Kár lenne lemaradni ezekről az őrületekről

-

Néhány nap alatt több videóba is belefutottunk, amelyeken Magyarországon lényegében ismeretlen, de egyes helyeken elképesztően népszerű, tradicionális sportágakat mutatnak be. Meghökkentően változatos, hogy hol miért őrülnek meg az emberek a világban. Íme a legjava!


Kabaddi

Még az ókorból maradt velünk ez az indiai sportág, amely azóta több ázsiai országban is elterjedt, Bangladesben például hadudu, a Maldív-szigeteken baibalaa néven játsszák. Persze az indiaiak verhetetlenek benne, eddig a sportág összes világbajnokságát és Ázsia-kupáját megnyerték a férfiaknál és a nőknél is.


Egy Irán–India női meccs a 2014-es Ázsia-kupáról


A sportág elnevezéséről nincs teljes konszenzus, vélhetően a kai-pidi tamil szóból ered, amely annyit jelent, hogy fogni egymás kezét. Eredetileg tehát egy dél-indiai tagállamban, Tamilnáduban alakult ki a játék, ahol ezt a fajta mozgásformát vadászásra és a falvak védelmére fejlesztették ki. Sportággá 1915-től kezdett átalakulni, amikortól fokozatosan kidolgozták a szabályrendszerét. Az 1936-os berlini olimpián bemutató sportágként szerepelt, természetesen az indiai válogatott reprezentálásában, majd 1950-ben megalakult az Indiai Kabaddiszövetség. Az első komoly indiai tornát 1972-ben rendezték meg, az első Ázsia-kupát 1980-ban – a győztes India mellett még csak három ország, Nepál, Malajzia és Japán részvételével –, 1990-ben már hét ország indult a tornán.

Több változata van a kabaddinak, játszhatják teremben vagy szabadban, de a lényege ugyanaz: fogócskázni kell.


Egy dohai Ázsia-kupa-meccs:


A nemzetközi szabályok szerint játszott kabaddiban egy levegővétellel kell átszaladni a kéz a kézben álló ellenfélhez, az egyiküket meg kell érinteni, majd visszaszaladni a kiindulási pontra. Közben az ősi szabályok szerint azt kell kiabálni végig, hogy kabaddi, kabaddi, kabaddi, ezzel is bizonyítva, hogy az adott versenyző nem vesz még egyszer levegőt. Ez a szokás azonban már kihalóban van. Akit megérintett a másik csapatból, annak el kell kapnia és a földre vinnie az ellenfelet, vagy újabb levegővételre kényszerítenie, mielőtt az visszatérne a helyére. Minden egyes „kiütött” játékosért egy pontot kap az adott csapat. Egy meccs kétszer 20 percig tart, a férfiak egy 10x13 méteres, a nők egy 8x12-es pályán játszanak.

Egy másik, Indiában jóval népszerűbb változatát szabadban játsszák, többnyire tartományonként eltérő szabályokkal. Egy meccs ugyanúgy 40 perc egy ötperces szünettel, de van olyan formája is, amely nem időre megy, hanem arra, hogy ki tudja az ellenféltől a legtöbb játékost kiejteni.


A 2014-es vébédöntő:


Dél-Ázsia egyik legnépszerűbb sportja már Európában is megvetette a lábát, Angliába például indiai és pakisztáni bevándorlók vitték be, a brit hadsereg katonái pedig gyakran játsszák szórakozásból, másrészt azért, hogy fitten tartsák magukat, miközben a közösségépítő jellege miatt is szeretik. A játékhoz ráadásul semmilyen felszerelés nem kell.

A kabaddiból alakult a kodi, itt gyakorlatilag minél több tenyeres pofont kell kiosztani az ellenfélnek. Ugyanúgy Dél-Ázsiában űzik ezt a válfaját is, de komolyabb bajnokságokat ebben a műfajban nem rendeznek.


Kell egy pofon vagy megverekszel érte?

Posted by VS.hu Sport on Tuesday, 16 February 2016

Buzkashi

Ehhez a régi afgán sporthoz szükség van több nagyszerű lovasra, több nagyszerű lóra és bizarr módon egy fejétől megfosztott állattetemre, jellemzően egy kecske vagy egy borjú földi maradványaira. A tetemet a meccs előtt 24 órán át hideg vízben áztatják, majd gyakran nemcsak a fejétől, hanem a lábaitól is megfosztják az állatot, ezután pedig kitömik homokkal.

A játékot két tízfős csapat játssza egymással, egyszerre öt-öt lovas lehet a pályán, a cél, hogy egy körből indulva az ellenfél „kapujába” juttassák a kecskét vagy a borjút. A célterület tájegységenként lehet gödör, kút vagy csak egy kör alakú mező. Egy meccs kétszer 45 percig tart, közte 15 perces szünettel. A játékterület teljesen változó, van, ahol egy 400 méter oldalú négyzet, de van, ahol egy 200x80 méteres téglalapon belül játsszák, egy torna akár több napig is tarthat.



Nincsenek igazán komolyabb szabályok, lehet ütni, rúgni és lökni is, de a lovast nem szabad letaszítani a lóról. A 30-40 kilós tetemet nem kis kihívás egy kézzel megtartani, így valóban kivételesen képzett lovasok tudják csak űzni ezt a sportot. Több éven át edzik őket, akárcsak a lovakat, amelyek értéke egyenként hárommillió forint körül forog.

