a történelem és a kultúra szerelmeseinek is kedvenc klubja kell hogy legyen, elvégre 2012 őszén Leicesterben, egy bevásárlóközpont parkolója alatt találták meg III. Richárd maradványait. Király, nem?


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!