Zerkovitz Dávid: Nem jelenthetünk minden gyanúsat a munkáltatónak

HÁTTÉR

Zerkovitz Dávid

pilótákat vizsgáló munka szakpszichológus

A repülőorvosi rendszer alapvetően jól működik, de szükséges lenne a mentális állapot alaposabb, gyakoribb vizsgálata, és jobban ki lehetne aknázni a személyiségpszichológia legújabb technikáit is.


Azt ugyan nehéz lenne megmondani, hogy a gyakoribb vizsgálatoknak köszönhetően nagyobb arányban derülnének-e ki új esetek, az viszont biztos, hogy hamarabb kiderülne, ha valaki mentális problémákkal küzd. A nagy előny az időfaktorban rejtőzik, mert időben diagnosztizálva könnyebb segíteni. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy olyan eseteket is fel tudnánk deríteni, amelyek egyébként csak az egyre szaporodó szakmai hibák miatt tűnnének fel egy légitársaság vezetésének. Ami ugye már eleve késő.

Nem elegendő azonban a vizsgálatokat számszerűen felszaporítani. Ez ugyanis egy bizalmi kérdés is: fontos, hogy a szakember és a segítő háttér szerves része legyen a repülős kultúrának, ahol a két fél partnerként kezeli egymást, mert csak így lehet maximális hatékonyságot elérni. Tudjuk például, hogy egy háziorvos praxisának hozzáadott értéke is nagymértékben a folyamatosságból, a visszatérő betegekről alkotott holisztikus rálátásból ered. A munka-szakpszichológus is csak hasonló esetben lehet igazán hatékony.

Egyértelmű válasz nem adható arra a kérdésre, hogy vajon biztonsággal visszaengedhető-e olyan valaki a pilótafülkébe, aki ugyan egyszer már keresztülment egy mentális betegségen, de mondjuk, hosszú ideje tünet- és gyógyszermentes.

A mentális betegségeknek vagy betegségnek nem minősülő lelki konfliktusok ezer arca és mértéke ismert, ezért minden esetet egyénileg kell kezelni. Örök dilemma, hogy honnan közelítsük meg az alkalmasság elbírálását. Az egyik verzió szerint kizáró okot keresünk, a másik oldalon pedig választ arra, hogy mégis mi támasztja alá a vizsgált személy újbóli alkalmasítását, mi ad garanciát? A döntést megkönnyíti, ha előtte lehetőségem van rendszeres kontrollra, de ez a jelenlegi rendszerben kevésbé működik.

A rendeletből és az alkalmassághoz szükséges feltételekből az következik, hogy a repülőorvosi szakma döntéshozói az elvi lehetőséget megadják mindenkinek a visszatérésre, ez emberileg is így helyes. Ugyanis egy közeli személy elvesztése miatt is tűnhet valaki depressziósnak, de ez az esetek túlnyomó többségében feldolgozható, a gyógyulás maga szinte automatikus folyamat. A „nem emberi” oldala a mérlegelésnek a repülésbiztonság, aminek végső soron a szolgálatában állunk: ha az ismételt információgyűjtés után is bármi kétségünk van, a tapasztalat szerint kizárólag az az elfogadható, ha a pilótát nem engedjük vissza a pilótafülkébe.

A titoktartási kötelezettség csak akkor szeghető meg, ha felismerjük az ön-, és közveszélyes állapotot, illetve azt hitelt érdemlően igazolni tudjuk. A részleteket ilyenkor sem közöljük a harmadik féllel (például az alkalmazó légitársasággal), mindössze annyit, hogy a beteg jelenleg nem alkalmas munkakörének betöltésére. Ez egy olyan kompromisszum, amivel elkerülhető a személy stigmatizálása (egy munkáltatónak technikailag mindegy is, miért kell valakit pótolnia, maximum az nem, hogy mennyi időre), de a létfontosságú információ továbbítható.

Megértem, ha a pszichológusra ilyenkor úgy tekint esetleg a külső szemlélő, mint aki átlép egy nagyon fontos határt, hiszen nem tartja magát az orvosi titoktartáshoz. De gondoljunk bele: az önkárosító, vagy másokat komoly veszélybe sodró magatartással a beteg is egy óriási, legbelsőbb ösztöneink által épített, evolúciós gátat lépett át. Ebben az esetben nem hagyatkozhatunk józan ítélőképességére. Sajnos, amennyiben magáért nem tud felelősséget vállalni, úgy nekünk kell helyette is azok biztonságáról gondoskodni, akiket mondjuk egy légitársaság bízna rá. Ezzel együtt mindent meg kell tennünk, hogy ítélőképességét, betegségtudatát is újra felépíthesse, felismerje korábbi állapotának reális kockázatát, és félelem, szorongás helyett előre tekintsen, a gyógyulásra koncentráljon.

A Germanwings katasztrófája miatt megszaporodtak azok a vélemények, amelyek szerint egy ilyen munkakörben nem lehet tekintettel lenni az illető személyes komfortérzetére, és igenis, mérlegelés nélkül be kell jelenteni minden „gyanúsat”. Itt érdemes végiggondolni, hogy mindez milyen következményekkel járna. Nagyon valószínű, hogy azok bizalmát is elveszítenénk, akik maguktól kérnek segítséget, reálisan látják az állapotukat, és együtt is működnének a hatósággal, munkáltatóval. Ha ők azért maradnának távol, azért titkolóznának a pszichológus előtt, mert mi minden „gyanúsat” jelentünk a munkáltatónak, akkor nem jutnának segítséghez, és ezzel végső soron a kezeletlen, munkára alkalmatlan pilóták számát gyarapítanánk, méghozzá sokkal nagyobb ütemben, mint ahány közveszélyes embert a legjobb szűrővizsgálat ki tud mutatni.

Mindent egybevetve azt gondolom, hogy a repülés – és benne a repülőorvosi szolgálatok – mindig is túlbiztosított volt. Erre a balesetek egyre csökkenő száma a legjobb bizonyíték. Mivel az emberi test és gondolkodás a fejlődés során nem a repüléshez alkalmazkodott, ez a plusz mozgásos dimenzió egy idegen környezet a számunkra, ezért az alkalmassági követelmények ennek a terhelésnek megfelelően lettek beállítva. Ha a pszichológia tehát az események tükrében mostohagyermeknek is tűnik, a repülőorvoslás egészében véve igen szigorú.


Vélemények

Vitaindító: Kell-e szigorúbb pszichológiai ellenőrzés a pilótáknak?
Zerkovitz Dávid: Nem jelenthetünk minden gyanúsat a munkáltatónak
Dudás József: A pszichológiai tesztek a pillanatnyi helyzetet mérik
Ruska Éva: A depresszió tünetei a beteg környezetének is észrevehetők

Kell-e szigorúbb pszichológiai ellenőrzés a pilótáknak?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN