A két másodperc, amikor döntened kell

Fotó: AFP / CHRISTOF STACHE

-

Milyennek látják belülről a profi focit a játékosok? Mi az, amit a szurkolók, de még a más poszton játszó társak sem tudhatnak? Minden csapatrészből választottunk egy-egy focistát, aki felfedte a szerepköre titkait.


Buffonnak van egy jó tanácsa azoknak, akik kapusok szeretnének lenni: „Találj ki valami mást!” A Juventus kapusa nevet, de nem teljesen viccel. Több mint 26 éve áll a kapufák közt, tudja, mit beszél. Nem is kapusként kezdte, 12 éves koráig középpályást játszott a Perticatában, az Inter fiókcsapatában. A gólszerzésben is erős Marco Tardelli és Nicola Berti voltak a példaképei, elvégre „inkább a góllövésről álmodoznak a gyerekek, és nem arról, hogy majd nem kapnak”.

Az 1990-es vébén azonban minden megváltozott, amikor Buffon élőben látta az Argentína–Kamerun meccset a San Siróban. A címvédőt legyőző Kamerun a második kedvenc csapata volt (nyilván az olaszok mögött), Thomas N’Kono látványos védései pedig annyira lenyűgözték, hogy a példaképe lett, és később még az első gyerekét, Louis Thomast is róla nevezte el.



Buffon a kapuban megtalálta az igazi helyét: 191 centis, erős a karja, kapusnak született. Az édesanyja, Maria Stella diszkoszvető volt, 17 éven át tartotta az olasz rekordot, tőle örökölhette az erős karokat. Vagy az apjától, az egykori súlylökő Adrianótól. És igazából nem beszél le senkit a kapuskodásról, csak felkészít a realitásra: néha szórakoztató ez a poszt, de állandó fájdalommal jár.

„Kapusként egy kicsit mazochistának kell lenned. És önzőnek. A vonalon állva csak egy dolog biztos: időnként gólt fogsz kapni. Ez nem öröm, hacsak nem vagy perverz mazochista, de az már más kategória. Ez a hivatás büntet és meggyötör.”



Buffont bosszantja, hogy a tévés szakértők szinte csak akkor beszélnek a kapusról, ha hibázik. Egyébként pedig nem is tudják pontosan megítélni a teljesítményét, mivel a szakértők közt alig akad korábbi kapus. „Sok hülyeséget összehordanak a kapusokról, például arról, miért nem futnak ki.”


Régebben Buffon is gyakran kirontott a gólvonalról, elég az élvonalbeli bemutatkozását idézni, amikor a Parma 17 éves kapusaként többször is így állította meg a Milan két aranylabdását, Roberto Baggiót és George Weaht. De ma már „sokkal gyorsabb a labda, mint akkoriban, más anyagból készül, ruganyosabb. Ráadásul aki kifut, tripla veszélynek teszi ki magát és csapatát: ha szabálytalankodik, 11-est, piros lapot és eltiltást kockáztat.”

A világbajnok kapus még az ötösre érkező beadásokra sem jön ki ész nélkül, szerinte tévhit, hogy ez a kapus kötelessége. „Ha a kapuban maradsz, gyakran bírálnak érte újságírók és szurkolók, de még olyan edzők is, akik sosem védtek. Te pedig csak nevetsz a sok marhaságon, amit összehordanak. Meg szoktam kérdezni: tudjátok mekkora az ötös területe? Senki nem tudja.


Száz négyzetméter, vagyis akkora, mint egy polgári lakás.

Egyértelműen nem értik ezt a problémát, nem tudják, mennyi mindent kell figyelembe venni. De ilyen a világ.”



Nemcsak a labda, a kapusposzt is fejlődött az elmúlt években. Egyre több edző várja el tőlük a mezőnymunkát, hogy szükség esetén őket is be lehessen vonni az összjátékba, amihez tudni kell passzolni. Buffon szerint viszont ez inkább változás, mint fejlődés. Egyrészt ha több a feladatuk, többet fognak hibázni, másrészt nem lát már annyi igazán nagy kapust, mint amikor kezdte a pályafutását, ugyanis ha a lábmunka fejlesztése a cél, nyilván kevesebb figyelem jut a legfontosabbra, a kezükre, holott „mégis csak ez különböztet meg bennünket a mezőnyjátékosoktól”.

Azért a jelenlegi kapusok közt is akad, akiket nagyra tart. Mindenek előtt Iker Casillast, de Manuel Neuert is, aki „nyilvánvalóan nagyon jó, ahogy Joe Hart is”. És Thibaut Courtois-t is „érdemes figyelni”.

