Zsidómentes magyar irodalom? – Cholnoky László novellái és cikkei

-

Az 1879-ben született Cholnoky Lászlót vezető alkoholistaként ismeri a magyar irodalmi emlékezet. Különféle társadalmi osztályból származó férfiak és kocsmai nők társaságában több hordó közepes vagy rossz szeszt gurított le mindig száraz torkán; adóssághegyeket halmozott; két házasságot kötött, miközben több falkányi nővel volt veszedelmes viszonya, és aztán persze öngyilkossággal vetett véget ingoványos életének és pályájának. Cholnoky klasszikus ködlovagnak tűnik, de a Kőbányai János által szerkesztett friss kötet éppen ezt a képet próbálja cáfolni vagy legalább árnyalni.


Két nekrológ

Halála másnapján Krúdy írt róla ihletett nekrológot A Reggel hasábjain, és már az első mondatban leüti az alaphangot: „Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra." És azonnal besorolja a tabáni öngyilkosok élére: „Itt haltak meg öngyilkosok módjára barátai: Bitskey, egy költő, akire manapság alig emlékeznek; Czakó, egy művész, akit csak a Tabánban ismertek. És most harmadiknak utánuk ment maga Cholnoky László, aki mintha Elnöke lett volna a tabáni öngyilkosok klubjának..." A végén pedig a máig érvényes summa:


meghalt éppen olyan vadregényességgel, amilyen vadregényes volt az élete. Pedig olyan tehetséges, rendkívüli író volt, amilyenek alig maradnak utána ebben a kimarjult kezű, lábú országban.

Szini Gyula gyászbeszéde ugyancsak mélyen belelát az író lelkületébe, amikor nem annyira a romantikus, mint inkább a bohócos, ironikus, szarkasztikus oldalt emeli ki: „Megvolt benne a hajlam, mint minden gondolkodó és kételkedő emberben, hogy semmit se vegyen komolyan. Tótágast álló gondolatok, bukfencszavak voltak mindennapi beszédébe fűzve. Szeretett a groteszkségig túlozni mindent, amit az emberek szentnek és komolynak tartanak. Ezért tűnt fel az emberek előtt szertelennek, irreálisnak, egy kissé társadalomkívülinek, zavart morálú tréfálkozónak." Ha bohóc volt Cholnoky, akkor Shakespeare bolondjainak értelemben volt az, vagyis szerepet játszott, hogy kimondhassa az igazságot, vagy legalább leleplezze a környezetében élő emberek élethazugságait.

De önmagát is illúziók nélkül szemlélte, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint számos búcsúlevele közül az, amelyet dr. Miklós Andornak, Az Est lapok nagy befolyású és duzzadó pénztárcájú kiadójának írt: „Úgy érzem, hogy tegnap még volt valami reményem a dolgok elintézésére, ma már azonban teljesen bizonyos vagyok a dolgaim felől, valami olyan csodálatos nyugalom száll meg, amelyhez hasonlót már vagy húsz éve nem éreztem. Kedves jó Doktor úr, annyi szeretettel, vágyódással indulok neki az elpusztulásnak, mint valami vén csavargó a meleg ágynak, ahonnét nem rángatja ki többé senki".


Krúdy Cholnokyról: „A rejtelem volt az írósága... A lélek, a mámor, az emberfölöttiségek detektívregényeivel bajlódott, amikor kakaslépteivel a Tabán földbedugott kiskocsmái körül ólálkodott..."


Hogyan élt Cholnoky?

Öngyilkosságának okát természetesen az életében kell keresni, és ekkor jól járunk, ha felidézzük kéziratban maradt önéletrajza részleteit. A tisztánlátás itt is példaszerű, már abban is, hogy Cholnoky leírja, nem képes világos képet alkotni önmagáról, vagyis tisztán látja a tisztánlátás hiányát. „Többször gondoltam rá, hogy megírom a magam életrajzát, mert többféle okból valóban érdekes és szinte tökéletes korrajz lenne, de le kell mondanom róla, mert nagyobb szabású munkára az örökös pénz utáni futkosás miatt nincs is időm, meg aztán talán már nem is lennék képes rá.


Mert ma negyvenhat éves koromban már nem tudom magamat olyannak látni, amilyen valóban voltam — még tükörben sem ismerek magamra

De mivel érzi és átéli a családi determináltságot, mindenekelőtt apját jellemzi, aki nagy tekintélyű és keresetű tiszti főügyész volt Veszprémben, ügyésze továbbá a veszprémi püspöknek, báró Hornig Károlynak is, de aztán rohamtempóban dobra vitte az egész birtokot, gazdaságot, és elszegényedve halt meg Budapesten, 1901-ben. (Jellemző, hogy a róla írt cikk cikkében fia, László még a halálozási dátumát is rosszul tudja, és azt 1894-re teszi.). Ám az apjáról festett portré némileg önarckép is: „Zseniális, de erkölcstelen: kicsapongó, iszákos, vétkesen könnyelmű, de mindezek mellett végtelenül jó: mindez így együtt egyáltalán nem ritkaság, sőt mintha logikusan összefüggnének, de az ő bujkáló, szemérmes zsenialitása, csodálatosan könnyed, szinte elegáns paráznasága főleg pedig a könnyekig meghatódó, de semmi lemondásra nem hajlandó jósága egészen más volt, mint másoké . . ."
Hogy Cholnokyban mennyi jóság lakott, azt nem tudhatjuk, ő maga mindenesetre nem fukarkodik az önostorozással és élveboncolással, amikor az első, félresikerült házassága utáni időszakot jellemzi: „Állásom akkor már nem volt, mert önként lemondtam róla — akkor már ugyanis, jóllehet csak huszonhét éves voltam, eléggé ismerték a nevemet, úgy gondoltam, hogy magából az írásból is megélek, de elfeledkeztem róla, hogy akaratom gyenge és a hányattatások kedvemet szegik és hogy a kor, meg a pálinka nem akaratjavító liktáriumok –


teljes tíz éven keresztül nem dolgoztam semmit és nem láttam a Napot mert éjszaka és hajnalban voltam ébren.. . Hogy ez alatt miből éltem?. . .

Egy muszájból megírt tárca vagy cikk, az anyám vagy Jenő bátyám dugdosott segítsége, apróbb baráti kölcsönök, a végtelenségig igénybe vett, de soha el nem intézett kocsmai és vendéglői hitelek — minden József- és Ferencvárosi vendéglősné szerelmes volt belém és mind meg akart menteni szerelmének üdvével, bár ezt a mentési munkálatot a legtöbb az ágyon vagy a pamlagon intézte, teljes tíz éven át hányódtam ide-oda Budapest sikátoraiban, hajnalonta részegen zuhanva szennyesnél szennyesebb ágyaimba. Ha volt esténkint egy-egy koronám, a Knézich- vagy Bem utcai éjjeli menedékhelyen húzódtam meg —, ezekről az éjszakákról és lakótársaimról már többször írtam, ha nem volt, hát kimentem a ligetbe és az Iparcsarnok tövében, a Tattersall valamelyik elhagyott boxában, egy-egy rejtettebb padon esetleg hozzáférhető pincében aludtam. Közben voltam hajnali kályhafűtő egy Csömöri úti pálinka-kimérésben, hordtam zsákot a dunai uszályhajókra – és már egészen köznapi dologgá vált, hogy a vendéglőkből és kocsmákból köszönés nélkül távozzak."



Cholnoky László, Búzakalász,

„Egy elképzelt, betegesen átálmodott és egy szenvedésektől izzó való­ságos élet ütközői közé kerülve, olyanná satnyultam, mint akit átok fogott meg. Eleven, de elhagyott bitanggá lett ember-test voltam csupán, amiben két kósza lélek vett lakást."


Önmagát is meglopta

Irodalmi ügyekben sem volt túlzottan aggályos, ha kellett a pénz – és mindig kellett –, akkor minden további nélkül háromszor is leadta majdnem ugyanazt a szöveget a különféle lapoknak, bár igaz, olykor legalább a címet kicserélte. Meghökkentő ugyanakkor, hogy erről részletes, eltérő színű tintákkal írt jegyzéket vezetett, ami ismét adalék ahhoz, hogy voltaképpen öncsalás nélkül próbált élni. Monográfusa, Nemeskéri Erika írja: „A jegyzék az 1915 és 1925 közti publikációinak megjelenési helyét rögzíti; és azt jegyzi föl, hogy mit küldött még be, ami aztán nem jelent meg, és azt is, ha valamit sikerült kétszer is a szerkesztőségek nyakába varrni." A napló 871 (!!) tételben sorolja föl a szerkesztőségekhez benyújtott novellákat, tárcákat, meséket.