A jelenlegi legjobb buzkashijátékosnak Aziz Ahmadot tartják. Az 52 éves afgán sportoló 15 évesen kezdett el buzkashizni, majd 18 évesen, a szovjetek elleni háború idején behívták katonának. Mohammed Fahim hadvezér fedezte fel, hogy kivételes képességekkel bír, és a szárnyai alá vette.


Aziz Ahmad a legnagyobb sztár


A tálib rezsim alatt betiltották a sportot Afganisztánban, de később ismét lehetett játszani. Aziz Ahmad vissza is tért, és azóta is a kevés profi játékosok közé tartozik, tehát abból él, hogy buzkashizik. A versenyeken csak férfiak indulhatnak, a nők még nézőként sem vehetnek részt a tornákon. Egy-egy versenyre több százezer férfi is ellátogat Afganisztánban.


Tejo

Az eredete nem teljesen tisztázott, de nagy valószínűséggel Kolumbiában alakult ki körülbelül 500 évvel ezelőtt, és azóta is a dél-amerikai ország egyik legnépszerűbb sportja, csak a foci előzi meg. Főleg közösségépítő jellege miatt szeretik, a környező országokban, Venezuelában, Ecuadorban és Panamában is elterjedt már, olyannyira, hogy profi játékosok is vannak ott.

A játék hasonlít a petanque-hoz, gyakorlatilag célba dobásról van szó, a lényege, hogy minél közelebb dobjuk a tejót, azaz a 680 grammos fémkorongot a céltárgyhoz, amely egy 45 fokos szögben felállított agyagágy közepén helyezkedik el. Aki a legközelebb dobta a korongját, az kapja a legtöbb pontot. Hogy pontosan hány méterről kell eldobni a korongot, arról eltérő adatokat találtunk, van, ahol 12, máshol 20 méterről írnak, az alábbi videón mindenesetre látható a távolság:



A háromszög alakú céltárgyba puskapor kerül, így ha valaki telibe találja, akkor egy kisebb robbanás és füst kíséri a tökéletes dobást. Közösségépítő jellege onnan is fakad, hogy a dartshoz vagy a petanque-hoz hasonlóan a felnőttek gyakran söröznek tejózás közben, egy felmérés szerint ilyenkor fogy a legtöbb sör a kolumbiai közösségekben. Nem véletlen, hogy a profi csapatokat és a nagyobb tornákat is általában sörgyártó cégek szponzorálják.


Glima

A skandináv birkózásnak is nevezett sportág 1200 éves történelemre tekint vissza, még a vikingek idejében alakult ki, a szó jelentése: ragyogó villanás. Izlandon lett tradicionális sportág, de elterjedt már Norvégiában is. Több válfaja van, a leggyakrabban játszott glima egyfajta ötvözete a cselgáncsnak, a birkózásnak és az MMA-nak, a lényege, hogy olyan messzire kell eldobni az ellenfelet, hogy már ne érjen el bennünket. Ha a földre kerül, és közben nincs kartávolságra tőlünk, akkor nyertünk.

Nekünk a szumóelemeket is tartalmazó glimaváltozat tetszett a legjobban, amelynek első néhány másodperce akár a Kék Osztriga bárban is játszódhatna, utána azonban kiderül, mire megy ki valójában a homoerotikus tánc:



Sepak takraw

Malajziában a királyi család a XV. században kezdte el játszani ezt a játékot, amely a tollaslabda, a röplabda és a lábtenisz sajátos keveréke. A pálya ugyanakkora, mint egy tollaslabdapálya, a cél egy kis rattanlabdát átjuttatni az ellenfél térfelére úgy, hogy a kezet leszámítva bármivel hozzá lehet érni. Egy csapatban egyszerre három játékos van a pályán, és a röplabdával ellentétben is bárki bármennyiszer hozzáérhet a labdához.

Malajziából már Délkelet-Ázsia több országába is átterjedt, mindenhol máshogy nevezik. A szülőhazájában sepak takrawként vagy sepak ragaként, Thaiföldön takrawként, Mianmarban chin loneként, a Fülöp-szigeteken sipaként ismerik, de jelentése szinte mindenhol ugyanaz: labdába rúgni.


A 2014-es Ázsia-kupa döntője:


Az ázsiai bevándorlók többek között Kanadába és az Egyesült Államokba is bevitték már a sportágat, az USA-ban egy egyetemen malajziai diákok terjesztették el, és annyira ügyesen játszották, hogy 1987-ben egy rangos Kuala Lumpur-i tornára a Malajziai Légitársaság kiutaztatta őket. Amerikai színekben indultak, és minden meccsüket megnyerve aranyéremmel tértek vissza az Egyesült Államokba. Ennek ellenére továbbra is a malajziaiak, a thaiföldiek és a koreaiak számítanak a sportág legjobbjainak.


A sepak takraw rendkívüli labdaérzéket, akrobatikus képességeket, erőnlétet és koncentrációt igényel, elképesztően látványos sport, így nem csodálkoznánk, ha Európában is elterjedne.