Azt szerényen elhallgatja, hogy kapusként ő maga is a legjobbak közt lehet még 38 évesen is. A Juventusszal vezeti az olasz bajnokságot, mi több, épp 926 perce nem kapott gólt, ami a második leghosszabb sorozat a Serie A történetében (három perc hiányzik, hogy a leghosszabb legyen). Nem mellesleg tavaly BL-döntőbe jutott a Juvéval, idén jó esélye van megnyerni a zsinórban ötödik bajnoki címet, nyáron pedig következhet a franciaországi Eb.


A hátvéd: Jerome Boateng

A legjobb módja kifundálni, mit gondolnak a csatárok, ha te magad is az vagy – mondja a Bayern München védője. „Nevezzük szerencsés balesetnek, ami velem történt.”

Boateng 14 éves koráig balszélsőt játszott szülővárosa csapatában, a berlini Herthában, mígnem egy svédországi meccs előtt a komplett védősor kidőlt. Ekkor szólt az edzője, hogy hátvédet fog játszani. „Olyan volt, mintha addig beépültem volna az ellenséghez, kifundálni a titkos terveit.” Boateng hatéves korától játszott támadót, és állítja, az a tapasztalat a mai napig is meghatározó része a játékának.



Nem az a lényeg, hogy áll egy fal a kapu előtt – minden egyes szerelés, passz, mozgás része a stratégiának, amivel az ellenfelet megakadályozzuk a gólszerzésben. „A kommunikáció kulcsfontosságú: a Bayernben három vagy négy védővel állunk fel, mindig én vagyok középen, és rendszeresen beszélek a mellettem játszókkal és a középpályásokkal. Ám míg a klubban szinkronban vagyunk a srácokkal, a német válogatottban sokkal többet kell beszélnem, mert csak pár napot látjuk egymást évente.”

Bár a müncheniek jellemzően uralják a meccseiket, többet támadnak, és többet birtokolják a labdát az ellenfeleiknél, Boateng azt mondja, amint megállítottak egy támadást, készülhetnek is a következőkre. „Hiába támadunk, egy pillanat műve, és újra jön az ellenfél. Mit teszel, amikor padlógázzal rád ront egy olyan játékos, mint Ronaldo, Messi vagy Neymar?”



A fenti videón nem sikerült megállítani Messit, de normál esetben ilyenkor villámgyorsan felméri, van-e védőtársa, aki fedezi. Ha van, belemehet egy párharcba, de ha nincs, le kell lassítania valahogy az akciót. „Messi és Neymar súlypontja alacsonyan van, gyorsan fordul, az én 192 centimmel nehéz dolgom van ellenük. Ronaldo magasabb, viszont rettenetesen erős, robbanékony és jól fejel. Ellenük nem elég, ha gyors vagy és technikás, magabiztosságot kell sugároznod.”

„Ebben fejlődtem a legtöbbet: nyugodtabb és magabiztosabb vagyok, tudom, mikor kell megpróbálni szerelni, és mikor csak lassítani az ellenfelet. Fiatalon azonnal vissza akartam szerezni a labdát, ha a csapat elveszítette, aztán buta hibákat követtem el. A Bajnokok Ligájában ez megengedhetetlen.”



Boateng a szerelést mindenki kedvenc témájának tartja. „Jó ütemérzék kell hozzá, és csak akkor próbálhatod meg, ha száz százalékig biztos vagy abban, hogy van esélyed labdát szerezni. Különben egyszerűen csak maradj közel a csatárhoz.


Az igazán nehéz az a két másodperc, mikor döntened kell, hogy bevállalod-e.

Viszont nincs jobb érzés, mint amikor nyomás alatt játszol, és sikerül tisztáznod.”

Rutin, évek? Boateng 2014-ben, 25 évesen lett világbajnok a német válogatottal. Öt évvel korábban, amikor debütált a felnőtteknél, kapott egy sárgát, majd egy pirosat. Ő volt az első német válogatott, akit kiállítottak az első meccsén. „Ideges voltam, és azonnal be akartam játszani magam a csapatba.”

A szabadrúgásoknál nem Boateng adja az utasításokat, hanem ő kapja, a kapustól. A sorfalban állva pedig „meccsenként egyszer el kell viselni, hogy egyenesen az arcod felé tart a labda.” Néha megkérdezik, bizonyos szituációkban miért szögletre mentik a labdát? Egyszerűen mert az a kisebbik rossz. És minden másodperc luxus, ha Messi vagy Ronaldo viszi a labdát a kapunk közelében, mert náluk egyszerűen nem tudni, mi lesz a következő húzásuk. „Ilyenkor hálás vagyok, hogy nem én vagyok az utolsó ember.”


A középpályás: Sacha Kljestan

Középpályásból többféle is van, a kaliforniai születésű Kljestan támadó középpályást játszik a New York Red Bullsban. Lehúzott öt évet az Anderlechtben, majd visszatért az Államokba, amerikaiként pedig egy NBA-s hasonlattal világítja meg a feladatát: „Úgy kell megszabnom a játék ritmusát és fazonját, ahogy Chris Paul teszi azt a Los Angeles Clippersben, tehát osztogatnom kell a labdákat, és gólpasszokat adnom. A különbség: Chrisnek kilenc másik játékos mozgását kell figyelnie, nekem 21-ét.”

Sok szurkoló Messi és Ronaldo játékát csodálja a neten, de csak nagyon kevesen tudják azt, amit ők, „nekünk, halandóknak folyamatosan gondolkodnunk kell, lehetőleg egy-két lépéssel előre, hogy túljárjunk az ellenfél eszén”.



Kljestan mondott egy konkrét példát: az ellenfél támad a szélen, ő a saját tizenhatosuk peremén helyezkedik. „Valószínűleg beadás következik, ezért azonnal visszafordulok, és eltárolok egy képet arról, hogyan helyezkednek a többiek. Ha a védőink kifejelik a labdát, és hozzám kerül, egy másodpercem sem lesz lekezelni, és keresgélni egy üresen álló embert. Ha erre pazarolok egy másodpercet, lezárják a passzsávot, tehát már mielőtt hozzám kerülne a labda, tudnom kell, hová passzolom majd.”

„Ha megnézel egy meccsen élőben, és akkor is engem figyelsz, amikor nincs nálam a labda, azt látod majd, hogy


rendszeresen hátranézek, mintha paranoiás lennék.

Pedig csak pillanatképeket tárolok el a többiek helyezkedéséről.”


De felpasszolni a labdát csak a munka kezdete, az „abszolút legfontosabb”, hogy merre mozog utána. „A csapattársaimmal megpróbálunk háromszögeket kialakítani, és három a kettő elleni helyzeteket teremteni. Ha tehát passzoltál, azonnal egy újabb üres területre kell mozognod.” A New York focistája a támadójáték tanulmányozására a Barcelonát ajánlja, ahol „tizenegy srác folyamatosan mozog, senki sem ácsorog”.

Úgy érzi, mintha a kreatív középpályások „valamilyen hibából születnének”: Kljestan fiatalon nem volt sem a leggyorsabb, sem a legerősebb, viszont észlelte a korlátait, és arra jutott, hogy gondolkodásban a világ leggyorsabb játékosát is megelőzheti.

Kljestan a labdakezelés nyilvánvaló nehézségeiről is értekezett, mondván, „még a legjobbak is a lelátó tetejére küldenek időnként egy-egy távoli lövést, de legalább szerény maradsz, annyi előnye van”. A technikai hibákat a játék (és a labda) sebességével magyarázza, na meg a fáradtsággal.



„Fáradtan könnyen becsúszik egy-egy baki. Fociban nincs időkérés, ha kimerültél, hát ez van. Amikor egy csapatot teljesen beszorít az ellenfele, a szurkolók olykor értetlenkedve csóválják a fejüket, pedig lehet, hogy előtte tíz percig mi támadtunk, de nem lőttünk gólt, nem jött az adrenalin, ezért nehezültek el a lábaink. És ezért esik szét a játék gyakran az utolsó negyedórára.”

A 46-szoros amerikai válogatott játékos számára a 75. perc egy határvonal: akkor új meccset kezd, megpróbálja kihasználni a játékosok közti hézagokat, a szükségszerűen fellazuló formációkat. Ilyenkor az erőnlét és a tapasztalat döntő, tudatosan próbálja nem lefárasztani magát túl korán, mert „a hajrában megnyíló területeknek hála kioszthatom a gólpasszt, amire egész meccsen vártam”.


A csatár: Chris Wondolowski

„Csatár vagyok, gólokat kell lőnöm. Ha elfelejteném a munkaköri leírásomat, a szurkolók úgyis beüvöltik” – mondja a 33 éves amerikai válogatott támadó. Wondolowski amondó, a munkája háromnegyedét elvégzi, mielőtt egyáltalán labdához érne, ugyanis valahogy kell találni fél másodpercet, amikor lőhet. „Afféle sakkjátszma ez, és ahogy az igazi sakkban, itt is csak nagyon hosszú idő után jön az eredmény.”

„Sokszor hazudnom kell: becsapni a két (néha három) védőmet. Gyakran feláldozom az ideális pozíciómat, hogy elaltassam őket, hadd érezzék úgy, hogy minden rendben van.” A San José Earthquakes csatára mindig tudja, hová kellene érkeznie egy-egy akció végén, de nem indul el automatikusan, ha látja, mi készülődik, inkább vár, és próbálja a védőit bármilyen más irányba elküldeni, mint ahová ő menni fog. Egy beívelésnél pedig egy ideig a másik kapufánál marad, mint ahová jönnie kell a labdának, hátha „elhitetem a védőkkel, hogy fáradt vagyok, vagy lusta.


Talán még egy kicsit hangosabban is lihegek az indokoltnál.

Ha szerencsém van, egy pillanatra kihagy a figyelmük, én meg sprintelek a helyemre, ahová várom a labdát.”

Az amerikai bajnokságban már 111 gólnál járó csatár a védők kommunikációs hibáit is próbálja kihasználni. Ha a két középső védő közt nincs tökéletes kapcsolat, ide-oda cikázik közöttük, igyekszik megtalálni a vakfoltot, aminek az őrzésében bizonytalanok. Úgy tapasztalta, a fiatalok még nem kommunikálnak elég jól, ezért gyakran mellettük marad, majd az utolsó pillanatban befut a partner által nem őrzött területre. „Ha a fiatal srác nem figyelmezteti azonnal a társát, megvan a fél másodpercnyi időm a lövésre.”

A megfelelő helyezkedéshez az adott taktikán túl ismernie kell a csapatársait, és lehetőleg már a rúgás pillanatában éreznie kell, hová fog érkezni a labda. Jó pár óra közös gyakorlás segít, majd amikor a meccsen megelőzi a védőjét, és helyzetbe kerül, „már csak a labda marad, a kapus, meg én. Innentől lesz igazán érdekes a dolog.”


168523640


A képzelet ereje

A gólszerzésre külön rituálét dolgozott ki. Jóval a kezdés előtt kimegy a pályára, bejárja az egészet, elképzeli a meccset, közben zenét hallgat. Látja maga előtt, ahogy áttör a védelmen és kicselezi a kapust is. „Elképzelem azt is, ahogy csavarodik befelé egy szöglet, felugrom, fejelek, a labda pedig a felső sarokba repül, kipúpozza a hálót, majd a fűre hull. Lehet másféle gól is, mindenesetre a jelenet az apró részletekről lesz valóságszerű.


Meglepődnél, ha tudnád, milyen gyakran születik egy gól a valóságban is úgy, ahogy elképzelted.

Ez a kis meccs előtti szellemi tréning egyáltalán nem öncélú: a csatárok élete az önbizalomról és a hitről szól. Wondolowski ezt csak lassan értette meg, főiskolásként még inkább azon rugózott, hogy ne hibázzon. Végül belátta, hogy az a gondolkodás nem vezet sehová: össze kell kaparnia annyi önbizalmat, hogy ne bántsa, ha elront valamit. „Évekig tartott, míg igazán elsajátítottam ezt a gondolatot.”



Más mentális trükköt is alkalmaz, például akár belőtt, akár kihagyott egy helyzetet, nyomban el is felejti. „A csatárokra hihetetlen szigorúan figyelnek. Játszhatsz bár csúcsformában, megtarthatod a labdát százszor is, ha nem lősz gólt, rossz meccsed volt. De el is adhatod az összes labdát, ha a hajrában szerzel egy győztes gólt, te leszel a meccs embere. Akadt meccsem, amikor talán labdához sem értem 89 percig, de még a 90. percben is kaphatok egy jó beadást. Ebben végig hinned kell, akkor is, ha az utolsó tíz lövésedet elrontottad.”

Wondolowski az összes bajnoki gólját elképzelte az adott meccs előtt, majd el is felejtette őket, szinte amint áthaladt a gólvonalon a labda. De a hibáit is törölte a memóriájából. Azt mondja, egy csatár számára „kizárólag a jelen pillanat létezik.”


Az összeállítás a Playerstribune és a Guardian cikkei nyomán készült.

KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!