Bár a lapok a hatalmas irodalmi termelés közepette (Cholnoky ebben az időszakban 89 újságnak szállított!!) ritkán leplezhették le, néha azért kitört a botrány, és Cholnoky erről is tudósítja önmagát: „Szeptember. Regény. Beadtam a Magyarságnak május 28-án. Megjelent a szeptember 14—19. számokban. Botrány történt vele, mert körülbelül a felénél rájöttek, hogy ugyanaz, mint az Oberon és Titánia, és ettőlfogva újonnan kellett írnom." Hogy nem csak önmagától, hanem másoktól is lopott, az szinte magától értetődik. Bertalis Ambrus hazatér című novellájával kapcsolatban megjegyzi: „Mivel én ilyen buta, népies történetet képtelen vagyok elkövetni, ezt egyszerűen kimásoltam Ferenci Kálmán egyik kötetéből. Eredetileg az volt a címe: A lélek visszajár. Beadtam az Igazságnak." Az sem kérdés, hogy a honoráriumokat is akkurátusan könyvelte. De valahogy soha semmilyen pénzösszeg nem volt elég.
Az 1941-ben megjelent Ködlovagok című kötetben a róla szóló esszét író Lovass Gyula kissé indignálódva jegyzi meg: „De komoly író bizonyára azt sem tenné meg, hogy saját műveit puskázza, s egész novellányi részeket ültessen át az egyikből a másikba." Ez feltehetően igaz. De hát Cholnoky tulajdonképpen nem volt komoly író (vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy például Kosztolányi, akit valami megmagyarázhatatlan okból gyűlölt és következetesen csak az "alanyi dundi" kitétellel illetett.) Csak olykor zseniális és sokszor meg züllött író volt, aki még ebben a tépett életmódban is képes volt legalább két remekművet megírni: a Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja című kisregényei vitathatatlanul a magyar próza legjavához tartoznak.


Válogatott műveinek 1958-as kiadása, az első Cholnoky-kötet 1929 óta


Operett-zsidók

Ezt a képet próbálja meg az új kötet árnyalni, mélyíteni. Kőbányai János, a kötet szerkesztője, határozottan jellemzi a válogatás szempontjait. „Az itt összegyűjtött novellák és újságcikkek a 'zsidó kulturális térben' jelentek meg, amelyeket a hagyatékban talált kéziratokkal kiegészítettünk." Hogy mi a zsidó kulturális tér, az vita tárgya lehetne, de ezt a munkát irodalomtörténeti szaklapoknak kell elvégezniük. Itt most leegyszerűsítve annyit tesz, hogy Cholnoky 1918-19, azaz írói-anyagi-magánéleti összeroppanása után, amelyet az ő külön bejáratú Trianonjának is nevezhetünk, előszeretettel publikált zsidó lapokban is, mindenekelőtt a Patai József által szerkesztett remek újság, a Múlt és Jövő hasábjain.

Kőbányai most összegyűjtötte a „zsidó tárgyú" novellákat, ám ezek sajnos alig valamit adnak hozzá a Cholnokyról eddig kialakult esztétikai összképhez. Vagy ha mégis, az inkább kedvezőtlen módon árnyalja az ítéletet. Ahogy Nemeskéri Erika írta: „Cholnoky a Múlt és Jövőbe novellákat és tárcákat ad. De milyeneket ? – Régi novellái történéseit helyezi át zsidó környezetbe (Nyírfalevél), s igen gyakori, hogy J. Ch. Adelung: Die Geschichte der menschlichen Narrheit című, 1768-ban megjelent könyvének hátborzongató középkori históriáit kerekíti tárcákká. Ez már nyilvánvalóan utal invenciója elapadására. Ez idő tájt föllelhető közlései közt alig találni már eredeti novellát." Cholnoky ekkor már semmilyen értelemben nem volt komoly író, mindössze pénzt akart keresni a tollal.
Ugyancsak jellemző, hogy a most tárgyalt kötetben két elbeszélés is a Búzakalász címet viseli, és tematikájuk is részben hasonló. Ezekben a novellákban az eleinte ellenszenvesnek, a kis- és középnemesi sztereotípiáknak megfelelő „zsidó" többnyire nemes, humánus alakban lép föl, aki mindig megsegíti tékozló, dzsentri uracsot, és valami pénzadománnyal vagy ügyes üzleti húzással megmenti a végső elzülléstől, mint Rottmann a kötetet nyitó novellában, vagy Odvasdi egy másik elbeszélésben. Amolyan operettszereplők lesznek ekként az itt fellépő zsidók (és persze a „dzsentrik" is), és az elbeszélések alig haladják meg egy népszínmű gyermeteg világlátását.



Cholnoky László, Búzakalász, Múlt és Jóvő

Cholnoky 1921-ből: „A Múlt és Jövő szelídívű hidat vert a kultúrából a békességbe".


A csak deréktól felül használható feleség

Más nívó ugyanakkor az a pár publicisztikai írás, amelyet Kőbányai előhalászott a Múlt és Jövő és más újságok lapjairól, valamint a kéziratos hagyatékból. A könyvalakban most először megjelenő, bizonyos értelemben szenzációs írások biztosítják a kötet roppant fontosságát, érdekességét.
A Zsidómentes magyar irodalom című 1919-es cikk néha egészen Swift tollára méltó szatirikus hangon szól. Cholnoky szerint a keresztény kurzus alatt a Szabó Dezső által föltalált „zsidótlanított irodalom" a nikotinmentes dohányra, az alkoholmentes szovjet fröccsre, valamint a „csak derékon felül érvényes feleség" intézményére emlékezteti az embert.
Aztán az Irodalom zsidók nélkül című 1920-ban publikált írásban némileg kevesebb szarkazmussal és több komolysággal tér vissza a témához és teszi fel a szónoki kérdést: „Magyarország keresztény, sőt katolikus állam, a kereszténység tehát teljes joggal követeli a maga számára a tendencia vagy amint ma divatos mondani: a kurzus alaptónusát, de viszont azt csak nem kívánhatja komolyan senki, hogy például Heltai, Bródy vagy Molnár munkáin ezután úgy nézzünk keresztül, mintha üvegből volnának...?" Egy másik cikkében meg egyenesen leszögezi: „Az antiszemitizmust az irodalomba bevinni nemcsak fölösleges, de egyenesen oktalan dolog." (Ugyanakkor a politikai értelemben vett antiszemitizmust már érthetőnek gondolja.)
És ezzel párhuzamosan vad dühvel rohan neki a keresztény kurzus képviselőinek: „Honnét veszi a Pekár-Császár-különítmény azt a jogot, hogy a keresztény magyar kultúrát kisajátítsa a maga számára, vagy ha mégis megteszi, miért nem reprezentálhatja azt úgy, hogy nekünk, köz-keresztényeknek ne kelljen pirulnunk miatta? Nincs ma Magyarországon kultúrintézmény, amelynek nem Pekár vagy Császár lenne az elnöke, alelnöke, főtitkárja, igazgatója,


márpedig ahová ők egyszer odaléptek, ott nem nő fű többé; mindenhová behurcolják magukkal a politikát, sőt, ami még kellemetlenebb, az unokaöccseket és tisztelőket is. Császár ráül a Nemzeti Színház nyakára is. A Magyar Múzsát rég meghalt aggastyánok cintermévé formálják, kinevezik egymást mindennek...hisz ez már émelyítő

Cholnoky László, Búzakalász, Császár Elemér

Császár Elemér (1874-1940), a konzervativizmus egyik vezető irodalomtörténésze, a Magyar Múzsa című lap szerkesztője


A vitatható summa

Igen, valóban undort keltő jelenség, pláne ha belegondolunk, hogy e részben ma is aktuális sorokat majdnem száz éve írták, vagyis a helyzet sok tekintetben változatlan. Ugyanakkor émelygést érzünk olyankor is, amikor a szerencsére töredékben és eddig publikálatlanul maradt irományok közt ilyen mondatokat olvashatunk: „Egy elenyészően kisebb faj évezredek óta ül a nyakunkon, megnyomorít mindenkit, szipolyoz bennünket – akikből él –, kiirtandó, mint a poloska." Bizony, ez is Cholnoky hangja volt. És Kőbányai János filológusi becsületességét dicséri, hogy ezeket is elénk tárta.
Mindamellett erősen vitatható a rezüméje, miszerint Cholnoky a magyar-zsidó párbeszéd egyik komoly szorgalmazója volt, és voltaképpen ennek kudarcába is pusztult bele, azaz részben ez okozta élete és művészete skizofréniáját, tépettségét: „tragikus sorsa arra a tragikusan elmaradt párbeszédre és nyomán az elmaradt 'kiegyezésre' figyelmeztet, ami a magyar történelmet a maga második 'Mohácsa' örvényébe lehúzta. (...) Ezért a Duna örvényében életét befejező Cholnoky László emberi és írói sorsában nem egy tehetséges, de iszákos, jobb sorsra érdemes írót kell látni, hanem egy olyan íróét, aki látta ezt a föltartóztathatatlanul előrelopakodó/növekvő tragédiát, próbált tenni ellene, s a kudarcot érzékelve – előbb az alkoholizmusba, s majd a halálba menekült előle". Érdekes, bár kissé talán túlfeszített látomás ez Cholnokyról és öngyilkossága okairól, de most csak a probléma felvillantására szorítkoztam, a végső szót majd a szakirodalomnak kell kimondania.


Cholnoky László, Búzakalász,

Cholnoky László: Búzakalász. Zsidó tárgyú novellák zsidó kulturális térben. Összeállította, a jegyzeteket és az utószót írta: Kőbányai János. Múlt és Jövő kiadó, Budapest, 2016. 519 oldal, 3900 Ft